I do 2. fejezet

A második fejezet, melyben újabb segítő lép be Zero csapatába! :)

-          Hmmm, hát ez valami fantasztikus!

-          Ugye? Szerintem is! Olyan krémes, a külseje viszont ropogós…

-          Soha életemben nem ettem még ennél finomabbat…

-          Hát itt meg mi folyik? – toppant be az elméletileg bezárt, gyakorlatilag azonban nagyon is nyitva hagyott ajtón Lionel. Csípőjén pihentetett kézzel nézett végig a három sztárjátékoson, akik éppen süteménnyel tömték magukat a pihenőszoba kényelmes foteljeiben terpeszkedve. Zero azonnal felpattant, morzsákat szórva szerteszét.

-          Mi csak… kóstolót tartunk – felelte végül.

-          Hát, azt látom. – Megszemlélte a felhozatalt. – Van túrós is?

-          Naná! – rikkantotta Russel, majd előzékenyen átadta a helyét a nőnek, és a kezébe nyomott egy tányért. – Isteni, higgy nekem!

-          Szóval – dőlt hátra Lionel, szájában forgatva egy valóban isteni falatot -, mi ez az egész? Már érzem néhány napja, hogy mesterkedtek valamiben.

-          És mi a tipped? – kérdezte Derek.

-          Az édességből kiindulva… hízni akartok? – vonta fel a szemöldökét. – Nem is rossz ötlet, rátok férne. – A három férfi meglepetten nézett össze. – Az én ízlésemnek kicsit túl csontosak vagytok.

-          Hát igen, a te férjed aztán minden, csak nem csontos – mormolta az orra alatt Zero, majd betömte a száját egy tortaszelettel.

-          Igazából Zero esküvőjét szervezzük – dobta be a bombát Derek, mire nem csak Lionel, hanem Zero is fulladozni kezdett.

-          Mi a frászt csinálsz?! – förmedt a férfira.

-          Nyugi van, Lionel tök sokat segíthet.

-          Én? – lepődött meg a nő. – Mégis miben? És… várjunk csak, te megkérted Jude kezét? És ő igent mondott?

-          Komolyan nem értem, miért lepődik meg mindenki azon, hogy Jude igent mondott…

-          De hát nem is tett így, nem igaz? – kacsintott Derek.

-          Micsoda? – Lionel szeme elkerekedett. – Te ezt mind meglepetésnek szánod?

-          Aha. – Csend. – Szerinted borzalmas ötlet?

-          Nem… nem feltétlenül. – A nő végigszántott a haján. – Jude fülig beléd van zúgva, ez világos. – Zero némileg önelégülten vigyorogva nézett két csapattársára. – Viszont talán nem lesz elragadtatva, hogy egy ekkora horderejű dolgot nem vitattál meg vele. Ne értsd félre, valószínűleg igent fog mondani, mert Jude Kinkade nem utasít vissza semmit, amit Zero kér tőle. De szerinted nem fog feszengeni ott, mindenki előtt? Hívtál újságírókat?

-          Nem vagyok teljesen hülye!

-          Szerintem hívnod kellene néhányat – döbbentette meg őket a nő.

-          Mégis minek? – kérdezte Russel. – Talán elfejeltetted, mennyi mocskolódás jelent meg róluk a lapokban, amikor felvállalták magukat?

-          Igen, de most legalább a saját szemszögéből mutathatná be a kapcsolatukat – érvelt Lionel, majd Zeróra nézett. – Tartsd közel a barátaidat, és még közelebb az ellenségeidet. Te adsz nekik engedélyt, hogy ott legyenek, és kikötheted, miről írhatnak, és miről készíthetnek képeket. Előnyös helyzetben lennél, és szerintem ezt Jude is értékelné. Ebben esetleg tudnék segíteni… - Zero beletúrt a hajába, ami már egészen hosszúra nőtt, s amiről eszébe jutott a péntekre foglalt időpontja a fodrászhoz.

-          Átgondolom – mondta végül a nőnek. És valóban így tett.

Este, az ágyban fekve hallgatta Jude egyenletes lélegzetvételeit, és arra gondolt, már el sem tudná képzelni nélküle a mindennapjait.

Amikor először megfordult a fejében az ötlet, hogy össze kellene kötniük az életüket, éppen vásárolni voltak. Ritkán adódott úgy, hogy mindketten otthon lettek volna szombat délután, s ezt megünneplendő együtt kocsikáztak el a bevásárlóközpontba. Zero tolta a kosarat – igazából ráfeküdt, és a kerekeivel játszadozott -, miközben Jude sorra szedegette le a polcról a szükséges élelmiszereket. Fejből tudta, hogy mi fogyott el otthon; mosópor, öblítő, fogkrém, szalvéta, hajsampon… Zero összehúzott szemmel bámult a kosárba, és észrevette, hogy Jude vett olyan gabonapelyhet, amiről tudja, hogy Zero szereti. Aztán bekerült még mellé néhány zacskó pattogatott kukorica – Zero imádott ropogtatni filmnézés közben -, pár darab avokádó, két üveg narancslé – olyan, amiben nincs rost, mert azt Zero utálta -, és végül, de nem utolsó sorban Jude leemelt a polcról két üveg gombát. Jude utálta a gombát, Zero viszont bolondult érte.

-          Szeretlek – mondta neki ekkor, az áruház kellős közepén. Jude kicsit nagyobb elánnal tette bele az üvegeket a kosárba, és kerekre nyitott szemekkel felbámult rá.

-          Tessék? Úgy értem, tudom – mosolyodott el olyan jude-osan. – Habár sosem gondoltam volna, hogy a szószban lebegő paradicsomok látványa hozza majd elő belőled a romantikus oldalad...

-          Csak azt akarom, hogy tudd – biccentett Zero.

-          Hidd el, tudom – lépett oda hozzá a másik, és gyors csókot nyomott az ajkára. – Minden nap tudom.

Jude elég jól kezelte a médiát korábban is, nem hiába volt menedzser. De Zero tudta, hogy nem csak a szakmája tehet erről; a férfi eszméletlenül jóképű, nyílt és barátságos volt, így még a legdurcásabb újságíró szívét is képes volt meglágyítani. Akkor sem borult ki, amikor felkapták a kapcsolatuk hírét, és mindenfélét terjesztettek róluk – Zero alig bírt magával, amikor azt olvasta, hogy csak azért jöttek össze, mert így Zero nagyobb hírverést kap, és magasabbra szökik az árfolyama.

-          A kurva anyjukat! – foglalta össze röviden és tömören, aztán Jude egyszerűen magával húzta a hálóba, és a cikk el is lett felejtve.

Talán valóban meg kellene hívniuk néhány firkászt, vélte Zero. Már csak azért is, hogy fennmaradjon az utókornak, mennyire jól néztek ki az öltönyeikben.

Lionel örömmel fogadta a döntését, és azonnal telefonálgatni kezdett.

-          Csak a megbízhatóakat – kötötte ki Zero. – Akik korábban sem írtak rólunk rosszat, és akikkel már dolgoztatok együtt korábban.

-          Hát persze – mosolygott Lionel, aztán: - De ha nem bánod, meghívnám Conan Doylt is.

-          Doylt? – húzta el a száját a férfi. – Hát semmit sem hallottál meg abból, amit az előbb mondtam?

-          De, hallottalak. Viszont Doyl nagykutya. Igen, írt rólatok néhány mocskolódó cikket, és nem igazán szívlel titeket. Pontosan ezért kell meghívni. Megmutatni neki, hogy nem pikkeltek rá…

-          Pikkelünk rá. Én legalábbis biztosan – vágott közbe Zero mérgesen.

-          … láthatná, hogy mennyire szeretitek egymást, és talán megváltozna a véleménye rólatok. – Zero összefonta karját a mellkasán. – De ha nem akarod, természetesen nem erőltetem.

-          Jude akarná?

-          Igen – hangzott a felelet, ami el is döntötte a kérdést.

A következő napirendi pont a vendégek értesítése volt. Csütörtökön, miután letárgyalta az étteremmel a menü kiszállítását, Zero nagyot sóhajtva lépett be a tornacsarnokba. Mindenki ott volt; a csapat teljes létszámban, a táncos lányok, és azok a menedzserek, akik jó barátságban voltak Jude-dal a munkán kívül is. Zero hihetetlen módon idegességet érzett, mikor elköhintette magát.

-          Helló mindenkinek! – kiabált egyet, hogy felhívja magára a figyelmet. – Kösz, hogy eljöttetek. Az edzés fél óra múlva kezdődik, de előtte szerettem volna megbeszélni veletek valamit.

-          Jude még nincs itt – mutatott rá Lydia.

-          Nem is kell neki – mosolygott Zero továbbra is remegő gyomorral. – Egy neki szóló meglepetésről lenne szó, amihez a segítségeteket kérném. – A tömegen zsongás futott végig. – Úgy tervezem, hogy szombaton összekötjük az életünket hivatalosan is. – Várt néhány pillanatot, míg mindenkinek leesett a dolog. Ekkor a lányok sikongatni és ugrálni kezdtek, a csapattársai pedig huhogtak és vigyorogtak. Pont, mintha gimnazisták lennénk, vélte Zero. – Már minden meg van szervezve. Derek és Russel majd mindenbe beavat titeket. Az infókat később én is elküldöm mindenkinek e-mailben. A ruhapróbára holnap délután kerül sor.

-          Egyenruha lesz? – hőkölt hátra Justin.

-          Igen – felelte komolyan Zero, ami gátat vetett a további tiltakozásnak. – Ezen a napon minden tökéletes lesz. Aki el akarja rontani, az el se jöjjön.

-          Szombaton próbálj meg kicsit kevésbé morci lenni! – javasolta vigyorogva Russel. – Nem tesz jót a ráncaidnak!

Zero el sem hitte, hogy túl volt rajta. A meghívottak vidáman beszélgetve készülődtek az edzésre, és ha jól hallotta, néhányan azt tervezték, hogy ajándékot is visznek a lagziba. Zero igazából nem számított semmire; neki csak az volt a lényeg, hogy Jude ujján végre ott virítson annak egyértelmű bizonyítéka, hogy őhozzá tartozik.

Péntek. A péntek rohanásból és fejetlenségből állt. Zero azt sem tudta, hová nézzen először; Lionel az orra alá dugta a meghívott újságírók listáját, amit gyorsan jóváhagyott; rögtön utána érkezett Jessica, aki felmutatott neki két szalvétát, egy kéket, és egy fehéret. És ekkor Zerónak beugrott valami.

-          Mennem kell! – hagyta faképnél a társaságot, és már vágtatott is a szalonba, aminek tulajdonosát a múlt héten teljesen kifárasztotta.

-          Uram, örülök, hogy visszatért! Volna néhány…

-          Fehér – nyögte ki Zero. – Fehér öltönyt akarok! – A másik férfi arca felragyogott.

-          Kérem, kövessen!

És mint kiderült, egy rugóra járt az agyuk, mert a férfi pontosan azt a fehér öltönyt készítette ki számára, amiről Zero még csak alig húsz perce tudta meg, hogy egyáltalán akarja. Megvolt hát a ruha.

-          És a gyűrűk? – hangzott Derek kérdése péntek este. Zero kicsit bosszús volt, amiért Jude ismét túlórázni kényszerült, de így legalább biztos lehetett benne, hogy nem fog besétálni sem a bárba, sem a megbeszélés kellős közepébe.

-          Megvannak – biccentett Zero. – Egy hónappal ezelőtt megcsináltattam őket.

-          És mi van rájuk gravírozva?

-          Kurvára semmi közöd hozzá. – Derek és Russel felvihogott.

-          Ugye tudod, hogy én leszek a tanúd? Tehát úgyis látni fogom őket, ha akarod, ha nem? – mutatott rá Derek.

-          Akkor majd holnap meglátod.