I do 1. fejezet

Végtelenül hosszú kihagyás után újra visszatértem, és természetesen hoztam magammal az egyik kedvenc párosomat is. Remélem örülni fogtok, mert semmi dráma, semmi fájdalom nem lesz ebben a történetben, viszont mégis készítsetek zsebkendőt, mert némi nyáladzás, csillámpor, és ugráló unikornisok előfordulhatnak! :D

Kellemes olvasást kívánok! *-*

Zero az ajkát beszívva bámulta magát az egész alakos tükörben, és még mindig nem volt biztos benne, hogy ez az öltöny megfelelő lesz. Valami különlegeset akart, olyat, amitől elakad Jude lélegzete, és nem akar majd mást, mint ott helyben leteperni őt. Ebben a szerelésben esetleg egy kis taperolásban reménykedhetne az asztal alatt.

-          Nem ez az – közölte végül a mellette toporgó öltöztetővel, aki mintha számított volna erre a reakcióra.

-          Ha esetleg megengedné, hogy néhány más színt is…

-          Szó sem lehet róla – állt ellen Zero. – Fekete lesz, és kész. Hozzon valami mást.

Miután a másik sóhajtozva távozott, Zero újra megszemlélte tükörképét, de ezúttal az arcát és a szemét. Mióta fejébe vette azt a bizonyos ötletet, nem sokat aludt, ami kezdett meglátszani rajta. Nem tehetett róla, mindennek tökéletesnek kellett lennie. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Jude-ot még meg sem kérdezte, és inkább azokra a dolgokra koncentrált, amiket befolyásolni tudott. Nevezetesen a helyszín, a dekoráció, a zene, a menü, a vendégek, és az öltözék. Eddig az utóbbi tűnt a leghúzósabbnak, habár még egyetlen vendéggel sem vette fel a kapcsolatot.

Zero a következő fél órában további öt öltönyt próbált fel a fekete különböző árnyalataiban, aztán üres kézzel távozott. De nem adta fel.

-          Majdnem elkéstél – fogadta az öltözőben egy morcos Derek.

-          Bocs. Ruhát próbáltam – bukott ki a száján, ugyanis nem bírta megállni tovább, hogy ne ossza meg senkivel a tervét.

-          Milyet? Esküvőit? – röhögött a férfi.

-          Olyat – hangzott a felelet, mire Derek azonnal komolyra váltott.

-          Öregem… gratulálok?

-          Kösz. – Áthúzta a fején a mezét.

-          Jude tudja már?

-          Nem.

-          Meglepetésnek szánod?

-          Valami olyasmi.

-          Kell segítség? – Zero az ajkát szívta. – Oké, ha kell, ha nem, én segítek.

-          Miben? – rúgta be az ajtót Russel nagy lendülettel. – Zero, az edző már mindenhol keresett.

-          Csak a sarki ruhaszalonban nem – gúnyolódott Derek egészen kedvesen.

-          Hát azt passzolom, hogy ott kereste-e – vont vállat Russel, aki sosem a gyors felfogóképességéről volt híres.

-          Akarsz koszorúslány lenni? – kérdezte tőle Zero vigyorogva, mire a másik vágott egy fintort.

-          Mi van?

-          Megházasodom. – Csend, majd…

-          Hűűű – ámult el Russel. – Nem mondod! Jude igent mondott?

-          Még nem kérdezte – röhögött Derek.

-          Akkor még semmi sem biztos.

-          Szerinted vissza fog utasítani engem? – kérdezte Zero, és próbált nem törődni görcsbe ránduló gyomrával.

-          Dehogyis, egy szóval sem mondott ilyet, nem igaz? – bökte oldalba Derek. – Az imént ajánlottam fel a segítségünket…

-          Aha, az jó – bólogatott Russel, aztán: - Hogy mi van? Az enyémet is?

-          Még szép – veregette vállon Derek. – Na, most pedig nyomás a pályára. Ezt később is ráérünk megbeszélni.

Így történt, hogy a hét további részében Zero nem egyedül, hanem két cserfes kisasszonnyal együtt indult beszerzőkörútra – Derek és Russel pont annyit segített neki, mint amennyit hátráltatta, de őszintén lelkesek voltak, ami igencsak jót tett Zero lelkiállapotának. Az otthoni helyzet ugyanis nem volt a legrózsásabb. Mivel megkezdődött a következő szezonra való felkészülés, mostanában Zero ért haza később. Ennek köszönhetően már belépve hallhatta, ahogy Jude fennhangon magyaráz valakinek, mobilját a füléhez tartva, miközben fel-alá járkál a nappaliban. Zero ilyenkor csendesen lepakolt, lezuhanyzott, és néha még kajálni is maradt ideje, mire végre Jude befejezte.

-          Nem megmondtam, hogy nem nyilatkozhatsz? Komolyan nem értem, mit nem lehet ezen felfogni… - Csend. – Aha, és ez benne volt a szerződésedben? Persze, hogy nem! Mertem remélni, hogy legalább az első oldalt rendesen átfutod, ezért a fontos dolgokat oda tetettem… igen, ez az én hibám volt, többé nem is fordul elő – tette hozzá gúnyosan. Zero belevigyorgott a tányérjába. – Megkérhetlek, hogy ezután, mielőtt valamilyen lépést teszel, konzultálj velem? Igen, ha így fojtatod, ez a budira járásra is vonatkozni fog! Jó éjszakát! – És kinyomta.

-          Huh, ez az alak tényleg valami nagy barom lehet, ha még téged is kihozott a sodrodból – szólalt meg Zero. Csillogó szemmel figyelte, ahogy Jude lehuppant mellé a kanapéra, majd azonnal letette a kezében szorongatott tányért, és az ölébe húzta a másik fejét. Jude elégedetten morogva tűrte, hogy párja nyomkodni kezdje a vállát.

-          Nem barom. Az ügyfelem. – Jude felnyitotta a szemét. – Te is kimerültnek tűnsz.

-          Te mindig olyan szépeket mondasz nekem! – nevetett Zero, mielőtt cuppanós csókot nyomott volna társa ajkára.

-          Fáradt vagy, de jókedvű. Jól ment az edzés?

-          Elment.

-          Informatív.

-          Ha ott lettél volna, tudnád – vont vállat Zero, majd gyorsan folytatta: - Nem lesz semmi gond, biztos vagyok benne. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy nyerünk-e, vagy sem. – Már ki is csúszott a száján a megjegyzés, mielőtt felfoghatta volna, Jude pedig nyomban eltűnt az öléből.

-          Egy pillanat – emelte föl a kezét a férfi. – Mióta nem érdekel téged, hogy nyersz-e, vagy sem? -Felvont szemöldökkel hajolt hozzá közelebb. – Ki vagy te? – Zero oldalba lökte, mire a másik nevetve elterült a kanapé másik végében.

-          Gúnyolódj csak! Ez a meccs nem élet-halál kérdése…

-          Igen, de nem szeretsz veszteni.

-          Ez igaz – hagyta rá Zero, és a nagy tervére gondolt. – Vannak terveid hétvégére?

-          Bizony… nem is kicsik – kacsintott Jude.

-          Nem olyanok… aktív programra gondoltam. – Mikor Jude felnevetett, Zero is elmosolyodott.

-          Jól tudsz bánni a szavakkal, édes. – Zero megborzongott, de korántsem az undortól.

-          Ezt mondd még egyszer! – kérte rekedten, és közben már mászott is rá a másikra.

-          Micsodát? Azt, hogy… édesem? – lehelte Jude, majd megharapta a fülcimpáját. Zero vére dél felé kezdett áramlani, így hozzányomta magát az alatta fekvő kemény testhez. – Eddig nem szeretted, ha becézlek…

-          Hát most már szeretem. – Szenvedélyes, és igencsak kimerítő csókot váltottak. – Szóval? Hétvége? Tervek?

-          Nekem momentán nincsenek – suttogta az alatta mocorgó, Zero pedig morogva elkapta a derekát.

-          Így nem tudok gondolkodni – rótta fel neki.

-          Oh, mióta kell gondolkodnod közben? – Zero őszintén szólva imádta Jude pajkosan csillogó szemeit. Nem is értette, hogy nem vette ezt észre jóval korábban.

-          Nagyon vicces. Akkor rám bízod magad? – Jude tekintete megtelt szerelemmel.

-          Mindig.

Zero szerint ez már elég közel állt az igenhez, jóllehet nem azt a kérdést tette fel, amit kellett volna… de bízott magában, bízott a kapcsolatukban… és hitte, hogy ha alkalma adódik rá, Jude nem futamodna meg az elől, hogy vele élje le az életét.

-          Hétvégén? – kerekedett el Russel szeme. – Most hétvégén?

-          Igen.

-          Na, de… nem adtál magadnak valami sok időt!

-          Elég sok időm elment már azzal, hogy hülye és vak voltam, többet nem szándékozom pazarolni. – Derek úgy tett, mintha kitörölt volna egy könnycseppet a szeme sarkából. Zero bemutatott neki. – Remélem mindketten ráértek a hét fennmaradó részében.

-          Van más választásunk? – sóhajtott drámaian Russel.

-          Nincs.