I do 3. fejezet

Itt a vége, fuss el véle...

... és boldogan éltek, míg meg nem haltak. *-*

Zerót aznap éjjel már majdnem elnyomta az álom, mikor érezte, hogy megmozdul alatta a matrac, és valaki bekúszik mellé a takaró alá.

-          Rekord – sziszegte arra utalva, hogy Jude sosem maradt még ki ilyen sokáig. Párja válaszul közelebb bújt hozzá, és a nyakába csókolt.

-          Nekem is hiányoztál, morgó. – Zero a becenévhez méltón felmordult. – Milyen napod volt?

-          Fárasztó – hangzott az igazság. – És a tied? Nem láttalak egyszer sem.

-          Ne haragudj, az új ügyfél teljesen lefoglalt.

-          Merem remélni, hogy csak munkaügyben.

-          Hát persze. Pontosan tudja, hogy megközelíthetetlen vagyok.

-          Helyes. – Zero érezte, hogy Jude mosolyog.

-          Fáradt vagy? – hangzott a kérdés, amit egy tapogatózó puha kéz kísért, mely elindult Zero csípőjén keresztül az öle irányába.

-          Attól függ, mit akarsz.

-          Téged. Mindig csak téged.

A szombat reggel úgy virradt fel, hogy Zero észre sem vette… szó szerint, ugyanis elmúlt tíz óra, mikor végre kinyitotta a szemét. Ekkor kipattant az ágyból, és nem törődve Jude álmos mormogásával a fürdőbe rohant. A tükörbe nézve képzeletben vállon veregette magát, amiért bevállalta a hajvágást, ugyanis ezentúl nem kellett azzal vesződnie, hogy hátrasimítsa fürtjeit az arcából. Fogott egy kis zselét, és életet lehelt a szőke tincsekbe, aztán zuhanyt vett, fogat mosott, rohamtempóban felöltözött, és már kint is volt a hálóban. Ahol egy álmos és igencsak kívánatos Jude pislogott rá a takarók alól.

-          Valaki ellopta a hajadat – állapította meg.

-          Igen. Önként adtam neki. – Hol a fenében van a tárcája? És a kulcsa?

-          Jelenésed van?

-          Aha.

-          Nem úgy volt, hogy szervezel valamit kettőnknek?

-          Pontosan azt tettem.

-          Akkor jöjjek én is?

-          Nem, neked van még egy kis időd, nekem meg némi dolgom. Legyél itt tizenegyre, rendben? – Letett egy kis kártyát az éjjeliszekrényre, de mielőtt Jude nyújtózkodni kezdhetett volna érte, elkapta a tarkóját, és magához vonta egy forró csókra. Jude boldogan simult hozzá, és Zero is szívesen vissza-illetve rámászott volna, de már így is késésben volt. – Ott találkozunk, bébi. – És elhúzta a csíkot. Még véletlenül sem akarta, hogy Jude esetleg meglássa arcán a heves izgalom jeleit.

-          Késtél – foglalta össze a tényállást Russel, amint Zero beesett a hotel halljába.

-          Kösz, tudom magamtól is.

-          Csak nem lefoglalt a vőlegény? – kacsintgatott Lydia. Zero figyelmen kívül hagyta a kérdést.

-          Becsekkoltatok? Mi van a szobákkal?

-          Minden fantasztikus – bizonygatta Derek. – A lányok már el is kezdték a készülődést…

-          Meglepett volna, ha nem – mondta Zero.

-          … mi pedig csak rád vártunk. A ruhák odafent vannak. – Zero bólogatott egy sort, és észre sem vette, hogy remeg a keze, amíg Derek a vállára nem tette a sajátját. – Hé, minden rendben lesz! Ki sem néztem volna belőled, hogy mindent ennyire igényesen megszervezel.

-          Nélkületek nem ment volna – ismerte el a férfi egy érzelgősségi rohamnak engedve. – Köszönöm – nézett szét. – Mindenkinek.

-          Jude imádni fogja – vélte Lionel, majd mindenkit terelgetni kezdett a saját szobája felé.

Pontban tizenegy órakor Jude belépett a hotel ajtaján. Zero ezt onnan tudta, hogy leskelődött utána a szobája ablakából, de a másik férfi szerencsére nem nézett felfelé.

-          Itt van – jelentette Russel is, aki futva érkezett a hall irányából. – Most lépett oda a recepcióhoz. – Zero vett egy mély levegőt.

-          Minden készen áll – vélte Derek. – A lányok most kezelésbe veszik, és egy óra múlva találkoztok.

-          Igen - préselte ki magából a vőlegény. Leült az egyik székre, és a lábát kezdte bámulni. Aztán lassan a zsebébe csúsztatta a kezét, és elővett két gyűrűt. – Tessék – nyújtotta őket a tanúja felé.

-          Nocsak – vigyorgott rá Derek, majd meglepetten felcsuklott, ahogy elolvasta a gravírozást. Russel a válla fölött lesett át. (Csak te és én. Örökké)

-          Bassza meg, ez gyönyörű – motyogta Russel, aztán észrevéve magát megköszörülte a torkát. – Akarom mondani, király. Tetszeni fog neki.

-          Szerintetek… szerintetek elfogad engem? – Mindketten úgy bámultak rá, mintha hirtelen plusz egy feje nőtt volna. – Tudom, hogy szeret, oké? És eddig elfogadta a szarságaim nagy részét… de mi van, ha nem akarja ezt örökké? Ha valaki olyat akar, aki… normális?

-          Ő sosem akart senki mást, csak téged – mondta Derek. – Pedig csomószor mondtuk neki, hogy hagyjon a francba, te nem érsz ennyit…

-          Így van – bólogatott Russel vigyorogva.

-          … de nem hallgatott ránk. És innen nézve… innen nézve kiderült, hogy neki volt igaza. – Derek felhúzta a másikat a székből, és megigazította világoskék nyakkendőjét. – Jude megérdemli, hogy boldog legyen – aztán hozzátette: - És te is. Mind örülünk, hogy megtaláltátok egymást! – Néhány pillanatnyi érzelgős csend után valaki kopogott az ajtón, aztán bedugta a fejét Justin. Olyan hatalmas vigyor ült az arcán, amitől majdnem szétrepedt az egész szája.

-          Jude készen áll. – Csend. – Zero, te is készen állsz? – A férfi végignézett az izgatott hármason, mélyet sóhajtott, majd azt felelte:

-          Igen. Készen állok.

Jude Kinkade el sem akarta hinni, hogy mindez vele történik. Nem elég, hogy Zero programot szervezett nekik, ráadásul mindenkit összecsődített erre a gyönyörű helyre, és mesések voltak a díszek, finomak az ételek, a kedvenc dalait játszották, és a lányok lelkesen sürögtek-forogtak körülötte, aztán kivezették a kertbe, ahol ott állt Zero egy boltív alatt, és olyan eszméletlenül festett a tört fehér öltönyében, hogy Jude legszívesebben ott helyben leteperte volna. De nem tette. Meg sem bírt szólalni, mikor Zero megfogta a kezét, és csillogó szemekkel közölte, hogy szeretné, ha hivatalosan is hozzá tartozna… ha viselné a gyűrűjét a kezén, és elfogadná őt társának… örökre.

Ott volt mindenki, aki számított, Lionel könnyes arccal mosolygott rá oldalról, és a kosarasok is mind meghatottnak tűntek, a lányokról nem is beszélve, aztán ott voltak az újságírók, akik meghatott és némileg meglepett arccal figyelték őket, és ott volt Zero. Zero, akibe talán azóta szerelmes volt, hogy először meglátta, és aki szerelemtől ittas tekintettel feltette neki azt a kérdést, amiről Jude sosem hitte, hogy hallani fogja tőle…

-          Akarod?

És Jude szíve a többszörösére dagadt, és nem gondolta, hogy lehet még ennél boldogabb. De mivel nem tudta biztosan, és mivel Zeróról volt szó, elmosolyodott, és azt válaszolta:

-          Igen. Akarom.

Nem mintha ez bármikor kérdés lett volna.