-
Hé! – csattant fel Tae.
-
El sem köszöntünk! – folytatta Yoon-gi.
-
Ki tudja, mikor hívhat minket legközelebb! –
tette hozzá Jimin is. Ho-seok meglapogatta Jeong vállát, Nam-joon pedig csak a
fejét rázta. Ők mindent értettek.
Öt perc sem kellett hozzá, hogy Jeong mindent megbánjon, és
erre a barátai szíves örömest rátettek egy lapáttal.
-
Belegondoltál, milyen rossz lehet ott neki?
-
Elvágva mindentől, csak kiképzés reggeltől
estig!
-
És akkor te meg rávágod a laptopot! – Tae nem
tudott magához térni.
-
Már mondtam, hogy sajnálom!
-
Amit el is hiszünk, de meg kellene tanulnod
uralkodni magadon – vélte Ho-seok. – Sejthetted, hogy nem egy nő lesz a
szobatársa.
-
Nem mondod komolyan, hogy amiatt a fickó miatt
volt! – háborgott Jimin.
-
Hát… - Jeong rettentően szégyellte magát.
-
Jin minden egyes nap a túlélésért küzd, te meg
ilyen ostobaságokon féltékenykedsz? Imádlak, de nőj fel! – azzal a srác
kivonult a próbateremből síri csendet és egy égő arcú Jeongot hagyva maga
mögött.
-
Megéheztem – közölte aztán Yoon-gi.
-
Szívemből szóltál – bólogatott Tae, majd
felhúzta Jeongot a földről. – Ezen már kár keseregni. Majd legközelebb
bocsánatot kérsz.
-
Ha lesz legközelebb – csúszott ki Yoon-gi
száján.
-
Persze, hogy lesz – mondta gyorsan Nam-joon,
Jeong elsápadó arcát látva. – Jin valószínűleg rájött, min húztad fel magad, de
már mondtam, mennyire óvatosnak kell lennünk. Ahogy Jimin mondta, Jin minden
nap küzd. Sem ideje, sem kedve nem lenne kikezdeni bárkivel is. – Mivel Jeong
továbbra is az orrát lógatta, a vezér átkarolta a nyakát, és suttogva
folytatta: - Kérlek! Jin rettentően nagy bajba kerülhet, ha akárcsak felmerül,
hogy egy férfihoz vonzódik.
-
Ez… ez akkor tényleg komoly? Azt hittem, csak
túlzol.
-
Eszemben sincs. – Nam-joon sóhajtott. – Mindent
el kell követnünk, hogy könnyebbé tegyük számára a távollétet. Nem pöröghet
folyton azon, vajon bírjuk-e nélküle, vagy, hogy Jeong éppen miért pikkel rá. –
Jeong az ajkába harapott.
-
Sajnálom. Néha elveszítem a fejem, de… igyekezni
fogok. Jin kedvéért.
-
Ez a beszéd – mosolygott a vezér. – Most pedig
nyomás haza. Holnap új nap virrad.
Csaknem napra pontosan egy évvel a bevonulása után Jin ismét
repülőn ült, azúttal hazafelé tartva. Még mindig szürreális volt számára, hogy
máris teljesítette az előírt idő felét. Az első hat hónapban sem ideje, sem
energiája nem volt számolgatni a napokat; a hajnali kelés és a tíz órai
takarodó között egyszerűen csak próbált életben maradni, a lehető legjobban
teljesíteni a feladatokat, és nem szemet szúrni senkinek. Később aztán könnyebb
lett – egyrészt megérkeztek az újoncok, másrészt kezdett összekovácsolódni a
csapatuk. Jin kezdetben alig mert kinyögni egy két-szót, tartott attól, hogy
felismerik, vagy esetleg félreértik a vicceit, amit a barátai természetesnek
vettek. Mára ez is megváltozott. Tudta, kiben bízhat, kit kell elkerülnie, és
ki az, akivel talán a való világban is felvehetné a kapcsolatot.
Mielőtt mindenki elvonult volna a maga dolgára, Minho, a
szobatársa a kezébe nyomott egy cetlit.
-
Az otthoni számom! Csörgess, ha eldöntötted,
mikor mész vissza. Én is úgy időzítem.
Jin a foglalkozásából kifolyólag nem rendelkezett túl sok
baráttal. Minho volt talán az első, aki a kezdeti döbbenet után normális,
hétköznapi emberként bánt vele. Nem félt lerántani róla a takarót, gúnyolni, ha
nem teljesített jól az edzésen, nem egyszer még ételt is lopott a tányérjáról –
ez utóbbiról hamar leszokott, miután Jin jól ellátta a baját.
Attól függetlenül tehát, hogy Jin szíve hazahúzott, már nem
érezte annyira pocsékul magát katonaként.
Az első, kudarcba fulladt kísérlet után egyenként hívta fel
a barátait, amikor volt rá lehetősége, de azt egyiküknek sem árulta el, hogy
egy év után kapott két teljes hét kimenőt. Az első néhány napot természetesen a
családjánál tervezte tölteni, ahol majd hallgathatja a panaszokat arról, milyen
sovány.
Ahogy az várható volt, a szervezete nem tudott azonnal
visszaállni a normális kerékvágásba, így már hajnalban kipattant a szeme.
Futott egy keveset a csendes környéken, zuhanyozott, együtt reggelizett a
családjával, a nap fennmaradó részét pedig csip-csup ügyekkel töltötte. A
híreket odabent is figyelemmel kísérte, a közösségi oldalak viszont meglepő
módon nem hiányoztak neki.
Pénteken aztán fogta magát, és a lakásához utazott. A saját
kulcsait Nam-joonnak adta, de tárolt egy pótkulcsot a szüleinél, így gond
nélkül bejutott. Persze mindent rendben talált, semmi áporodott szag, sehol egy
elszáradt virág vagy porszem – gondoskodott róla, hogy valaki rendszeresen
takarítson. Az viszont meglepte, hogy talált egy előző heti újságot az
asztalon, egy tányért a szárítóban, és érzett egy illatot a hálóban. Épp a hűtő
tartalmát szemrevételezte, mikor kinyílt az ajtó, és belépett Jeong. Mindketten
ledermedtek egy pillanatra. Jeong valószínűleg betörőnek nézte, mert az ujjai
megfeszültek a kilincsen. Jin nem hibáztatta; fekete nadrágot, sötétzöld pólót
és baseballsapkát viselt, mélyen a szemébe húzva.
-
Üdv itthon, drágám – szólalt meg végül, mire
Jeong elejtett mindent, ami a kezében volt.
-
Kirúgtak? – kérdezte a srác már a kanapéról,
ahová Jin leültette.
-
Eltávon vagyok. Azt szeretnéd, ha kirúgnának?
-
Nem! Vagyis… akkor vége lenne ennek a
rémálomnak, nem? – Jin rámosolygott, aztán nekiállt kipakolni a szatyrokból,
amiket Jeong hozott. A fiatalabb srác utána sompolygott. – Meddig maradsz?
-
Egy hét múlva indulok vissza.
-
Senkinek sem szóltál?
-
Nem.
-
Akkor… én vagyok az első?
-
A családom után. Nem tudhattam, hogy kölcsönvetted
a lakásomat. – Jeong a pultnak támaszkodott.
-
Nagyon hiányoztál, és azt gondoltam, itt lehetek
hozzád a legközelebb. – Sóhajtott. – De aztán rájöttem, nem számít, hol vagyok,
te mindig ott vagy velem. – Jin nagy gonddal aprította tovább a zöldségeket,
mialatt Jeong hátulról átkarolta, és a lapockájába fúrta a fejét. – Nem is
tudod… mennyire megkönnyebbültem, hogy épségben vagy! Minden nap imádkoztam,
hogy ne essen semmi bajod.
-
Imádkoztál? – ismételte Jin szkeptikusan.
-
Vagy valami olyasmi. Alkudoztam a felsőbb
hatalmakkal. – A srác mélyet sóhajtva hátrébb lépett, de Jin elkapta a karját.
– Uh!
-
Basszus, ne haragudj! – Jeong csuklóján máris
megjelent egy piros volt.
-
Nagyon… erős lettél – állapította meg, és
próbálta nem túl feltűnően csorgatni a nyálát.
Jin hideg borogatást tett a csuklójára, aztán befejezte az
ebéd összeállítását. Jeong a kanapén ülve, a szeme sarkából követte minden
mozdulatát. Mindent jól el akart raktározni, hogy kibírja a következő egy évet.
Jin lassan közeledett felé, két tányérral a kezében.
-
Nem foglak leteperni – nyugtatta meg Jeong.
-
Nem arról van szó.
-
Akkor miről?
-
Jól vagy? Úgy értem, olyan…
-
Komoly vagyok?
-
Felnőttes – vont vállat Jin.
-
Nagyon megbántam, hogy akkor olyan durván
beszéltem veled – vallotta be Jeong. – Borzalmasan éreztem magam, és ez… meg
persze a srácok felnyitották a szemem. Ha továbbra is úgy viselkedek, mint egy
sértett ötéves, akkor még a végén tényleg elveszítelek. Szóval csináltam a
dolgom, közben csendben fohászkodtam, hogy visszagyere, és bocsánatot
kérhessek.
-
Nem szükséges.
-
Szeretem elismerni, ha hibázok – folytatta Jeong
rendületlenül. – Veszélybe sodortalak a saját önzőségem miatt, de ez nem fog
még egyszer elfordulni. – Jin evett néhány falatot, miközben magán érezte Jeong
tekintetét.
-
Sosem bántam, hogy önző vagy velem kapcsolatban
– szólalt meg végül. – Olyankor úgy éreztem, valaki Jint akarja, az embert, és
nem a hírességet. – Mosolyogva végighúzta a kezét Jeong tarkóján. – Én
ugyanolyan önző tudok lenni. Csak azért nem betegedtem bele a féltékenységbe,
mert nem volt rá időm. – Jeong halkan felnevetett, a hang pedig Jin szívéig
hatolt.
Volt még egy jele annak, hogy Jeong megkomolyodott; boldogan
ráállt, hogy felcsalja a bandát a lakásba, hogy Jin meglephesse őket. A srác a
hálószobában rejtőzve hallgatta a hangokat.
-
Minek kellett ennyire sietni? – méltatlankodott
Tae. – Jól megérdemelt ebédemet fogyasztottam épp.
-
Fekve? – firtatta Ho-seok, mire Jin
elvigyorodott.
-
Le lehet szállni rólam!
-
Ahogy látom, Jeong sem maradt éhes – állapította
meg Jimin. Jin felvonta a szemöldökét. – Ugye nem hoztál fel valakit?
-
Miért tenném? Ez nem az én lakásom.
-
Két tányér, két villa – mélázott Ho-seok.
-
Komolyan? – nevezett Jeong kínjában. – Azt
hiszitek, a saját lakásában csalom meg?
-
Nos, furcsán visszafogott voltál az utóbbi
időben – mondta Jimin.
-
Hagyod, hogy ilyeneket gondoljanak? – Jin már
majdnem azt hitte, hozzá intézte a kérdést.
- Srácok, ne menjünk túl messzire – felelte Nam-joon. – Semmi okunk a gyanúsítgatásra, nem igaz? – Mivel Jin rég tréfálta meg legutóbb a barátait, úgy döntött, egy kis móka nem árthat.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése