A második fejezet megérkezett! :)
Simon úgy döntött, hazamegy, és kialussza magát a másnapi
megpróbáltatások előtt. Mint kiderült, sajnos legelsőre is rossz irányba
fordult a Döntések utcáján; amint bemászott az ablakán, pillantása az ágyon
ücsörgő Isabellre esett. A gyomra görcsbe rándult, de nem az izgalomtól; Izzy
ismét úgy nézett rá…
-
Merre voltál? – kérdezte egy vallatótiszt
kedvességével.
-
Futottam.
-
Egyedül?
-
Igen. Tudok vigyázni magamra. – A lány erre nem
reagált.
-
Azt mondtad, fáradt vagy, és aludni akarsz.
-
Nos, ez most már igaz.
-
Simon! – Isabelle hangja parancsolóan csattant.
Ezt a magatartást bizonyára a szüleitől leste el. – Mi folyik itt? Amióta…
azóta nem vagy önmagad. – A srác felhorkant.
-
Hányszor vágták már ezt a fejemhez…
-
Tudod, hogy értem.
-
Tudom. De azzal nem segítesz, ha folyton
nyaggatsz. – Lehúzta magáról a pólót, aztán megérintette azt a néhány rúnát,
ami a testét borította.
Megpróbált nem összerezzenni, mikor Isabelle hátulról
átkarolta, mellét a hátához nyomva. Nem kért bocsánatot, egyszerűen odanyújtotta
magát, Simon pedig bolond lett volna visszautasítani.
Aludt valamennyit, majd a Nappal együtt fölkelt,
felöltözött, és Isabelle-t az ágyban hagyva lesétált az edzőterembe.
Ropogtak a csontjai, ahogy bemelegített, de nem érdekelte a
fájdalom – már régen nem. Éppen néhány kést vett magához, mikor betoppant Alec.
Biccentettek egymásnak, egyébként viszont nem zavarták a másik edzését.
Simon jó negyven perccel később a padlón feküdt, és a
magasan lévő mennyezetet bámulta. Elégedettnek és kimerültnek érezte magát,
habár persze Alec gyorsaságához és kecsességéhez fel sem érhetett.
-
Gyorsan fejlődsz – szólalt meg egyszer csak
Alec, ahogy megjelent a látóterében.
-
Kösz – mondta Simon. – Itt éjszakáztál?
-
Igen. Tekintettel az esti akcióra.
-
Hát persze. – Simon felült. – Egyébként jól
vagytok?
-
A legjobban – mosolygott rá a másik őszintén,
amit Simon alig fél évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartott volna. És tudta
jól, hogy most sem ő maga, vagy az eredményei érdemelték ezt ki, amitől újra
elöntötte a csalódottság.
-
Jó reggelt, kislányok – toppant be Jace nagy
lendülettel, őt pedig Isabelle és Clary követte.
Amint a két lány átlépte a küszöböt, azonnal beszüntették a
fecsegést, és profi árnyvadászokká váltak. Az edzést Isabelle anyja vezette,
aki a kora ellenére még mindig könnyedén le tudta győzni őket.
Simon megalázónak tartotta, de fél távnál lihegni kezdett,
ami persze nem kerülte el Maryse figyelmét.
-
Gyorsabban, Lewis! A démonok nem fogják
megvárni, míg összeszeded magad!
-
A neve Lovelace – közölte Isabelle.
-
És ma már lenyomott egy menetet korán reggel –
tette hozzá Alec, ami sokkal rosszabb volt, mintha meg sem szólaltak volna.
Maryse elrejtette gúnyos mosolyát, de Simon tudta, hogy
ugyanarra gondolnak; még a barátai szerint sem volt elég jó.
Rendben, Simon azzal is tisztában volt, hogy sajnáltatja
magát. Új családot és új életcélt kapott, nem is beszélve a szerelemről. Miért
nem volt akkor felhőtlenül boldog? Miért várta annyira, hogy kiszabadulhasson a
figyelő tekintetek kereszttüzéből?
Este aztán eljött az ideje, hogy felkeressék azt a helyet,
ahol illegális alvilági tevékenységet észleltek, aminek valószínűleg néhány
nagyobb démon megidézése volt a végső célja. Az elhagyatott raktárépületbe
behatolva máris érzékelték az energiákat. Simon az oldala mellett tartotta az
íját. Csak a legritkább esetben volt hajlandó gyilkolni, és valamiért úgy
érezte, ez nem egy olyan alkalom lesz.
Az akciót vezető Jace egyszer csak megtorpant, és
feltartotta a kezét, mire Alec minden további nélkül elé lépett, és íját
felhúzva eltűnt a sötétben. Meglepett kiáltás hallatszott, amit nevetés
követett, majd hirtelen felgyulladtak a lámpák, ragyogással árasztva el a
teret. Simon szerint az a néhány pillanat, míg hozzászoktak az új
fényviszonyokhoz, könnyedén a vesztüket okozhatta volna… ha tényleg ellenséges
egyedekkel álltak szemben.
-
Csapda – sziszegte mellette Isabelle, aztán
kinyitották a szemüket.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése