-
Ez csak nekem para? – suttogta Yoon-gi.
-
Nem – felelte Ho-seok. – Még én is látok némi
különbséget, habár nyilván nem olyan szinten, mint Jeong és Nam-joon. De
remélem most már nem lesz több cirkusz – tette hozzá némileg hangosabban, majd
ledobta magáról a fülest. – Befoglalom a zuhanyzót.
-
Aztán milyen alapon? – kapta fel a fejét Tae,
akire időközben rászáradt az izzadtság. Most az ajtó elé ugrott, és huzakodni
kezdett a másikkal. Ha Nam-joon csak egy kicsit is magánál van, valószínűleg
felhívta volna a figyelmüket, hogy több zuhanyzó is van az öltöző közelében, a
vezér viszont teljesen elmerült abban, hogy próbálta kitalálni, mit mondhatna Jiminnek,
amivel meggyőzheti, térjen vissza a testébe.
-
Nem kell mondanod semmit – szólalt meg Jimin
halkan. – Tudom, hogy te is meg akarsz győzni, de még nem állok készen.
-
Megértettem – bólintott Nam-joon, és valóban így
is volt, hiszen Jimin mellett állt az összes olyan alkalommal, amikor a srác
összeomlott. – Csak azt sajnálom, hogy nem hozzám fordultál.
-
Nem tudtál volna segíteni.
-
De átölelhettelek volna – mondta Nam-joon, mire
a másik rásandított. – Simogattam volna a hátad, amíg kisírod magad. Aztán kitaláltunk
volna valamit. Beszéltem volna a menedzsmenttel. Posztoltam volna valamit, hogy
rólam beszéljenek, ne rólad. Nyilvánosan elégettem volna egy könyvet.
-
Azt nem tetted volna meg – mondta Jimin
meggyőződéssel.
-
Ha az lett volna az ára annak, hogy rendben
legyél, nagyon is megtettem volna. – Jimin szíve hevesebben kezdett dobogni, és
most először nagyon szeretett volna a saját testében lenni, hogy Nam-joon
védelmező karjaiba vethesse magát.
A következő pillanatban
Jimin úgy érezte, mintha kiszippantották volna Jin testéből. Egyetlen
másodpercig sem tartott az egész, a srác mégis megingott, és ha Nam-joon nem
kapja el, elterült volna a padlón.
-
Mi történt? – kérdezte Jin, ahogy odalépett
melléjük. Nam-joon nem akart közvetlenül ránézni; így is eléggé össze volt
zavarodva.
-
Megszédült.
-
Jól vagyok – hárította el az aggodalmat Jimin,
ahogy a homlokára tette a kezét. – Csak egy kicsit… pihennem kell.
-
Gyere, ülj le! – sürgölődött Jeong, majd
megpaskolta a kanapé párnáit. – Ezek a hülyék úgyis elfoglalták a zuhanyzót,
most még nem tudod lecsutakolni magad. – Aztán féloldalas mosollyal folytatta:
- Akarod, hogy segítsek? Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy behatóan ismerem
a testet, amit most birtokolsz… - Erre mindhárom srác felnyögött.
-
Ne tedd ezt az egészet még bonyolultabbá! –
kezdte Jin, és beletemette az arcát Jimin kezeibe. – Így is elég nehéz!
-
Bocsi – vigyorgott Jeong. – Csak oldani akartam
a feszültséget.
-
Értékeljük – biccentett Nam-joon, ahogy
megpaskolta Jimin hátát. – Kérsz egy kis vizet?
-
Az jól esne.
Jimint meglepte, hogy a
csapat milyen gyorsan alkalmazkodott a helyzethez. Hiába volt kívülről Jin,
Yoon-gi már másnap az igazi nevén szólította, és kért tőle segítséget a
tánchoz. Jinnel ugyanígy volt, akinek Nam-joon magyarázta a részeit a táncban –
mintha hamarosan visszaállna a rend, és újra önmaguk lehetnének. Jimin egyre
jobban érezte a szorítást belülről; most már ő is készen állt rá, hogy a saját
szemén keresztül lássa a világot. Minden éjjel lehunyt szemmel fohászkodott
azért, hogy ismét otthon lehessen, de az univerzum szerint valami továbbra sem
volt rendben.
Aztán egyszer csak
elérkezett a születésnapja. Nem tudta, hogy történt, hogyan hagytak maguk
mögött ennyi napot, de tény, hogy felébredve október 13-a volt, a falát pedig
elárasztották a jókívánságok. Legalábbis Jimin így gondolta, mert szokásával
ellentétben nem nézte meg azonnal a telefonját. Helyette élvezte a csendet,
nézte az ablakon túl elterülő világot, aztán kikelt az ágyból, és készülődni
kezdett. Egészen megszokta már, hogy Jin reggeli rutinját követi; szívesen
megtartotta volna a saját kozmetikumait, de el kellett fogadnia, hogy Jin bőre
nem olyan, mint az övé, neki más hatóanyagokra volt szüksége ahhoz, hogy
gyönyörű maradjon a bőre. Ha visszacserélik a testüket, arra legalább nem lesz
panasz, hogy Jimin nem gondoskodott megfelelően a word wide handsome arcáról.
Jimin elvigyorodott a gondolatra, és a tükörben érdekes módon saját magát
látta. Azt, aki azelőtt volt, hogy földre döntötte volna a depresszió.
A gondok nem ott
kezdődtek, amikor a srácok a próba előtt felköszöntötték Jimint. Mivel ez volt
náluk a hagyomány, nem tehették semmissé egy pillanat alatt, Jimin pedig
elfogadta és megértette, hogy a testét birtokló Jin fogja kapni a köszöntést.
Még ő is csatlakozott a lelkes ünnepléshez, és senkinek sem tűnt fel, hogy Jin
az utolsó pillanatban átadta neki a gyertyák elfújásának lehetőségét.
A gondok ott kezdődtek,
mikor a próba végeztével kiözönlöttek a teremből, és ott találták Jimin
családját. Mind ledöbbentek egy másodpercre, aztán Jimin anyja már a fia
karjaiba is vetette magát. Aki természetesen jelenleg Jin volt.
Jimin ekkor érezte, hogy
történik vele valami. Rettentően fájt látnia a jelenetet, főleg azért, mert nem
a rajongókról szólt. Arról szólt, hogy annyira szeretik őt a szülei, az egész
családja, hogy hajlandóak voltak elutazni odáig, aztán kivárni a hosszas
beengedési procedúrát, és még így is csak öröm sugárzott az arcukról. És
mindent azért, hogy láthassák a fiukat. A fiukat, aki számukra sosem Jimin lesz
a BTS-ből, hanem csak Park Jimin, akit feltétel nélkül, teljes szívükből
szerettek. Jimin a Jin szemét elhomályosító könnyeken keresztül félrenézett, és
elkapta Nam-joon pillantását. Az a pillantás tele volt aggodalommal, de
szeretettel is. Szeretettel Jimin iránt, aki lehetett bármekkora drámakirálynő,
csinálhatott bármilyen ostobaságot, Nam-joon, a kőszikla mellette állt.
Jiminnek hiányzott, hogy cinkosan összepillantsanak, hiányzott, hogy megfogják
egymás kezét, hiányzott, hogy komoly vagy komolytalan dolgokról beszélgessenek.
És most, ahogy ott állt oldalt, kirekesztve a saját életéből, rájött, mennyien
szeretik azért, aki. Nekik sosem fog számítani, milyen színű a haja, mennyire
jól tud kiénekelni egy-egy hangot, vagy mennyire ügyes a forgásban. Nekik csak
az számít, hogy boldognak lássák, és ezért hajlandóak bármit megtenni. Jimin
újra az akart lenni, akit annyira szerettek – önmaga akart lenni.
-
Jimin!
-
Hé, hallasz?
-
Édesem, jól vagy? – Jimin érezte, hogy a feje
valakinek a combján nyugszik, valaki más pedig az arcára simította a tenyerét.
Résnyire nyitotta a szemét, aztán felsóhajtott.
-
Anya!
-
Boldog születésnapot!
-
Eh, azt hiszem, eltévesztetted a címzettet –
vonta fel a szemöldökét Jimin a kis tortácska láttán.
-
Azt hittem, ezt is be akarod zsebelni –
vigyorgott rá Jin, aztán elfújta a gyertyát a süteményen. December negyedike
volt. – Miután egy ideig a testemben tartózkodtál, neked is jár a köszöntés.
Hiszen anno néhányat én is elloptam tőled.
-
Nem a te hibád volt – emlékeztette Jimin. Az
eltelt néhány hónapban mintha kicserélték volna – jobban mondva, mintha
visszatekerték volna az időt a kezdetekhez, amikor még nem idegeskedett
mindenen, és még nem akart megfelelni mindenkinek; csak azoknak, akik
számítottak. – De figyelj – halkította le a hangját, hogy a körülöttük sürgölődők
ne hallhassák -, tudom ám, hogy neked sem fenékig tejfel az életed. – Jin nem
reagált. – Előttem ne játszd meg magad! – Jimin elkapta a másik srác állát, és
maga felé fordította. – Tudom, hogy rettegsz a bevonulástól! És hidd el, ezzel
mind így vagyunk. De attól nem lesz jobb, ha magadban őrlődsz. Beszéld meg
Jeonggal!
-
Nem tudna segíteni.
- Néha csupán egy ölelésre van szükség attól, aki feltétel nélkül szeret. Higgy nekem! Tudom, miről beszélek.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése