Játssz velem! 1. fejezet

 

Kismillió évvel ezelőtt megírtam már ezt a történetet, most végre eljött az ideje, hogy fel is töltsem.

The untamed történet, nyomokban tartalmaz utalásokat a sorozatra.

Kellemes olvasást!

-        Ez aztán a pofátlanság!

-        Jingyi!

-        Most miért, nincs igazam? – A srác öntudatosan biccentette fel a fejét, s fonta karba a kezét. – Mégis kinek képzelik magukat, hogy megvárakoztatják a legbefolyásosabb családot?

-        Az egyik legbefolyásosabb családot – pontosított Sizhui diplomatikusan, szemei szeretettel csillogtak. – Ha bátyáink nem tekintik sértésnek, te miért teszed?

-        Mondjuk úgy, hogy helyettük is mérges vagyok.

A jelenlegi családfő, Lan Xichen halvány mosollyal az ajkán hallgatta a fiatalok beszélgetését. Ilyenkor eszébe jutott, hogy nem is olyan régen még Wangji is ennyi idős volt, jóllehet ő sosem állt volna le vitatkozni valamiről az utca közepén. Most is kicsit távolabb állt a csoporttól felszegett fejjel, egyik keze a háta mögött.

-        Hozz valami innivalót, mielőtt kiszáradnak – mondta neki, mire a másik egy biccentés után el is indult az egyik kávézó felé – célirányosan, mintha előre sejtette volna bátyja kérését.

Ami nyilván így is volt, vélte Xichen, majd egy sóhaj kíséretében megfordult, hogy véget vessen Jingyi és Sizhui vitájának.

Lan Wangji érkezését halk csilingelés jelezte. Öt óra múlt, így a hely tele volt munkából hazafelé tartó emberekkel, vagy barátokkal-barátnőkkel, akik beültek cseverészni. Wangji sosem volt híve az ilyesminek; a szavak rendkívül értékesek voltak, nem egy közülük varázserővel rendelkezett – átvitt értelemben -, így a férfi csak akkor beszélt, ha valóban fontos mondanivalója akadt.

Többen is utána fordultak, ahogy beállt a sorba. Megszokta már, hogy felfigyelnek magas, tiszteletet parancsoló külsejére, markáns, mégis finom arcvonásaira, félhosszú hajára – no meg a folyton nála lévő, gyönyörűen megmunkált fehér botra. Megtanulta már – ha véletlenül szemkontaktust teremt egy bámészkodóval, az életben nem szabadul.

Már épp a pulthoz ért volna, mikor oldalról valaki nekigyalogolt. Kívülről – illetve a másik, szerencsétlen illetőnek – úgy tűnhetett, egy merev sziklafalba gyalogolt bele. Wangji még csak meg sem rezzent, s csupán egy hűvös pillantásra méltatta az illetőt.

-        E… ezer bocsánat, uram! – Meghajlás közben elejtette a lapátot, és majdnem a seprűt is, amivel így fejbe verte magát.

-        Wen Ning! – sziszegte egy férfi a pult mögül. Haja a legújabb divat szerint nyírva, kezén lila henna, mely beborította a középső ujját és a kézfejét. Arca egész jóképű, jelenleg bosszús grimaszba torzulva. – Takarodj innen!

-        I… igenis!

-        Nem megmondtam, hogy ne kerülj a szemem elé, amíg nyitva vagyunk?!

A zavarában is sápadt arcú Wen Ning vetett még egy gyors pillantást Wangjira, majd nehézkes léptekkel – mintha láncok akadályoznák a tagjait – elcsoszogott.

Lan Wangji tekintetét ekkor egy karcsú alak vonta magára. Az övéhez hasonlóan hosszú haját piros szalaggal kötötte össze, fekete öltözéke elé piros kötényt kötött. Hanyagul nekidőlt az egyik oldalsó pultnak, amin több kávégép is sorakozott. A kinézete sem volt utolsó, de Wangjit nem fogták meg az ilyen földi dolgok – sokkal inkább a kisugárzás, a tiszta és jó lélek vonzotta, ebből a vigyorgó valakiből pedig pont ez áradt.

-        Gratulálok, Jiang Cheng.

-        Mégis mihez?

-        Így kell viselkedni egy tulajnak a vevők előtt. Mégis mit fog gondolni ez a jóképű úriember, ha előtte ordítod le egy beosztott fejét? – Azzal, Wangji néma meglepetésére, egyenesen a szemébe nézett.

Lan Wangji szíve tiszta és rezzenéstelen volt, mint egy tó tükre, abban a pillanatban azonban érezte, ahogy apró fodrok keletkeznek a felszínén.

-        Nem kell kioktatnod arról, hogy vezessem az üzletem – mondta Jiang Cheng egy olyan valaki hangján, aki megszokta, hogy parancsolgat, és ezeket a parancsokat teljesítik is. A férfi kiszolgálta a következő vevőt. – A te sorodban áll, kegyeskednél törődni vele? Habár a Lan család mindenből a legjobbat érdemli, de ez alkalommal talán megelégszik veled. – Wangji nem érzékelte a mondatból áradó gúnyolódást, ami jobb is volt így.

-        Ismeritek egymást? – A fekete ruhás férfi lazán lépett a helyére, tekintetét Wangjira függesztve. – Csak nem a híres-neves Lan család? A Két Jáde?

-        Ahogy mondod. – Jiang Cheng mosolytalanul adagolta tovább a kávékat.

-        Nos… - A férfi zavartalanul, sőt, már-már tapintatlanul mérte végig. Wangji azt hitte, már immúnis erre, de ebbe a pillantásba beleremegett a belsője. – A szóbeszédeknek általában nem hiszek, de ez a mostani egyáltalán nem túlzott. – A pultra támaszkodott, és Wangji felé dőlt. – Lan Zhan, mit adhatok?

Wangji felsorolta a kávékat, amiket a család inni szokott, aztán nézte, ahogy a férfi fürge, szakértő mozdulatokkal elkészíti a rendelést. Az utolsóra – kávé feketén – felrajzolt egy szívet habból, aztán Wangji elé tolta. A férfi letette az összeget, amit a másik besöpört a kasszába. Meg sem számolta.

-        Bízom benned. – Aztán: - A nevem Wei Wuxian.

-        Befejezted az ismerkedést? – reccsent rá Jiang Cheng, Wangji pedig fogta a poharakat, és távozott.

Mire visszaért a családjához, addigra a másik fél is megérkezett.

-        Teljes mértékben az én hibám – mosolygott behízelgően a családfő, Jin Guangyao. Csillogó tekintetét végig Lan Xichenre szegezte. – Remélem, kényelmesnek találjátok majd az új irodákat. Fáradjunk is be!

-        Wangji? Mit gondolsz?

-        Megfelelő.

-        Ezt az úrtól bóknak veszem – mondta Jin Guangyao. – Rengeteg kávézó és étterem van a közelben, de semmilyen zaj nem hallatszik fel ide. Tudom, mennyire fontos nektek a csend, de ha terjeszkedni szeretnétek, a központban kell lennetek.

-        Köszönjük, hogy ennyire odafigyeltél az igényeinkre – mosolygott Xichen. Az irodát teljesen berendezett állapotban vehették át, volt telefon és internetelérés, így Jingyi és Sizhui már le is vette hófehér kabátját, leültek egy-egy asztalhoz, és felnyitották laptopjaikat. Mikor Jin Guangyao kísérője, Su She megpróbált a hátuk mögül odakukucskálni, Lan Wangji komor pillantást vetett rá.

-        Akkor mi nem is zavarunk tovább – mondta gyorsan Guangyao, majd megérintette Xichen könyökét. – Szólj, ha bármire szükséged van!

-        Köszönöm.

A családfő az ablakból nézte a férfi távozását, amivel nem volt egyedül. Észrevette, hogy a szemközti kávézó előtt ácsorgó fiatalember is Guangyao-t követte a tekintetével, aztán felpillantott Xichenre, elmosolyodott és integetett.

-        Bátyám – szólalt meg Wangji.

-        Bocsánat – mosolygott a másik, elértve a rendreutasítást. – Igyuk meg ezeket a finom kávékat, és lássunk neki.

-        Én nem kaptam szívecskét a tetejére – panaszkodott félhangosan Jingyi.

-        Legközelebb majd te mész, és akkor biztosan kapsz – mondta neki Sizhui.

-        Annyira azért nem fontos… - Néhány perc múlva: - Remélem tényleg olyan jók azok a közeli éttermek…

-        Nemrég ebédeltünk.

-        De azóta átcaplattunk a városon, és itt álldogáltunk majd’ egy órát…

-        Majd Wangji hoz néhány dobozt – szólt közbe Xichen. – Ő úgyis csak akkor tud dolgozni, ha ti befejeztétek a saját részeteket, az pedig nem fog menni üres hassal.

-        Látod? – vigyorgott Jingyi önelégülten. - Pontosan ezért lett bátyánk a vezér. Mindent azonnal átlát!

Sizhui csak megforgatta a szemét, és jól látható tisztelettel a távozó Wangjira mosolygott.

-        Köszönjük, Hanguang-jun! Mire visszaérsz, kész is leszünk!

-        Minek ígérsz ilyesmit felelőtlenül? – morgott Jingyi, aztán az ajtó becsukódott.

Lan Wangji odalent megállt néhány másodpercre. Fejben átpörgette azokat az éttermeket, amiket idefelé jövet látott. Kizárta azokat, amik sok hússal dolgoztak; azokat, ahol piszkos volt az ablak – milyen lehet akkor a konyha? -, illetve azokat, ahol túl sokat kellett várni az ételre – vagy épp túl keveset.

Wangji előtt fel is rémlett annak a helynek a cégére, ami megfelelt a feltételeknek, így balra fordult, sétált egy keveset, majd a tömeget kerülve átkelt az utcán a Lótuszrév nevű étteremhez.