Játssz velem! 3. fejezet

 

A harmadik fejezet!

-        Szép – mondta Wei Wuxian, aki természetesen nem a pult előtt állt a vevők között, hanem hátul, ahol Wangji játszott. – Mi a címe? – Lan Wangji ajkai némán mozogtak. – Micsoda? – Csend. – Haha! Értem, addig nem adod ki a titkot, amíg meg nem veszem! Hát legyen! De nem dobozt szeretnék, azt nem tudom mindenhová magammal vinni. Legyen, mondjuk… egy fuvola.

-        Megrendelést csak emailes megkeresés után vállalunk – szólt közbe Lan Jingyi, mire Wei most felé fordult.

-        De Lan Zhan és én régi ismerősök vagyunk! – mondta ártatlanul.

-        Miket beszélsz! Fogadni mernék, hogy most láttad életedben először!

-        Tévedsz. Harmadjára. – Ahogy elmosolyodott, még Jingyi szava is elakadt egy pillanatra.

-        Wei úrfi, ha nem tévedek – lépett melléjük Lan Xichen.

-        Az nem semmi, ha a hírem már Felhőzugba is eljutott – hajolt meg a fiatalember. – Micsoda szerencsében van részem, együtt láthatom a két Jádét!

-        Köszönjük az elismerést. Jól hallottam, egy fuvolát szeretnél Wangjitól?

-        Mondjuk úgy, hogy jelenleg megelégszem tőle egy fuvolával – pontosított Wei. Jingyi elvörösödve eltátotta a száját, és még Sizhui is zavarba jött némileg.

-        Értem – biccentett Xichen, ahogy a háta mögé tette a kezét. Aztán vetett egy pillantást öccse arcára, és folytatta: - Természetesen elkészíti neked. – Elővarázsolt egy névjegykártyát. – Kérlek, vedd fel velünk a kapcsolatot.

-        Rendben, úgy lesz. Viszlát, Lan Zhan. – Majd egy kacsintás kíséretében távozott.

Wangji némán nézett a bátyjára.

-        Igen? Láttam rajtad, hogy ezt szeretnéd, szóval beleegyeztem. Ez a dal különben is azért kiállt, hogy lejegyezd az utókornak.

Lan Wangji szerette a kihívásokat, így a következő két hétben ideje nagy részét a fuvola elkészítésének szentelte. Abban biztos volt, hogy a dal tökéletes lesz, de ehhez hasonló hangszert még sosem tervezett. A különleges, Wei Wuxian számára komponált dalt csakis maga Wei tudta előcsalni a hangszerből, ha teljes szívéből akarta.

Csak akkor ment be az irodába, amikor Sizhui és Jingyi végzett egy-egy adag áruval.

-        Tegnap Sizhui ment kávéért – tájékoztatta Jingyi. – Olyan sokáig elmaradt, hogy már azt hittem, elküldték az ültetvényre, hogy magának szedje le a kávébabot.

-        Csak beszélgettem egy kicsit a helyiekkel – védekezett Sizhui, fel sem nézve munkájából. – Azt hittem, épp ez a lényege annak, hogy a városba költöztünk.

-        Semmi rosszat nem tettél – nyugtatta meg Xichen. – Jingyi csak aggódik, hogy új barátokat szerzel, őt pedig elfelejted.

-        De bátyám! – méltatlankodott Jingyi, Xichen pedig elnevette magát.

-        Bocsánat, nem mulatok rajtad.

-        Azt látom.

-        Kivel találkoztál a kávézóban? – kérdezte Lan Wangji. Sizhui összeráncolta a homlokát.

-        Nos, egy fél pillanatra láttam a tulajt, ahogy elviharzott mellettem. Aztán volt ott egy… érdekes fickó, mintha nem tudná rendesen koordinálni a mozgását. Azt mondta, Wen Ningnek hívják, nekem pedig… szóval, mintha találkoztunk volna már korábban. – Elpirult. – És ott volt még Wei úrfi is. – Csend. – Azt mondta, rég látta bátyámat. És hogy még az emailre sem válaszolt.

-        Kapott egy automatikus visszaigazolást – mondta Wangji, megigazítva valamit Jingyi munkájában.

-        Persze, de ő exkluzív megrendelőnek tartja magát – motyogta Jingyi.

-        Meglehet – mondta Sizhui elrévedve. – De ő egy olyan férfi, aki tudja, mit akar, és meg is szerzi.

Wangji egy hét múlva, egy esős szerdai napon tervezte átadni a fuvolát, számításaikat azonban felülírta Jin Guangyao, aki megbeszélést szervezett részükre a KávÉkkőben.

-        Ez merőben szokatlan – mondta Xichen, ahogy átsétáltak az irodából. – Kifizettük a szokásos részesedésüket, de az új termékeken még nem adtunk túl.

Mint kiderült, Guangyao az egész kávézót lefoglalta, s most az egy hosszú asztallá rendezett berendezés mögött ült kísérőivel. Wangjit hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába.

-        Bátyám – mosolyodott el Guangyao.

-        Jin vezér – biccentett Xichen. – Van talán valami gond?

-        Gondnak semmiképp sem mondanám. Foglaljatok helyet, már megrendeltem az innivalókat. – És végszóra Jiang Cheng és Wei Wuxian kilépett a hátsó ajtón. Wangji és Wei tekintete találkozott, s mindketten tudták, mire gondol a másik; ez nem egy barátságos találkozó.

-        Remélem tisztában vagy vele, hogy a kávézómat nem lehet kibérelni privát rendezvényekre – kezdte Jiang Cheng, ahogy letette eléjük a tálcát.

-        És most mégis itt vagyunk – mosolygott töretlenül Jin Guangyao. – Cheng vezér, csak nem vagy mérges? Igazán nem akartam elhunyt szüleidre hivatkozni, de Hanguang-juntól tudom, mennyire remek itt a kávé.

-        Nem akarlak megbántani, de erősen kétlem, hogy Hanguang-jun leállna bárkivel is a kávéról értekezni – mosolygott Wei is.

-        Ó? Szóval ilyen jól ismeritek egymást?

-        Nem állítanám. – Guangyao olyan pillantást vetett rá, mint aki pontosan tisztában van mindennel; talán még azzal is, amit ők maguk sem tudtak.

-        Lan úrfi, igyál velem egyet – szólalt meg Su She, szeme gonosz fénnyel csillogott. Mikor Lan Wangji nem szólt semmit, a férfi ciccentett. – Ugyan, hát nem akarod megpecsételni az üzletet? Még a végén tiszteletlennek foglak gondolni! – Azzal Lan Wangji felé nyújtotta a poharat. Lan Wangji összepréselte a száját, keze már majdnem megmozdult, mikor Wei Wuxian hirtelen elorozta a poharat, és egy hajtásra ledöntötte a tartalmát.

-        Erről ennyit – mondta a fiatalember. – Ha mást nem kértek, mi visszavonulnánk.

-        Hogyne, természetesen – biccentett Jin Guangyao, majd, ahogy csukódott az ajtó, felsóhajtott. – Szegény gyerekek! Elvesztették a szüleiket, éjt-nappallá téve dolgoznak itt és Lótuszrévben is, hogy fenntartsák magukat, de most talán ez is veszélybe kerül…

-        Rátérnél a tárgyra? – szólt közbe Lan Xichen. Mivel ritkán ragadtatta el magát, már Jingyi és Sizhui is rájött, hogy komoly dologról van szó.

-        Szeretnénk fellendíteni a vállalkozásotokat, és külföldre importálni a zenedobozokat.

-        Még több jutalékot akarsz? – kérdezte Lan Xichen. – Már így is a bevételeink jelentős része köt ki nálad.

-        Kaptatok tőlem egy irodát – mutatott rá a másik.

-        Persze, tele poloskával – horkantott Jingyi, aztán elpirult, ahogy mind ránéztek.

-        Micsoda? – húzta össze a szemöldökét Wangji.

-        Hanguang-jun, azt hittem, tudtok róla – dadogta a srác. – Az egész hely be van poloskázva, és van egy rejtett kamera is.

-        Ez igaz? – fordult Lan Xichen a vele szemben ülőhöz. – Mit akarsz elérni ezzel?

-        Valahogy ki kellett puhatolnom a gyenge pontotokat, nem igaz? – Guangyao még csak egy csepp megbánást sem mutatott. – Máskülönben hogy tartanálak sakkban titeket?

-        És megtudtad, amit akartál?

-        De mennyire – mosolygott a férfi, néhány pillanat múlva pedig visszatértek a tulajok. Jiang Cheng folyamatosan hadakozott az őt lefogó fickóval, Wei ellenben még csak döbbentnek sem tűnt.

-        Tőlük aztán nem számíthatunk borravalóra!

-        Nem tudnád befogni? – sziszegte a bátyja.

-        Miért? Elvégre ennél rosszabb aligha lehet.

-        Gondolod? – kérdezte Jin Guangyao, végig Lan Wangji szemébe nézve. – Valamiért úgy sejtem, van valaki a helyiségben, aki az életét is feláldozná érted. A zenéjük titka így igazán nem nagy ár.