Játssz velem! 5. fejezet

 

Az utolsó fejezet!

-        Wei Ying!

Mikor a fiatalember kinyitotta a szemét, először nem is tudta, hogy került a padlóra. Ülő helyzetéből egyszer csak fekvő lett, ráadásul egy hófehér kabáton nyugodott a feje.

-        Wei Ying!

-        Jól van, jól van, fent vagyok! – Ásított. – Mi a baj? Mennyi idő telt el?

-        Mindjárt hajnalodik. – Lan Wangji időközben feltűrte hófehér ingujját, ami alól – minő meglepetés – szintén hófehér bőr kandikált ki. Wei a nyakát nyújtogatva mustrálta a másik férfi karján hullámzó, csábító izmokat.

-        Megállás nélkül dolgoztál? – Nem érkezett válasz. – Legalább hoztak valami ételt? – Lan Wangji a dobozok felé bökött. – Akkor miért keltettél fel? Olyan szép álmom volt!

De még milyen! Álmában egy füves réten heverészett, két keze a feje alatt, mellette egy szamár legelt, körülötte nyuszik ugráltak. Szíve boldogan és elégedetten dobogott, aztán egyszer csak fölé hajolt Lan Wangji. Wei szomjasan itta magába a látványt, majd felnyúlt, és mintha minden nap ezt tenné, végigsimított a férfi rózsaszín ajkán. Wei testén forróság szaladt végig.

-        Wei Ying!

-        Jelen!

-        Fogd! – Lan Wangji egy gyönyörűen megmunkált botot nyújtott felé.

-        Ez… ez a fuvola, amit kértem? – Bólintás. – Csodaszép! – Ámulva tapogatta végig. – Kész szerencse, hogy nem motoztak meg. Hibátlan munka, Lan Zhan! Szeretnéd, ha játszanék rajta?

-        Igen.

-        Hahaha, Lan Zhan, csak vicceltem!

-        Én nem. – Egymás szemébe néztek.

-        Bízom benned.

-        Akkor játssz!

És Wei Wuxian valamilyen belső erőtől hajtva a szájához emelte a fuvolát, behunyta a szemét, és játszani kezdett egy dalt, amit mintha mindig is ismert volna.

Nem telt bele egy perc, az iroda ajtaja megrázkódott. Mintha egy faltörő kossal próbáltak volna bejutni – sikertelenül.

-        Folytasd! – hangzott az utasítás, aztán Lan Wangji elővarázsolta saját hangszerét, a megtisztított asztalra helyezte, és csatlakozott Weihez.

A két dallam egybeolvadva elképesztő dolgokat művelt. Wei lehunyt szemei előtt lepergett egy egész élet; színes ruhák, fények, füst, tűz, könnyek, fájdalom, és egy hófehér ruhás, fehér alak.

Nem tudni, meddig játszottak, de Wei egyszer csak úgy érezte, vége van. Leengedte elgémberedett karját, majd Lan Wangjira nézett. Mikor a másik biccentett, mélyet sóhajtva az ajtóhoz lépett, és kitárta.

-        Mi tartott ennyi ideig? – érdeklődött Jiang Cheng, aki egy széken ült Lan Xichen mellett. A Lan család kivételével mindenki eltűnt. Wei érzékelte, hogy Lan Wangji megjelent mögötte, de nem lépett el az útból, a másik pedig nem kerülte ki.

-        Komolyan megfordult a fejemben, hogy megteszed – mondta Lan Xichen.

-        Átadtam. Azt nem kötötte ki, milyen formában kéri. – Öccse szavai hallatán Lan Xichen megeresztett egy mosolyt, de látszott rajta, hogy mélyen érintette Jin Guangyao pálfordulása.

-        Nem tudtam, hogy Wei úrfi is tud játszani –jegyezte meg Lan Sizhui.

-        Nem is tud! – felelte némileg bosszúsan Jiang Cheng. – Azt a cincogást nevezed te zenének?

-        Nos, bármi volt is, hatásosra sikerült – mondta gyorsan Lan Xichen, majd ravaszul folytatta: - Lenyűgöző volt az összhang, főleg, mivel Wangji azelőtt soha nem volt hajlandó együtt játszani senkivel.

-        Talán… - kezdte Wei Wuxian -… talán már nem vagyok senki a számára.

A fejét alig mozdítva oldalra sandított, és olyat látott, amit még soha; Lan Wangji, ajkán halvány mosollyal.

-        Lan Zhan! – lehelte, és tudta, hogy elveszett.