Aznap este Tay épp a szemfestékét mosta le, mikor kinyílt,
majd záródott a hálószoba ajtaja. Arra számított, hogy Time leveti magát az
ágyára, helyette viszont megállt a fürdő ajtajában, és nem is leplezett dühvel
nézett rá.
-
Mit tehetek érted?
-
Lefeküdtél vele? – Tay majdnem belekapott a
szemébe.
-
Micsoda? Kivel?
-
Azzal az… állítólagos legjobb barátoddal. A
Theerapanyakul leszármazottal. – Tay felegyenesedett.
-
Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj
róla? Ő az első család tagja!
-
És ez már elég is volt, hogy széttedd neki a
lábad? – A pofon mindkettejüket váratlanul érte. Tay sosem volt túl erőszakos
alkat – tudott lőni, de inkább hobbinak tekintette, mint hivatásnak -, Time
pedig annyira belelendült a vagdalkozásba, hogy nem vette észre a másik lendülő
kezét.
-
Takarodj innen. Látni sem bírlak. – Mikor Time
nem mozdult, meglökte a mellkasát. – Te vagy az egyetlen, akinek széttettem a
lábam. Gondolhatod, mára mennyire megbántam.
Némi szervezést igényelt ugyan, hogy egy ideig ne Time
legyen a testőre, de legalább Kinn a segítségére sietett; elküldte hozzá az
egyik új fiút, hogy Tay felmérhesse a képességeit. Pol még csak nemrég került
ki az iskolából, de jók voltak az ösztönei, udvarias volt és visszafogott,
árnyékként olvadt bele a háttérbe. Tay hamar megkedvelte, és már akkor
csalódott volt, hogy vissza kell majd adnia.
A lövés a semmiből hasította ketté az éjszaka csendjét. Tay
teste még azelőtt kipattant az ágyból, hogy az agya felfogta volna, mi
történik. Mezítláb, kócosan vágódott ki az ajtón, és persze a pisztolyát is
elfelejtette elővenni a párnája alól. Hiába, nem volt olyan, mint az apja vagy
Kinn, akik álmukból felkelve is higgadtan tudtak gondolkodni.
Zakatoló szívvel szaladt végig a folyosón, majd az apja
irodája elé érve megtorpant. Az asztal és a székek felborítva, valami vörös
folyadék terült szét a padlón, a papírlapok szétszóródtak. De az apja nem volt
ott. Tay hallotta a futó léptek közeledését, így továbbment az apja hálószobája
felé. Nem emlékezett arra, hogy került a padlóra, de tény, hogy már térdelt,
hevesen zihált, és a félfába kapaszkodva próbált talpon maradni. A vér fémes
szaga átitatta a helyiséget, beszivárgott az orrába és a szívébe. Az apja…
-
Uram! – Az apja testőre felrántotta a földről,
és a többi testőr gyűrűjébe tolta. – Ne nyúljon semmihez! – Tay egy szót sem
bírt kinyögni. – Kiugrott az ablakon, de már a nyomában vagyunk.
-
Hívták a mentőt? – préselte ki magából.
-
Már mindenki úton van. Jobb lenne, ha leülne.
-
Ne mondd meg nekem, mit tegyek! – Tay
kiszabadította magát, de mielőtt beronthatott volna a szobába, ismét elkapták.
– Apa… de miért? Mibe keveredtél? Hol van… - Hol volt Time? És Pol? Miért nem
volt mellette valaki, akire számíthatott? Aki megmagyarázta volna, mi történt?
Aztán, mintha csak a gondolataival idézte volna meg, Pol fordult be a sarkon. A
haja szanaszét állt, a ruhája szintén. Egy külső szemlélő azt hihette volna,
most kelt ki az ágyból sietve, de Tay tudta, mit csinált. Tudta, miben zavarta
meg a felfordulás. – Hol van Time?
-
A… - Pol nyelt egyet. Tay látta rajta, hogy
mélységesen szégyelli magát. – A tettes után ment.
-
Ki kérte rá? Ő az én testőröm! – Tay nem
törődött azzal, hogy ő maga kérte Time áthelyezését. Látni akarta, hogy ő is
ugyanúgy néz-e ki, mint Pol. Tudni akarta. Az apja halálának estéjén valami
mást is örökre elveszített. A naivitását.
Jégherceg. Az apja halála, és a vezető szerep átvétele után
ezt kezdték pusmogni a háta mögött. Tay egyáltalán nem bánta, sőt, igyekezett
megfelelni a szerepnek. Mindenkire elérhetetlen magasságból tekintett le, és
semmivel sem hagyta kizökkenteni magát. Az apja temetésén is úgy ácsorgott, mint
egy szobor; csak utána, a szobájában hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az
arcán.
Számított arra, hogy Time fel fogja keresni. Végig magán
érezte a tekintetét, Tay pedig csak azért sem adta meg neki azt az elégtételt,
hogy gyengének lássa. Sikerült összeszednie magát, mire az ajtón felhangzott a
kopogás.
-
Szabad.
Time elegáns, fekete öltönyt viselt, és még sosem nézett ki
annyira testőrnek, mint most. Az arca sápadt volt, így piros ajkai szinte
világítottak, magunkra vonva Tay figyelmét.
-
Mondd.
-
Tay… uram – javította ki magát gyorsan. – Még
nem volt alkalmam elmondani, mennyire sajnálom.
-
Mm. – Tay az egyik kényelmes fotelben ült, lábát
átvetette a másikon, kezével pedig egy, az asztalon álló üvegpoharat
cirógatott, ami tele volt töltve borral. Olyan vörös volt, mint az apja vére.
-
Kérlek… nekem… fogalmam sem volt róla, hogy
aznap este… hogy merényletet kísérelnek meg ellene.
-
Miért, ha tudtad volna, másképp cselekszel? –
Tay nem nézett rá, tovább cirógatta a pohár száját. – Ha tudtad volna, hogy
apámat aznap este megölik, akkor nem csábítottad volna el Polt? Nem dugtad
volna meg az egyik folyosón, a falnak passzírozva? – Tay végre felnézett, Time
pedig azonnal térdre vetette magát előtte. – Ne csinálj drámát belőle! Nem kell
sem a szánalmad, sem a bocsánatkérésed. Nem tartozol nekem semmivel.
-
De igen. – Time lehajtotta a fejét, mellkasa
hevesen emelkedett és süllyedt. – Azért tettem, hogy fájdalmat okozzak neked.
Azért tettem, mert mérges voltam, és… féltékeny. – Tay keserűen felnevetett.
-
Azért dugtál meg valaki mást, mert féltékeny
voltál? Mégis mire?
-
Arra, hogy te és… Kinn…
-
Ne vedd őt a szádra. – Tay fagyos tekintete
alatt Time enyhén megremegett. – Nem érdekel, mit hittél, ez nem mentesít.
-
Tudom, hogy nem. Nem is mentegetőzni akarok.
Csak… azt akarom, hogy megértsd… nekem ők nem számítanak. – Tay nem mutatta, de
szíven szúrta a többes szám. – Téged szolgállak. Örökké.
-
Nos, nekem nem kellesz. Tűnj el. – És Time
eltűnt.
De nem örökre. Akárhová ment Tay, Time ott volt mögötte.
Akárkivel tárgyalt, Time ott állt az asztalnál. Még szórakozni sem mehetett el
úgy, hogy Time ne lett volna a közvetlen közelében. Néhány hónapja még repesett
volna ettől, most azonban idegesítette, mert tudta, hogy szánalomból fakad. Még
ahhoz sem volt elég ereje, hogy megleckéztesse, mert amikor felhurcolt magához
egy srácot, Time azonnal ott termett, és kikísérte.
-
Miért nem tudsz békén hagyni? – üvöltött fel
egyik alkalommal.
-
Melletted kell lennem. Melletted akarok lenni.
-
Én meg nem akarom! És itt én vagyok a főnök!
-
Igen, te vagy a főnök. – Tay sosem látta még a
másikat ennyire megadónak. Összezavarodva figyelte, ahogy Time két kezébe fogta
a kezeit, és mélyen a szemébe nézett. – Te vagy a főnök, én pedig itt vagyok
neked. Támaszkodj rám! Tudom, mennyire nehéz…
-
Nem tudsz te semmit!
-
Tay… hagyd, hogy segítsek! Talán nincs rá
szükséged, és nem is akarod – sietett folytatni -, de valld be, én vagyok az
egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízhatsz.
-
Most komolyan beszélsz?
-
Csináltam hülyeségeket, de azt sosem kevertem az
üzlettel – mondta Time komolyan. – Mindig azt tartottam szem előtt, ami neked a
legjobb. Az érzelmek… az már más dolog. Azon nem tudok segíteni. – Tay szeme
megrebbent, miközben Time megfogta az arcát, és összetámasztotta a homlokukat.
– Sosem leszek egyedül a tied. Sajnálom, ezt nem tudom megígérni. Azt viszont
igen, hogy mindig visszatérek hozzád. Számomra mindig te leszel az első.
Tay idővel megbocsátott neki, és megtanult szemet hunyni.
Még Pol iránt sem viseltetett keserűséggel, elvégre a srác semmiről sem
tehetett. Time pedig, ígéretéhez híven, mellette maradt. Idővel már nem csak
testőrként, hanem társként. De a kapcsolatuk sosem lett már olyan felhőtlen,
mint valaha. Amikor Tay álmatlanul feküdt az ágyában, és tudta, hogy Time éppen
valaki mással van, arra gondolt, talán el kellene küldenie. Time talán most,
ennyi idő után, hallgatna rá. Aztán, mikor a sötétben kinyílt az ajtó, és Time
bebújva mellé átkarolta, Tay tudta, hogy sosem lesz képes nélkülözni őt. Össze
voltak kötve, valami láthatatlan és erős fonallal, amit még Time kikacsintásai
sem tudtak elszakítani. Tay eltolta volna, ha úgy gondolta volna, megéri, és
hogy utána mindketten élhetik tovább az életüket.
-
Tay – suttogta Time, forró lehelete cirógatta a
srác nyakát. - Örökké.
Akkor hát örökké.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése