Treasure 1. rész

Ismét egy történelmi pillanat; megérkezett az első Ateez ficem. A főszerepben természetesen a kedvenc tagom, Jongho.

Kellemes olvasást!

-        Szerinted tényleg készen áll?

-        Igen. Elég idő eltelt már. – Csend. – Vagy te nem így látod?

-        Te vagy a főnök.

-        Nem ez volt a kérdés. – A csapat legidősebb tagja felsóhajtott.

-        Szerintem is felkészült. Csak éppen nem vagyok biztos benne, hogy meg tudjuk győzni. – Mikor a vezér erre szélesen elvigyorodott, a másik megcsóválta a fejét. – Van egy aduászod.

-        Van egy aduászom – erősítette meg. – Hidd el, semmi mást nem akar majd, mint csatlakozni hozzánk. Most pedig nyomás. Hozzátok el nekem! Itt a helye, köztünk.

Jong-ho nem szerette a meglepetéseket. Nem szerette, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy kellett volna nekik, és azt sem szerette, ha az, akivel találkozót beszélt meg, késett.

És most mindez szép sorjában meg is történt. Ráadásul hétfő volt, és neki ugyan nem volt baja a hétfőkkel, mindenki másnak viszont igen, ezért elkéstek. Jong-ho, aki sosem késett, ezt nehezen viselte.

Mikor a főnöke végül megérkezett, jó negyedórával a megbeszélt időpont után, Jong-ho már érezte, hogy a napja még annál is rosszabb lesz, mit gondolta.

-        Á, Jong-ho, azt hittem, elmentél.

-        Nem, uram.

-        Helyes, mert van egy új ügyem a számodra.

-        Már így is a maximális számot viszem, uram.

-        Tudom, de senki más nem rendelkezik olyan magas megoldási rátával, mint te – mutatott rá a férfi. – Aztán meg, az ügyfél kifejezetten téged kért.

-        Miért?

-        Bizonyára hallotta a híredet. – Jong-ho elismerte, lehetett akár így is, akkor viszont azt is hallania kellett, hogy egyáltalán nem tud emberekkel bánni, csupán az érdekli, hogy lezárja az ügyet, és továbbléphessen. Csak semmi személyeskedés. – Vess rá egy pillantást ma este, aztán, ha nem fér bele az idődbe, hozd vissza holnap. Megegyeztünk? – A főnöke ezt úgy kérdezte, mintha Jong-ho-nak tényleg lett volna más választása.

-        Megértettem, uram.

Pontban öt órakor Jong-ho kilépett a munkahelyeként szolgáló épület kapuján, és hazafelé indult. Az utcákon kevesen jártak, azok is céltudatosan haladtak, nem néztek senkire, és pláne nem elegyedtek szóba egymással. Jong-ho lehajtott fejjel lépdelt, ahogy kellett, kezét maga mellett lógatta. Ez még szokatlan volt számára; csak néhány napja iktatták törvénybe az új szabályt arról, hogy a kezeket mindig jól látható helyen kell tartani, tilos őket zsebre tenni, vagy a kabát ujjába húzni. Ezt azzal magyarázták, hogy így könnyebb kiszúrni azokat, akik illegális eszközöket használnak; például telefont vagy vezeték nélküli fülhallgatót.

Jong-ho hazatért spártai otthonába. Felakasztotta a kabátját, cipőjét szobapapucsra cserélte, majd nekilátott a vacsora elkészítésének.

Néhány órával később, az ágyban ülve vette magához az aznap kapott mappát. Természetesen nem feledkezett meg róla; a tudata mélyén végig ott motoszkált a kérdés, vajon milyen ügy lehet az, ahová kifejezetten őt kérték.

Elsőre semmi különöset nem látott benne. Egy baráti társaság aggodalmát fejezte ki az egyik tag iránt, aki mintha az utóbbi néhány hétben elkezdett volna veszélyes nézeteket vallani. Próbáltak maguk segíteni neki, de minden bizonnyal agymosásról vagy megszállottságról volt szó. Képet általában nem mellékeltek az aktákhoz, így Jong-ho meglepődött, mikor egy fiatalember nézett vele farkasszemet az utolsó oldalra lapozva. Fekete-fehér fotó volt, de Jong-ho úgy képzelte – miért képzelődött hirtelen? -, hogy a srácnak hamvas a bőre, az ajka bíbor, a tekintete pedig még papíron keresztül is égette. Jong-ho nézte a határozott arcélét, azt a valamit a szemében, ami akár megszállottság is lehetett. Vagy éppen valami olyasmi, amit néha ő is hiányolt az új életéből. A szenvedély.

Yeosang

Másnap jelezte a főnökének, hogy elvállalja az ügyet, hiszen egy másikat hamarosan úgyis lezár. Jong-ho nem szerette az üres járatokat sem, amikor túl sok ideje maradt gondolkodni. A túl sok gondolkodás nem vezetett jóra, pláne olyan dolgokról, amik rég elvesztek.

Felvette a legújabb fekete nadrágját fekete inggel, és a védjegyének számító térdig érő, fekete szövetkabátot. Úgy nézett ki benne, mint egy pap vagy egy temetkezési vállalkozó, és az emberek általában megijedtek tőle. Feltűnést keltett, akárhová ment, és az, hogy így figyeltek rá, sóvárgást ébresztett a szívében, de maga sem tudta, pontosan mire.

Jongho

Úgy tervezte, a saját kocsijával megy, de amikor kilépett az épületből, földbe gyökerezett a lába. Néhány méterrel előtte egy hatalmas, fekete Hummer parkolt, de az autónál még lenyűgözőbb volt az a férfi, aki a járműnek támaszkodott. Fekete bőrnadrágot, zöld pulóvert és fekete motoros kesztyűt viselt, és Jong-ho biztos volt benne, hogy egy piercing helyét látja a szemöldökénél. Azt persze el kellett távolíttatnia, ha nem akart börtönbe kerülni. Szőke haja szinte világított a szürkeségben. Amint észrevette őt, elnyomott egy vigyort, és két határozott lépéssel előtte termett.

San

-        Jong-ho – mondta úgy, mintha már régóta ismernék egymást. Hangja mély volt és karcos.

-        Én vagyok. És Ön?

-        A nevem San. Én foglak elvinni a társaimhoz.

-        Az aktában csak egy alany szerepelt.

-        Ő a testvérem – mondta San, és keményen a szeme közé nézett. – Nem a vér, hanem valami sokkal fontosabb szerint. – Jong-ho nem reagált; nem kellett tudnia semmi ilyesmiről ahhoz, hogy felállítsa a diagnózist, és helyre tegye az átható tekintetű srácot.

-        Akkor induljunk. Ma csak másfél órát tudok rászánni.

San profi sofőrnek látszott, mint aki valaha nagyon is élvezte a száguldozást. Jong-ho már tapasztalt volt abban, hogyan ismerje fel az elnyomott tehetséget és a vágyakat, a szőke férfiból pedig pontosan ez áradt. Észrevette azt is, hogy az ujjai néha önkéntelenül dobolni kezdtek a kormányon vagy a váltón, mintha egy csak a képzeletében hallott dalra reagálna. Jong-ho úgy tett, mintha nem vette volna észre, de persze hozzáadta a virtuális jegyzeteihez. Talán a baráti társaság minden tagja fertőzött? Talán az a… srác kezdi átvenni fölöttük a hatalmat? Jong-ho nem szerette, ha kifutott az időből.

A kocsi és a sofőr miatt arra számított, a helyszín is legalább ilyen érdekes lesz, ehelyett San egy rég használaton kívül lévő gyárépület előtt parkolt le. Kipattant, Jong-ho pedig követte. Nem lehettek messze a várostól, és Jong-ho nem is tartott attól, hogy megtámadhatják. Mi okuk lenne rá? Még meg sem nézte az alanyt. San nyomában haladva belépett a hűvös, cementszagú épületbe. A fény alig hatolt át a bedeszkázott ablakokon, léptei nyomán por kavargott a padlón. Jong-ho távoli csöpögést hallott, ahogy keresztülvágtak egy nyitott téren, majd balra fordultak, ahol a folyosó egy ajtóban végződött. San oldalra lépett, és már nyitotta a száját, hogy további felesleges locsogással rabolja az idejét, de Jong-ho meg sem állva benyitott a helyiségbe. A szoba üres volt, leszámítva egy ágyat, amit a szemközti falhoz toltak, és ahol egy srác aludt. Az átható tekintetű, jött rá Jong-ho, és néhány másodpercig nem akaródzott közelebb mennie. Oldalra billentette a fejét.

-        Harminc perc múlva jöjjön vissza! – azzal bezárta az ajtót San előtt.

Az első néhány percben körbejárta a szobát, hogy meggyőződjön róla, valóban maguk vannak. Végigfuttatta az ujjait néhány repedésen, végül visszafordult az ágy felé. Nem rázta meg, hogy egy ilyen helyen tartják az alanyt, látott már ennél rosszabbat is. Ezt a srácot legalább nem bilincselték meg, így valószínűleg nem volt veszélyes sem magára, sem másokra. A takaró, amit ráterítettek, elég vastag volt ahhoz, hogy ne fázzon meg, a párna pedig szintén olyannak tűnt, amit odafigyeléssel választottak ki. Az ágy melletti asztalkán egy kancsó víz állt, mellette pohár. Természetesen semmi könyv, semmi fotó, vagy netalán rádió. Megfosztották a srácot mindentől, ami esetleg súlyosbíthatná a megszállottságát. Mikor Jong-ho a srácra nézett, megdermedve vette észre, hogy nyitva van a szeme. A jádezöld tekintet az övébe fúródott, és Jong-ho biztos volt benne, hogy kontaktlencse.

-        Örvendek! – kezdte a hivatalos szöveget. – A nevem Jong-ho, és azért jöttem, hogy segítsek neked. – A srác – az alany! – elmosolyodott. Jong-ho megállta, és nem köszörülte meg a torkát, az az összeszedetlenség jele.

-        Foglalj helyet! – kérte a srác halkan. Jong-ho eddig észre sem vette a sarokban álló széket, de most odavitte az ágy mellé, és leült. – Köszönöm, hogy eljöttél!

-        Ez a feladatom. – Jong-ho feltette egyik lábát a másikra, hogy ne látsszon fenyegetőnek. – Hogy érzed most magad?

-        Egész jól vagyok. És te? – Jong-ho egy pillanatra kizökkent.

-        Az nem számít, én hogy vagyok.

-        Már hogyne számítana – mosolyodott el a srác. – Ó, a nevem Yeosang.

-        Tudom.

-        Benne volt az aktámban? – A mosoly még szélesebb lett. Jong-ho kényszerítette magát, hogy profihoz méltón állja azt a szikrázó zöld tekintetet.

-        Igen, benne volt.

-        Gondolom benne volt az is, hogy megszállott vagyok.

-        Nem, azt az én tisztem lesz megállapítani. – Csend. – Szerinted megszállott vagy? – Yeosang hátrasimította világosszőke-zöld haját a homlokából.

-        Ezzel valószínűleg megásom a saját sírom, de… hiányoznak dolgok. – Jong-ho elővette képzeletbeli ceruzáját. – Hiányzik, hogy csak úgy összefuthassak valakivel az utcán, és összepacsizzunk. – Jegyzetelt. – Hiányzik, hogy nem tudom felhívni a nővéremet. – Jegyzet. – Hiányzik, hogy nem olvashatom többé a kedvenc képregényemet. – Jegyzet. – De a legjobban az az érzés hiányzik, amit a zene kiváltott belőlem. – A képzeletbeli ceruza hegye kitört. – Egyszerűen odavoltam a zenéért. A táncért. Ahogy a ritmus végigfolyt rajtam. Ahogy mindezt átadhattam másoknak. Ahogy belefeledkezhettem, akár jó volt a kedvem, akár rossz. Ahogy emlékeztetett rá, van miért élnem. – Jádeszínű szemével Jong-ho szemébe nézett. – Ismered az érzést?