Treasure 2. rész

Megérkezett a második rész! :)

-        Jól van, megvolt az első kör.

-        Hányat tervezel?

-        Amennyi szükséges.

-        Miért nem keresünk egyszerűen valaki mást? Tényleg annyira jó a gyerek?

-        Ő a legjobb – szögezte le a vezér. – És én csak a legjobbal érem be.

-        Meg fogjuk szerezni – nyugtatta a szemüveges, és a vezér vállára tette a kezét.

-        Talán kicsit túllőttem a célon, rögtön az első alkalommal – vélte a jádeszemű.

-        Nem, tökéletesen csináltad – vélte San, aki a falnak támaszkodott, és a szemöldök-piercingjével játszott. – Csak így lehetett felkelteni az érdeklődését.

-        Hogy viselkedett utána? – akarta tudni a vezér. San elvigyorodott.

-        Úgy menekült, hogy a lába sem érte a földet. Azt sem engedte, hogy visszavigyem.

-        Vissza fog jönni?

-        Minden bizonnyal. Yeosang tett róla. – Az érintett elpirult.

-        Csak az igazat mondtam neki.

-        Igen – sóhajtott a vezér. – És a következő napokban meglátjuk, továbbadja-e. Ha igen, távozunk. Ha nem… akkor még vagy remény.

Jong-ho pontosan egy hetet töprengett a történteken. Természetesen azonnal jelentenie kellett volna a gyanúját a főnökének, csakhogy – be kellett ismernie, vonzotta valami a zöld szemű srácban. Nem csak a kinézete, hanem az, ahogy beszélt, amiket mondott. Meggyőződés csengett benne, ami megszólította Jong-ho korábbi énjét. Aki akkor volt, amikor még szabadon elmondhatta egy dallal, mit gondol az ország vezetéséről. Amikor felvehetett bármit, és kiállhatott a színpadra. Évek óta nem gondolt azokra az időkre, s éppen most, amikor ő maga is vágyódással küzd, felbukkan ez a csapat. Véletlen lenne? Vagy megérezték, hogy megérett a változásra?

Egy héttel később tehát kilépett a munkahelyéről, és megállt az utcán. Nem tudta közvetlenül elérni őket, de valami azt súgta neki, tudni fogják, hogy rájuk vár. Így is lett; néhány perc múlva megállt előtte egy hasonlóan hatalmas autó – ezúttal egy Escalade -, és a sofőrnek ki sem kellett szállnia, ő már be is ült. A férfi azonnal indított, rá sem nézett. Erőszakosabban vezetett, mint San, és a kinézete is ehhez igazodott; sötét színű haját két oldalon felnyírta, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy a fülbevalóit eltüntesse. Jong-ho néhány lopott pillantással megállapította, hogy ki van sminkelve.

-        Seonghwa. – Jong-ho először azt hitte, káromkodott, de aztán biccentett felé. – Csak hogy tudd, elleneztem az ötletet. – Olyan hirtelen került ki egy előttük haladót, hogy Jong-ho az ablakhoz csúszott a lendülettől.

-        Világos az álláspontod.

-        Ha csak felmerül bennem, hogy átversz minket, nagyon megbánod.

-        Jelenleg fogalmam sincs, miről beszélsz. – Seonghwa grimaszolt.

-        Ez a te szerencséd.

Most már nem tartották magukat a meséhez, és nem a gyárba vitték, hanem egy elegáns kúriába, Jong-ho pedig rájött, hogy hamarosan találkozni fog azzal, aki a szálakat mozgatja. Hirtelen hevesen dobogni kezdett a szíve, és olyat érzett, amit már rég nem. Reményt. Vágyakozást.

Ahogy Seonghwa benyitott az elegáns előtérbe, ketten felpattantak a hosszú lépcsőről, ahol ültek. Jong-ho bánatára egyikük sem Yeosang volt.

-        És elhoztad! – lelkendezett az egyikük. Magasabb volt, mint a mellette álló, sőt, még rávert néhány centit a nem éppen alacsony Seonghwa-ra is. Sötét haját hátrazselézte, és eddig az ő arca volt a legnyíltabb, legbarátságosabb azok közül, akikkel Jong-ho találkozott.

Yunho

-        Ráadásul egy darabban! – tette hozzá a másik, némileg alacsonyabb férfi. Ők ketten akár vér szerinti testvérek is lehettek volna.

Wooyoung

-        Amit a főnök akar, azt a főnök meg is kapja.

-        Ez T.J. Klune – bukott ki Jong-ho száján, ami annyira megijesztette, hogy teljesen ledermedt. A másik három férfi ránézett.

-        Úgy van – biccentett Seonghwa, némi elismeréssel a hangjában. – Most egy fokkal kevésbé akarlak kinyírni.

-        Ugyan már! – mosolygott a hátranyalt hajú, és átkarolta az új érkezőt. – Ismerd el, bírod, hogy végre valaki megértette az utalásod!

-        Csak ne ő lett volna.

-        Megmondtam, hogy el fogom olvasni – mondta a lépcsőn álló srác. – Egyszer.

-        A nevem Yunho – mutatott magára a srác, aki jobb kezével továbbra is őt szorongatta. – Ő meg Wooyoung.

-        Menjünk, mert a főnök seggbe fog rúgni! – fordult sarkon Wooyoung, és ruganyos léptekkel felugrált a fokokon.

-        Erre rohadtul kíváncsi leszek – mormolta mögötte Seonghwa. Jong-ho egészen addig nem érezte különösebben feszültnek magát, ahogy azonban felért az emeletre, érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve. A folyosón több ajtó is sorakozott, az utolsó kivételével mind tárva-nyitva. Az egyikből épp akkor lépett ki egy szemüveges alak, aktákkal a kezében. Rögtön feléjük fordult, és rájuk mosolygott.

Mingi

-        Megérkeztetek hát.

-        Meg.

-        Minden simán ment?

-        Itt van, ráadásul életben – mondta Yunho vigyorogva. – Szerintem ennél többet ne várj. – A szemüveges alak végigmérte Jong-hót, aki meghajolt felé.

-        Jong-ho, üdvözlünk a főhadiszálláson. Mingi vagyok, a főnök helyettese.

-        Meg még sok egyéb – tette hozzá Wooyoung pimaszul.

-        Akarsz egy pofont?

-        Minden vágyam. De nem lesz féltékeny a pasid?

-        Kérdezzük meg tőle. – Azzal benyitott az utolsó ajtón. – Gyertek csak.

Jong-ho igazság szerint semmire sem számított, mégis meglepődve nézett körül. Sötét színű burkolatok, könyvespolc faltól-falig, egy hosszú asztal az ablak előtt, a szoba közepén pedig egy állvány, rajta egy hajó, és egy homokóra. Már javában peregtek belőle a szemek, és Jong-ho hirtelen úgy érezte, a saját élete elmúlását látja.

-        Látom, rögtön kiszúrtad a büszkeségeimet. – Az alacsony alak szinte észrevétlenül jelent meg a szobában. Jong-ho biztosra vette, hogy a polcok mögött lapul valahol egy titkos ajtó. A férfi az asztala mögé sántikált, majd helyet foglalt, mindezt olyan méltósággal, amit Jong-ho még senki másnál nem látott. Csak alig vette észre, hogy a férfi jobb szemét takaró fedi, amitől úgy nézett ki, mint egy…

Hongjoong

-        Maga a kalózkapitány? – A kérdését csend fogadta, aztán a fickó elmosolyodott.

-        Pontosan. Örülök, hogy ezt már az elején sikerült tisztáznunk. Ülj csak le! – Jong-ho meghajolt, aztán leült. – Ismered az illemet, de nem is számítottam másra. Felismerted az eszközöket is, a hajót és az órát, no meg a szemfedőmet. És még Seonghwa utalása sem fogott ki rajtad. – Újra elmosolyodott, amitől egyetlen szeme szinte eltűnt az arcában. – Ők talán meglepődtek ezen, de én nem. Én tudtam, miért akarlak éppen téged.

-        És miért? – A vezér nagyvonalúan a levegőbe intett.

-        A részek összessége. Mások számára talán már most is tökéletes a csapatom, de egy picike csavar azért még hiányzik. Vagy jobban mondva, egy katalizátor. – A férfi végignézett a többieken, szemében szeretet csillogott. – Hagyjatok magunkra!

-        Azt lesheted – mondta rögtön Seonghwa. – Mi van, ha megpróbál végezni veled?

-        Akkor majd megvédem magam. Vagy szerinted nem vagyok rá képes?

-        Tudod, hogy nem erre gondoltam.

-        Akkor indulás kifelé. Mingi majd ad nektek valami vacsorát.

-        Mióta vagyok a szakácsnőd? – kérdezett vissza Mingi, de közben már terelte is ki a csapatot. Jong-ho látta, hogy a folyosón ott áll San és Yeosang is. Yunho megveregette a vállát mentében.

-        Sok sikert! Olyan régóta betöltetlen már az a hely!

-        Szóval nem vagyunk neked elegek – vélte San.

-        Imádlak!

-        Helyes, bár nem ez volt a kérdés.

-        Nem is tettél fel kérdést. – Mingi ekkor becsukta maguk után az ajtót.

-        Fú – eresztett le a férfi. – Nagyszerűek, de azért néha jól esik egy kis csend. – Az asztalra tette összekulcsolt kezeit. – Hongjoong vagyok, a csapat vezére. De erre már bizonyára rájöttél. – Jong-ho bólintott.

-        Ismerősen cseng a neved.

-        Nocsak.

-        Te… rapper vagy. – A szó nehéznek tűnt, ahogy végiggördült a nyelvén. – El akartam menni egy fellépésedre, de addigra már…

-        Nos, igen – bólintott Hongjoong némi szünetet követően. – Nem is tudtuk, milyen jó dolgunk volt. Most meg itt vagyok, és gerillamozgalmat szervezek. – Nevetgélt. – Nem mintha nem élvezném.

-        Mi a terved?

-        Nagyon egyszerű. Zenélni akarok. – Jong-ho vére sebesen száguldozni kezdett az ereiben. – Zenét akarok szerezni. Dalszöveget akarok írni. Össze akarom hozni a bandát, kiosztani a szerepeket. El akarom juttatni az emberekhez a mondanivalónkat. A nagyját megvalósítottam, már csak az utolsó lépés van hátra. – Összehúzta a szemét. – Az egyik legfontosabb helyet szánom neked a csapatban. – Csend. – Kiemelkedő tehetség vagy, nem pazarolhatjuk el. Nem ígérem, hogy te fogod kapni a legtöbb szöveget, de ami a lényeg, tied lesz a refrének és a magas hangok zöme. – Hongjoong ezzel hátradőlt, időt hagyva a másiknak a töprengésre.

Jong-ho nem akarta a hülyét adni, hiszen azonnal tudta, miről beszél a vezér. Bizonyára kiosztotta már a feladatokat – mérget vett volna rá, hogy Yeosang a csapat vizuálja, éppen ezért vetették be ellene -, ő pedig, habár nem lenne főénekes, mégis megkapná a szövegek nagy részét. Nem kellene egyedül cipelnie a terhet, egy csapat tagja lehetne annak minden örömével és nehézségével, de mégis meglenne a saját stílusa, karaktere. A saját helye.

-        Miért bízol bennem ennyire? Nem is ismersz. – Hongjoong, aki eddig az ablakon bámult kifelé, most visszafordult felé.

-        Nem? Ezek szerint nem volt igaz, amit Yeosang mondott neked? – Előredőlt. – Nem hiányzik a zene? Hogy elmondhasd általa, mit gondolsz? Hogy átváltozz a színpadon valaki olyanná, akire felnéznek az emberek? Nem hiányzik az izgalom, amit egy-egy új dal komponálása közben érzel? Nem hiányzik a sírás, az öröm, vagy bármi, amit egy fantasztikus dal meghallgatása okoz? – Elmosolyodott. – Ha ez mind igaz rád, akkor nagyon is ismerlek. – Kikotorta az egyik mappát a kupacból, és kiterítette maga elé. – Choi Jong-ho. Született, blablabla. Ami a fontos, hogy zenész voltál. Azért választott téged a mostani főnököd, mert tehetséged van ahhoz, hogy felismerd a megszállottságot, hiszen ez benned is megvolt. Illetve, remélhetőleg, még mindig megvan. – Egymás szemébe néztek. – Tegyünk egy próbát? – És elé csúsztatott egy dalszöveget. Treasure.