Hongjoong mosolyogva tette le a telefont.
- Jó hangulatban vagy – állapította meg Min-gi, aki néhány perccel korábbi érkezése óta türelmesen üldögélt az egyik fotelban.
- Choi mindig ezt váltja ki belőlem. – Hongjoong hátradőlt, és társára nézve folytatta: - Olyan ő nekem, mint egy kedves unokaöcs, akit láttam felcseperedni, láttam a kínos próbálkozásait, mégis helye van a szívemben. No meg aztán tudnom kell, Yeosang megfelelő helyre került-e!
- Egyszer sem láttad őket együtt, mégis pontosan tudtad, hogy egymáshoz valók.
- Ez az én szuperképességem!
- Többek között – mosolygott Min-gi. – Mit mondott Jongho?
- Szeretné, ha Seong Hwa öccse ideköltözne egy időre. – Min-gi bólogatott. – Lassan olyanok leszünk, mint egy árvaház.
- Szerintem cseppet sem bánod. – Összevillant a tekintetük, a kimondatlan kötelék vibrált körülöttük.
- Nem, nem bánom.
A család tagjai között visszatérő téma volt Hongjoong és Min-gi nem mindennapi kapcsolata. Amikor az új tagok először találkoztak velük, biztosak voltak abban, hogy főnök-beosztott viszony van köztük. Aztán ahogy teltek a hétköznapok, úgy fedezték fel apró jeleit egy sokkal mélyebb szeretetnek. Wooyoung fel nem foghatta, hogyan képesek érintések nélkül élni; ő minden pillanatban hozzáért valakihez vagy valamihez, tekintet nélkül arra, a másik hogyan viszonyult hozzá. Számára egy simogatás, egy csók, vagy akár a szex, a teljes összefonódás volt a legteljesebb átadása önmagának, így a másik két férfi életvitele távol állt tőle. Mégis tisztelte őket annyira, hogy ne kritizálja a döntésüket.
A legutolsóként csatlakozott Seong Hwa még a saját, újonnan feltámadt érzéseit is épp csak kezdte megérteni, és ehhez nagyban hozzájárult Hongjoong és Min-gi kapcsolata. Többször is előfordult, hogy Seong Hwa és Min-gi italozgatva ült a könyvtárban, és a kapcsolatokról beszélgettek.
- Tényleg nem értem, hogy tudok ennyire szeretni valakit, akit a következő pillanatban megütnék – sóhajtott Seong Hwa.
- Ez a szerelem egyik szépsége. – Seong Hwa úgy hajtotta fel az italát, mintha bátorságot gyűjtene, Min-gi pedig tudta, hogy elérkezett az ideje egy bizonyos kérdésnek.
- Ti hol ismerkedtetek meg?
- Egy bárban.
- Egy bárban? – Seong Hwa szemöldöke felfelé ívelt.
- Miért? – nevetett Min-gi. – Azt hiszed, mi nem jártunk ilyen helyekre? – Ő is ivott egy kortyot, aztán hátradőlt, és hagyta előtörni a régi emlékeket. – Én azért mentem oda, hogy felszedjek valakit, ő viszont dolgozott. Mint azóta is mindig.
- Dolgozott?
- Egy srácot keresett, akiről azt gyanította, elrabolták. – Min-gi látta, hogy a másik fiatalember arca megvonaglik. – Sajnálom.
- Nem te tehetsz róla!
- Akkor is. Ilyesmit senkinek sem lenne szabad átélnie.
- Terelni akarod a témát? – hunyorgott Seong Hwa, ajka mosolyra húzódott. – Hongjoong tehát dolgozott, és erre te…?
- Odaültem mellé a bárpulthoz. Öt másodperccel később elhajtott a fenébe. – Seong Hwa nevetett. – Megkérdeztem, hogy nem kaphatok egy esélyt? Ennyivel rosszabb lennék, mint mindenki más? – Min-gi félmosolyra húzta a száját. – Erre végigmért, majd a szemembe nézve azt mondta: rendben, segíts megtalálni ezt a kölyköt, és utána beszélhetünk róla.
- És? – kérdezte Seong Hwa, előredőlve a székben. – Megtaláltátok?
- Igen. Szerencsére nem esett baja, de Kim azért alapos fejmosásban részesítette. – Ismét az a kedves mosoly. – Azóta már egyetemre jár.
- Mindenki életére hatással vagytok – jegyezte meg a fiatalember. – Gondolom, egymáséira is voltatok.
- Mm. – Min-gi diplomatikusan annyiban hagyta a beszélgetést, Seong Hwa pedig nem kérdezett többet.
Min-gi épp a kedvenc ingét öltötte magára, mikor Hongjoong belépett a lakrészük ajtaján. Ez volt az egyetlen helyiség az egész épületben, ahová rajtuk kívül senki sem kaphatott bebocsátást. Min-gi hallotta, hogy kedvese lerúgja a cipőjét, majd a gardrób felé vette az irányt, ahol jelenleg Min-gi is tartózkodott. Egymásra néztek a hatalmas, egész alakos tükörben.
- Kiruccansz? – érdeklődött Hongjoong. – Jól nézel ki!
- Köszönöm. – Mindenki más ezt felhívásként értelmezte volna, Min-gi azonban nem. Hongjoong nem akarta volna levetkőztetni, sőt; most is odalépett, maga felé fordította, és segített végezni az ing gombjaival. Végül végigsimított a vállán, majd Min-gi arcára tette a kezeit.
- Érezd jól magad!
Hongjoong hallotta a füttykoncertet, ami Min-gi távozását kísérte, és egyet tudott érteni a többiekkel; Min-gi mindig fantasztikusan nézett ki, aznap este viszont tényleg kitett magáért. Hongjoong szívébe apró kétség mart – ha legalább egy szemernyi vágyat elő tudna kaparni, akkor Min-gi nem lenne kénytelen máshol keresni a kielégülést.
- Az vagyok, aki – mondta az üres szobának. Ez a mantra segítette át őt a nehéz gyerekkoron, és repítette el addig a székig, amiben ma ülhetett. Aki nem rettegte, az is tisztelte, néhányan pedig olyan közeli kapcsolatba kerülhettek vele, ami amolyan szeretet-félét eredményezett. Hongjoong mindig igyekezett segíteni, de azt már rég elfogadta, hogy azon, akit a legjobban szeret, nem fog tudni.
Visszaemlékezett egy akcióra, amikor Min-gi a feladata szerint flörtölt valakivel, Hongjoong pedig hirtelen berobbant, és jelenetet rendezett. Még az általános kavarodás sem tudta elrejteni Min-gi önkéntelen örömét Hongjoong reakciójára, pedig pontosan tudta, hogy megjátszott volt. Mert amikor Hongjoong arra gondolt, hogy idegenek fogdossák a párját, vagy Min-gi akár le is fekszik velük, egyszerűen semmit sem érzett. Olyan mély érzésekkel viseltetett Min-gi iránt, amilyenekre csak képes volt, de az ehhez hasonló estéken, amikor kedvesének kielégülésre volt szüksége, mindez kevésnek bizonyult.
A lakosztályuk kanapéján ült, amikor Min-gi hazaért. Olyan jól navigált a sötétben, hogy villanyt sem kellett kapcsolnia, így természetesen a mozdulatlan alakot is kiszúrta a szoba közepén.
- Te még fent vagy?
- Meg akartalak várni.
- Óó. – Hongjoong felkapcsolta a kanapé melletti lámpát, miközben Min-gi lehúzta magáról a gyűrött inget. Ivott valamennyit, de sosem annyit, hogy látható is legyen rajta. Sötétbarna haja kócos volt, és Hongjoong kiszúrt egy-két harapásnyomot a nyakán.
- Jó… jó volt? – Min-gi megdermedt a mozdulat közben, de azért ránézett.
- Amilyennek lennie kell, gondolom.
- Néha azt kívánom, bárcsak többet tudnék adni neked – suttogta Hongjoong. Rá nem jellemző módon bizonytalan volt.
- Sosem kértem, hogy…
- Tudom!
- Semmit sem érzek irántuk…
- Ezt is tudom!
- Te vagy az, akit szeretek – folytatta Min-gi, és a kanapé elé térdelt. Meztelen mellkasa ott hullámzott Hongjoong orra előtt; miért nem volt képes leteperni ott helyben? – Hé! – Min-gi megragadta az állát, hogy kénytelenek legyenek egymás szemébe nézni. – Nem árultál zsákbamacskát. Pontosan tudtam, mibe megyek bele. Akkor is, és most is veled akarok lenni.
- De ha képes lennék rá… akkor nem kellene bárokba járkálnod.
- Én választottam ezt. És hidd el, bőven megéri, ha hozzád jöhetek haza.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése