Terápia - Arthur

Egy orvosi magazint lapozgattam elmélyülten, kedd délelőtt tíz óra után. Senkit nem írtam be erre az időpontra, mert reméltem, hogy Arthur Pendragon meggondolja magát, és eljön. Ahogy telt az idő, egyre inkább az lett az érzésem, hogy tévedtem. Tudtam, hogy a férfi nehéz eset, de bíztam abban, hogy elindultunk valamerre egy héttel ezelőtt.

Az ajtó olyan váratlanul csapódott ki, hogy összerezzentem, pedig elvileg felkészültem a fogadására.

-         Tudtam! – jelentette ki Arthur, arca eltorzult a dühtől. Zakót nem viselt, csak egy zöld inget és egy fekete nadrágot. A cipője valószínűleg többe került, mint a házam.

-         Kiderített valamit?

-         Mondtam magának, hogy a nejem megcsal. És így is van.

-         Beszélt vele? – Horkantott.

-         Rajtakaptam őket. – Megdörzsölte borostás arcát, majd járkálni kezdett. – Múlt pénteken kicsit hamarabb indultam el otthonról. Gwennek azt mondtam, sok a dolgom, de persze hazudtam. Tettem pár kört a városban, aztán visszatértem a házunkhoz. És ott állt Lance kocsija. Először ott akartam hagyni őket, mert hiszen ennyi bizonyíték is épp elég, de végül bementem. Látnom kellett a saját szememmel. A kanapén ölelkeztek. – Felnevetett. – Gwen azt mondta, a férfi engem keresett, aztán leültek beszélgetni. Persze, beszélgetni! A szájból-szájba lélegeztetést gyakorolták elmélyülten, vagy Lance meg akarta keresni a nejem manduláját! – Kifújta a levegőt, én továbbra sem szóltam. – Lance semmit sem tagadott. Azt mondta, már régóta szereti Gwent, és feleségül is vette volna, ha nem küldik el egy expedícióra. Mire visszajött, Gwen már az én nejem volt. – Arthur leült a fotelba, lábát keresztbe tette, s kihívóan rám nézett. – Halljuk, mit tud ebből kiokoskodni!

-         Csapdát állított a feleségének.

-         Így van. Ezen kívül?

-         Nincs lelkiismeret-furdalása?

-         Egy csepp se.

-         Rendben, és mit óhajt tenni ezek után?

-         Elválok, és viszem magammal a teljes vagyont. A házassági szerződés értelmében, ha az egyik fél megcsalja a másikat, akkor a hűtlenkedő semmit nem kap. Eredetileg azért fogalmaztam meg így a szerződést, mert attól tartottam, én lépek félre, és nem akartam, hogy Gwen pénz nélkül maradjon. – Szomorúan mosolyogva megcsóválta a fejét. – Álmomban sem hittem volna, hogy ezt fogja tenni.

-         Ön tudott arról, hogy Lance és ő össze akartak házasodni? – kérdeztem.

-         Igen. Gwen elmondta, mikor megkértem a kezét.

-         Megtudhatom, mit mondott pontosan?

-         Valami olyasmit, hogy tényleg szerette a fickót, és talán még várnia kellene rá.

-         Maga volt az, aki erőltette az esküvőt? – csodálkoztam el.

-         Akkor már elmúltam huszonöt éves. Ideje volt megállapodnom – felelte indulatosan.

-         Miért nem keresett másik nőt?

-         Csak Gwent voltam képes elviselni hosszú távon – vont vállat arrogánsan.

-         Tehát, ha jól értem, Ön rákényszerített egy olyan hölgyet a házasságra, aki másba volt szerelmes.

-         Gwen szeretett engem! – csattant fel. – Szerelemből házasodtunk.

-         Én nem vagyok ebben olyan biztos – mondtam könyörtelenül, mert ezzel az emberrel szemben az őszinteség tűnt a legjobb taktikának. – Magának feleség kellett, ő pedig pont kéznél volt. Önt nem érdekelte, hogy a hölgy szíve már másé, mert maga sem szerette őt igazán. Ezt hívják érdekházasságnak. – Csend lett. – Miért vette el igazából? – Elfordította a fejét, s a profilja is olyan tökéletes volt, mint ő maga.

-         Apám miatt – hangzott a válasz. – Csak úgy volt hajlandó rám hagyni a céget, ha elvettem feleségül valakit.

-         Ő választotta Gwent? – Felnevetett.

-         Ki nem állhatta. Gwen családja nem volt olyan gazdag, mint a mienk, de megbékélt vele, mert végül is, a feleség az feleség, vagy nem? – Majdnem vágtam egy grimaszt.

-         Történt valami, amikor Lance visszajött?

-         Találkoztak, Gwen pedig elmondta neki, hogy hozzám jött. Lance próbált jó képet vágni hozzá, de tekintetbe véve a történteket, ez nem sikerült neki.

-         Arthur, nem hibáztathatja egyedül őket.

-         Pedig ők a hibásak.

-         Ön úgy vett maga mellé egy nőt, hogy nem volt belé szerelmes. Maga szerint Gwen erről álmodott? Egy érdekházasságról, ahol csak a pénz számít? És amikor visszajött az a férfi, aki szerette, és akit viszont szeretett, nem tudott ellenállni.

-         Beszélnie kellett volna velem erről – mormolta Arthur.

-         Gwen valószínűleg tisztában volt vele, hogy egy cég vezetőjeként magának milyen sok dolga van.

-         Ez a kifogása arra, hogy megcsalt és hazudott? – villant felém a tekintete. – Azt hittem, én vagyok a páciense, nem pedig a nejem!

-         Egyrészről Ön még nem a páciensem – kezdtem lassan. – Ez a második foglalkozásunk, és az az érzésem, maga minden egyes alkalom végén azt fogja mondani, nem jön többé. Így úgy kell tennem, mintha nem én lennék a terapeutája. Még nem kötelezte el magát nekem.

-         Jó, maga az agyturkászom, így már rendben van? – csattant fel mérgesen. – Mondjon már valami érdemlegeset is!

-         Abba, hogy el akar válni, természetesen nem szólhatok bele, de szeretném, ha átgondolná, hogy minden vagyont magával vigyen. Mint az imént közösen rámutattunk, Gwen nem akart Önnek rosszat, így kicsinyesség lenne, ha megfosztaná bizonyos mértékű életjáradéktól. Ez minden feleségnek jár, akár hűtlen, akár nem. Gondolom, van egy rakás ügyvéd a cégénél. Ők is ugyan ezt fogják mondani. – Arthur eltöprengve dőlt előre, néhány hosszabb szőke tincs a homlokára hullott. Úgy hittem, itt az idő bedobni még egy kártyát. – Az előző foglalkozásunk alkalmával burkoltan a tudtomra adta, hogy Ön híres ember.

-         És?

-         A botrányos válásával akar a címlapokra kerülni? Az újságírók azonnal megtalálnák Gwent, és ha nem lesz pénze, hogy saját lakást vegyen, azt fogják gondolni, hogy bizony a dúsgazdag férje ráunt, és kiadta az útját.

-         Kitálalok – vágott közbe. – Egy multinacionális cég tulajdonosa vagyok, ő meg egy senki. Maga szerint kinek fognak hinni? – vigyorgott önelégülten. Nem húztam fel magam.

-         Most elmesélek egy történetet. – Megköszörültem a torkom. – Volt egyszer egy szegény, de okos és szorgalmas leány, aki beleszeretett egy ugyancsak szegény, de okos és szorgalmas férfiba. Össze akartak házasodni, de a férfi kénytelen volt elutazni, hiszen szüksége volt a pénzre, ha családot akart alapítani. A lány egyedül maradt, de jött egy gazdag, jóképű, öntelt cégvezető, aki rávette, hogy menjen hozzá. A lány tudta, hogy a férfi nem szereti, és meg akarta várni igaz szerelmét, de a gazdag ember addig-addig próbálkozott, míg a lány beadta a derekát. Egybekeltek, de a lány boldogtalan volt. És akkor váratlanul visszatért a kedvese, meggazdagodva, abban a hitben, hogy a menyasszonya idehaza várja. Kétségbeesett, mikor megtudta, hogy a gazdag ember elrabolta tőle a lányt, s kezdetben ugyan nem akart közbelépni, de mikor látta, hogy szerelme mennyire boldogtalan, újra felajánlotta a szívét. A gazdag embert nem érdekelték az érzelmek, elzavarta a lányt a házából, s egy vasat sem adott neki a pénzéből. Na, hogy hangozna ez, ha egy tehetséges újságíró kezelésbe venné? Azt hiszem, még a végén maga jönne ki belőle rosszul.

Arthur hallgatott, amit jó jelnek vettem, mert a múlt héten talán már ki is rohant volna. Igaz lehetett, amit mondott, hogy tényleg Gwen volt az egyetlen nő, akit el tudott viselni maga mellett, s éppen ezért nem hagyhatta, hogy felkopjon az álla. A megcsalást alapból persze én is elítéltem, s nem is akartam lebeszélni a férfit a válásról, csupán jobb belátásra szerettem volna bírni. S mivel Arthur nyugodtabban távozott, úgy gondoltam, ez sikerült is.