A novellasorozat folytatódik.
-
Mi történt?
-
Semmi.
-
Gondolom, akkor leestél a lépcsőn. – Halványan
elmosolyodott a jól ismert hazugságot hallva. – Szóval?
-
Semmiség. – Haladunk.
-
Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Ami itt
elhangzik, az szigorúan köztünk marad. Azt hittem, egy év alatt már
bizonyítottam neked – tettem hozzá durcásságot színlelve.
Rupert még fiatal volt, kevés női példát látott, így
könnyedén elhitettem vele, hogy sért a titkolózása. Persze ez nem volt bevett
szokás nálunk, de e nélkül a srác semmit sem mondott volna el nekem.
-
Emlékszik arra a… valakire, akiről meséltem? –
kérdezte, mire bólintottam. – Megfogadtam a tanácsát. Felkerestem.
-
Ugye nem ő vert meg? – tudakoltam ijedten.
-
Nem, hanem a… haverjai. Az ellenségei – pontosított. –
Láttak minket az erdőben, és úgy gondolták, visszavághatnak neki azzal, ha
elpáholnak.
-
Nem védett meg téged?
-
Nem tud róla.
-
Miért nem mondtad el neki?
-
Mert már így is épp elég lúzernek tart.
-
Ezt ő mondta? – érdeklődtem gyanakodva.
-
Ja. Nem szó szerint – rántotta meg a vállát. – Előre
megmondtam, hogy ki fog rúgni!
-
Rupert…
-
Stiles! – csattant fel, amivel sikerült meglepnie. De
önmagát is. – Bocsánat. Hívjon a becenevemen. Azt hiszem, már vagyunk olyan
viszonyban.
-
Rendben. Szóval, Stiles, ne az elutasítást vedd
magadra, hanem arra gondolj, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán elé
állj! Büszke lehetsz magadra. Hatalmas lépést tettél meg. – A srác elpirulva
hajtotta le a fejét. – És most, hogy ezt tisztáztuk, szeretném, ha elmesélnéd,
mit mondott neked pontosan ez az illető, akit ideje lenne nevén neveznünk.
-
Muszáj? – pislogott fel rám.
-
Lehet becenév vagy kitalált név is, de akkor nagy az
esélye, hogy beszélgetés közben azon fogsz görcsölni, nehogy eláruld az igazi
nevét. – Töprengett.
-
Wolf – mondta végül.
-
Wolf? – Ez most családnév, vagy becenév? – Oké, tehát
Wolf. Mesélj.
Stiles nyelt egyet, majd kinézett az ablakon.
-
Sokat agyaltam, miután elmentem innen, s végül szerdán
elindultam, hogy megkeressem. Az erdőben áll a háza, ami totál lepukkant, de
esze ágában sincs rendbe tetetni. Mindegy – köhécselt zavartan. – Bekopogtam,
de ő amúgy már messziről kiszúrná, hogy megyek, szóval nyilván nem volt otthon.
Leültem a lépcsőre, és vártam. Futva jött és félmeztelen volt. – Stiles arcát
elfutotta a pír. – Mindig így edz – magyarázta nekem. – Félmeztelenül.
-
Erre figyeltél fel először? – szúrtam közbe.
-
Mire?
-
A kinézetére. – Habozott.
-
Talán. Eléggé… figyelemfelkeltő.
-
Értem. Folytasd csak.
-
Megkérdezte, hogy mit keresek ott. Persze durvább volt,
mint kellett volna, de folyton így beszél velem. Megmondtam, hogy beszélni
szeretnék vele, erre közölte, hogy nincs ideje lökött tinédzserek problémáira.
Vitatkoztunk, ahogy mindig. Aztán… kicsúszott a számon valaki olyasmi, hogy:
„Nem is tudom, hogy kedvelhetek egy ilyen seggfejet!” Erre totál felhúzta
magát, és azt mondta, ne kerüljek a szeme elé egy darabig.
Nem tudtam azonnal megszólalni, mert az idegen stílusa még
közvetetten is durva volt.
-
Stiles, jól gondolom, hogy ez az illető férfi? – Lassan
biccentett. – Korábban csak lányok tetszettek?
-
Persze! – vágta rá indulatosan. – Maga tudja a
legjobban, hogy Lydiáért voltam oda!
-
Voltál? – emeltem ki a legfontosabb információt.
Beszívta az ajkát.
-
Már nem… vonz annyira, mint korábban.
-
És ennek nyilván Wolfhoz van köze – mutattam rá.
-
A franc se akart ilyet érezni – fakadt ki. – Miért nem
epekedhetek továbbra is Lydia után? Az legalább biztos pont volt az életemben.
De jött… Wolf meg a társai, és minden felborult.
-
A társai? Többen vannak?
-
Jepp. Ő egy olyan… szekta tagja. Mindannyian küzdenek
egy… ööö… szőrös kis problémával. – Összevontam a szemöldököm, de nem kérdeztem
rá erre a problémára, mert Stiles szempontjából nem tűnt fontosnak.
-
Említetted, hogy Wolf ellenségei támadtak meg. Ők is ehhez
a szektához tartoznak?
-
Egy másikhoz – magyarázta. – Le akarják nyomni
egymást. Melyik az erősebb, meg ilyenek. – Megérintette az arcán virító sebet.
– Elkaptak az erdőben, de már megszoktam, hogy minden állat engem talál meg –
mondta nevetgélve. – A társaságból csak én nem vagyok képes megvédeni magam.
Hát ezért tart Wolf lúzernek.
-
És ez a kis kudarc megfutamít téged? – kérdeztem
provokatívan.
-
Naná.
-
Stiles, ezt nem mondhatod komolyan.
-
Nézze – dőlt előre komoran. – Nem vagyok belé halálosan
szerelmes, vagy ilyesmi, szóval semmi értelme nem lenne újra megpróbálnom. Csak
annyit érnék el vele, hogy még dühösebb lenne, és nem edzené tovább a társait.
A… versenyre – tette hozzá habozva.
-
Rendben van, hagyom, hogy akkor beszélj vele
legközelebb, ha úgy tartod jónak.
-
Köszönöm szépen – morogta gúnyosan.
-
Akkor térjünk rá a következő pontra, a nyomozói
munkára. Történt valami ezzel kapcsolatban? – Fészkelődött.
-
Megemlítettem apámnak, és… azt mondta, megpróbálja
elintézni. – Elmosolyodtam.
-
Ez remek hír.
-
Az.
-
Mikor kezdhetsz?
-
Talán a következő héten. Aktákat fogok rendezgetni,
vagy nemt’om.
-
Nem hiszem, hogy a bezártság jót fog tenni neked –
jegyeztem meg.
-
Maga mondta, hogy próbálkozzak.
-
Persze, de azt gondoltam…
-
Mit? Hogy azonnal kiküldenek egy helyszínre? – nevetett
fel. – Apámnak évekbe telt, mire tetthelyre tehette a lábát.
-
Oké, rendben. Többet tudsz nálam ebben a témában, ez
világos. Azért szeretném, ha világossá tennéd, hogy mi is a célod ezzel a
munkával.
-
Házi feladatot is ad? – horkant föl. Szélesen
rámosolyogtam, mire lesütötte a szemét.
-
Pontosan. Mivel az nem elég, hogy itt kibeszéljük a
dolgokat. Tenned is kell azért, hogy a megfelelő irányba változzon az életed.
Ahogy Stiles után néztem a kapuban, arra gondoltam, hogy
vajon kit takar igazából a Wolf név, na meg, hogy mi is az a szekta. Nem
örültem, hogy ez a kedves és vicces srác egy ilyen ember közelében van, de
Stiles látszólag nem félt tőle. Az is eszembe jutott, hogy talán nem is
szektáról van szó. Hanem… valami sokkal rosszabbról.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése