Subscribe:

Labels

2015. április 30., csütörtök

Veled és nélküled 4. fejezet


A negyedik fejezet megérkezett.






4. fejezet: Igen? Nem!

 - Brian.
 - Hm...
 - Brian, figyelsz?
 - Mi van?
 - Emmett hívott az előbb. Azt üzeni, hogy sikerült kék selymet szereznie.
 - Minek?
 - Azt mondta, te tudni fogod.


Belenéztem Justin szemébe, és nyomban beugrott, hogy miről is van szó.

 - Ja, igen. Lesz egy fotózás, és ahhoz kell.
 - Értem. – Megcsókolt. – Mennem kell.
 - Hová? Szombat van.
 - Deb lepasszolta a műszakot, mert sok a dolga.
 - Jó. Öhm... később látlak?
 - Ha itthon leszel, mikor jövök, akkor biztosan.
 - Akkor később.
 - Később.


Emmett fejét természetesen leordítottam, hogy ne merészeljen utalásokat tenni Justinnak, mert kiherélem. Elsorolta, hogy mi hiányzik még, aztán el is köszönt.

Délelőtt elmentem a szabóhoz, hogy levegye a méretet az öltönyhöz, aztán beugrottam a Kajáldába is, de bár ne tettem volna.

Justin ugyanis Andrew-val beszélgetett. Nem mentem oda, inkább csöndben megvártam, míg a férfi távozik.


 - Este indul a gépe – közölte Justin kérés nélkül. – Gratuláltam a válásához a nevedben is, ő meg cserébe örült az esküvőnknek. – Sikerült félrenyelnem a kávét.
 - Miféle... esküvő?
 - Ami röpke egy hónap múlva esedékes. Vagy már meg is gondoltad magad?  - Ravaszul csillogó szemmel nézett rám.
 - Ki volt az a lepcses szájú vénasszony?
 - Brian – kezdte komolyan. – Kék selyem? Deb nem jön dolgozni? Gus szmokingot kap?
- Faszom – morogtam összeszorított foggal. – Unom már, hogy itt semmi sem marad titokban.
 - Ebbe azért nekem is van némi beleszólásom, nem?
 - Még nem is mondtál igent...
 - Igen.
 - Mi igen? – Nevetni kezdett.
 - Igen, hozzád megyek. – Az agyam teljesen és totálisan leállt, csak arra tudtam gondolni, hogy végre hivatalosan is az enyém lesz.
 - Nem mintha nem sejtettem volna a választ – mondtam komolykodva, mialatt Justin áthajolt a pulton egy mindent megpecsételő csókért. – De mégis mióta tudod?
 - Azt hiszem, hamarabb tudtam, mint te.
 - Remek. Szólhattál volna, és akkor nem ölöm bele minden energiámat a titkolózásba.
 - Édes voltál.
 - Ez megnyugtató. Na, akkor mától Emmett téged zaklathat a kérdéseivel, és nem engem!

 

 - A helyszín feldíszítve, a meghívók kiküldve, a limuzin lefoglalva, a pincérnők csodásak, az ajándékok normálisak, az öltönyök a fürdőben.
 - Kösz, Emmett, minden fantasztikus – ugrott a nyakába Justin. Én csak megveregettem a vállát.
 - A számlát majd rendezem.
 - Ajándék volt.
 - Kösz mindent.
 - Szívesen. Brian, öltözz át, várlak a kocsinál.
 - Miért? – kérdeztem, miközben a férfi távozott.
 - Ez az utolsó estéd facérként. A srácok elvisznek bulizni. – Az órájára nézett. – Nekem is rohannom kell, Daph már biztos vár. Mulass jól, szeretlek.
 - Na, de... – Egy gyors csók után már csak hűlt helye volt. Még azt sem mondta, mit terveznek a barátnőjével.


Em a Babylonba fuvarozott, ahol már vártak a többiek, egy csapat félig meztelen férfi társaságában.

 - Na, barátom – karolt át Michael. – Milyen érzés?
 - Mintha egy bárány lennél, akit hamarosan a vágóhídra visznek? – gúnyolódott Ted.
 - Igazából olyan, mintha hirtelen szárnyakat növesztettem volna, egy szakadék szélén állnék, és készülnék elrugaszkodni. Tudom, hogy nem fogok lezuhanni, a kilátás pedig csodálatos lesz.
 - Ezzel az érzelgős szöveggel minden piszkálódásnak gátat szabsz – szipogott Emmett.
 - Bocs, de ti kérdeztétek, hogy érzem magam.

 

 - Nektek sem említette, hová megy?
 - Biztos felszed még néhány facér pasit – jegyezte meg Michael. Csak azért nem néztem rá csúnyán, mert emlékeztem, hogy én mennyit bántottam a házassága miatt. Megérdemeltem, ha visszavág.
 - Szerintem átgondolja még egyszer, hogy mit is készül tenni – vélte Ben. – Eszébe jut majd az első alkalom, felidézi azt a négy évet, amit együtt töltöttetek, és valószínűleg még most sem fogta fel igazán, hogy megnyert magának.
 - Most őszintén, olyan hihetetlen? – Rögtön bólintottak.
 - Mr. „Dugásban hiszek, nem a szerelemben” – idézte Em.
 - A házasság pokoli gépezet... – mondta Mel.
 - ... önmegsemmisítésre programozva – tette hozzá Linds.
 - Muszáj folyton felemlegetni? – kérdeztem sóhajtva.
 - Disszidens és steppfordi buzi.
 - Michael, elég lesz – mosolygott Ben.
 - Igen – bólintott Theodor. – Brian most már biztosan megértette, hogy miért csúnya dolog bántani másokat.
 - Megtanultam a leckét, köszönöm.
- Jaj! – kiáltott fel váratlanul Emmett. – Komolyan mondom, fel fogom találni a telefont, ami vibrátor is egyben. – Közben kihalászta a zsebéből a készüléket. – Halló? Óó, Daphne, szia. Hát persze, hogy nincs nála a mobilja. – Nyilván rám célzott. – Elvettük, hogy ne hívogassa folyton a vőlegényét. – Elhallgatott, majd elsápadt az arca. – Jézusom, komoly? – Meghűlt az ereimben a vér. Kikaptam a kezéből a telefont.
 - Daphne? – Kérdésnek szántam, de vicsorgásnak tűnt.

 

Nem lehet igaz, ez nem történhet meg!

A kórházban voltunk, mindannyian. Daphne még be sem fejezte a tájékoztatást, már ki is rohantam a bár ajtaján.


 - Hogy a pokolba történt? – kérdezte Deb.
 - Valami homofób barom robbantott – válaszolta Em. – Nagyon sokan megsérültek.


Ez mondjuk itt nem igazán látszott, de hát ez mégis csak a sürgősségi osztály.

 - Én mondtam neki, hogy oda menjünk – motyogta a széken zokogó Daph. Mel átkarolta.
 - Ne hibáztasd magad, hiszen nem tudhattad. – Egy gondolat kezdett megfogalmazódni a fejemben.
 - Ki tudta még, hogy oda mentek?
 - Senki – felelte a lány, majd az ajkába harapott. – Talán említettem a barátomnak, de neki semmi baja a melegekkel, Justint is kedveli. – Közben befutott Horvath nyomozó is.
 - Tudnak már valamit? – kérdeztem azonnal.
 - Egy otthon készített bomba maradványait találtuk a romok közt – kezdett bele a férfi. – Valószínűleg a pult alatt helyezték el.
 - Daphne barátja tudta, hogy oda mennek. Utána néznél?
 - Brian! – kiáltott rám Linds. – Ezt nem teheted.
 - Miből gondolod, hogy Justinnak szánták a bombát? – érdeklődött Carl.
 - Justin elég sok mindent tett már a melegekért, ez pedig egyeseknek szúrhatja a szemét.
 -  Értem. Minden felmerülő lehetőséget meg fogok vizsgálni.
 - Kösz. – A műtő felé néztem. Istenem, mi van már?

 

Pár óra múlva a kórház kápolnájában találtam magam.

Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, hiszen Isten és én sosem voltunk jóban. Nem is arról volt szó, hogy imádkozni kezdtem, csak bámultam az oltárt, és akaratlanul is elképzeltem Justint egy koporsóban.

De miért történt ez? Hiszen a változás útjára léptem, boldog voltam, ő is az volt...
Már harmadik alkalommal kerülünk közelebbi kapcsolatba a halállal. Elsőnek, mikor Justint megverték, aztán nálam a rák, most meg ez.
Egy dologban voltam egészen biztos: amennyiben Justin meghal, azonnal követem.
 
Mire visszatértem a műtőhöz, már csaknem mindenki aludt. Emmett és Ted, Mike és Ben, Mel és Linds összeborulva, a sor végén pedig Debbie. Betakartam a nőt a kabátommal, majd vetettem egy pillantást az órára. Hajnali hat. Az esküvőnk napja nem egészen úgy érkezett el, mint vártam.

Nővérek jöttek és mentek, de volt már annyi tapasztalatom, hogy ne próbáljam kérdésekkel bombázni őket.

Éppen a harmadik, kávénak nevezett löttyöt fogyasztottam el, mikor nyolcat ütött az óra, Deb mocorogni kezdett, a műtő ajtaja meg kinyílt.

 - Nos – vette le a maszkot az orvos -, a műtét jól sikerült, az üvegszilánkokat eltávolítottuk az arcából és a kezéből. A szemével már nehezebb dolgunk volt. Pár óra múlva már meg tudom mondani, hogy lesz-e bármilyen maradandó sérülése vagy károsodása. Addig pedig várunk.

 

 - Brian, ülj már le egy kicsit – kérte Linds. – Még a végén össze fogsz esni.
 - Semmi gond, úgyis egy kórházban vagyok.


A teljes délelőtt azzal a bizonyos várakozással telt, de most már Justin szobája előtt. Nem engedtek be hozzá, a légzése egyszer így is leállt.

 - Hoztunk ebédet – jelentette Ted és Ben, majd sorra kiosztottak mindenkinek egy-egy dobozt. A doki az enyémet letette a kabátomra.
 - Kösz. – Megköszörültem a torkom. – Le kellene mondani az esküvőt. – Em a vállamra tette a kezét.
 - Mindent elintéztem, ne aggódj.
 - Brian! – kiáltotta Carl a folyosó végéről. Nyilván négyszemközt akart közölni valamit, így odasétáltam hozzá. – Lenyomoztam a lány barátját.
 - És?
 - Nem valószínű, hogy ő volt.
 - A francba.
 - Viszont baráti kapcsolatot ápol egy bizonyos Cody James-szel. – Összepréseltem a szám. – Ismered?
 - Igen, ő a meleg ellenállás vezetője. Egy darabig Justin is tagja volt a csoportnak.
 - Cody ismerőse csapos a bárban, ahol robbantottak.
 - Megtalálták már őket?
 - Még nem. – Sóhajtottam. – Mindent megteszünk.
 - Tudom, és hálás vagyok. A többieknek nem kell tudniuk. – Bólintott, majd távozott.


Visszatérve azt láttam, hogy a társaság körülállja Justin kezelőorvosát.

 - ... ezek alapján úgy tűnik, hogy már semmit nem tehetünk érte.
 - Micsoda? – leheltem alig hallhatóan. Az orvos megértően pillantott rám.
 - Sajnálom, de semmit nem tehetünk.
 - Mégis hogy érti ezt?
 - Mr. Taylornak már csak napjai vannak hátra.
 - Jézus Mária – sírta el magát Deb. Pislogtam párat, majd egyszerűen megragadtam az orvost, és a falhoz préseltem.
 - Brian! – kiáltották többen is egyszerre.
 - Mi mondani valója van még? – morogtam az arcába. – Tényleg mindent megtettek?
 - Uram, kérem...
 - Maga csak ne kérjen engem semmire! – Elengedtem, majd lesöpörtem magamról a kezeket. – Be akarok menni. – Azonnal bólintott, én meg habozás nélkül benyitottam a szobába. 


Percekig nem jutottam szóhoz.

 - Megverted az orvost?
 - Csak felkentem a falra.
 - Az ugyan az. – Becsuktam az ajtót, majd az ágy mellé léptem. – Hogy nézek ki?
 - Szexi vagy, mint mindig.
 - Megdugnál?
 - Még szép! – Végigsimítottam szőke haján. – Hogy vagy?
 - Nem olyan rosszul. Kapok gyógyszert.
 - Az orvos mondta, hogy... hogy...
 - Hogy meg fogok halni, igen – bólintott lassan. – Vérzik az agyam, ami szerinte nem valami jó.
 - Lecsapolni nem lehet?
 - Nem, mert belehalnék a műtétbe. Viszont nem lesznek fájdalmaim, és haza is mehetek. – Ráhajtottam a fejem a kezére, hogy ne lássa meg a szememben remegő könnyeket.
 - Nagyon szeretlek, Justin.

 

Justin somolyogva nézett végig az ágya körül álló embereken.


 - Olyanok vagytok, mint a gyerek, aki megtudta, hogy nincs Télapó. – Emmett a szívéhez kapott.
 - Nincs Télapó? – sipította színpadiasan. – Jaj, ne!
 - Csodálkozol? – fordult felé Ted. – Ezért kaptál minden évben virgácsot.
 - De milyen szép hosszú virgácsok voltak! – Justin nevetett.
 - Szóval, milyen meglepetéssel készültök nekem?
 - Emeld föl a segged az ágyból, és meglátod.
 - Tessék, Aranyom – nyújtott oda egy köntöst Deb.
 - Köszönöm, de ez nem az enyém.
 - Azt akarom, hogy mindig veled legyen az illatom – mormoltam, mire Justin remegve a nyakamba fúrta a fejét, de pillanatok múlva már ismét vidám volt.


Lesétáltunk a lépcsőkön, egészen a kápolnáig, ahol Justinnak elakadt a lélegzete.

 - Brian, ezt nem teheted.
 - Dehogyisnem. Hiszen így terveztük.
 - De az még azelőtt volt, hogy...
 - Mi előtt? – néztem komolyan a szemébe. – Ugyan úgy szeretlek, mint tegnap vagy a múlt héten, szóval elveszlek, és kész.


Megkértem a papot, hogy ne mondjon hosszú szöveget, nem akartam kifárasztani Justint.

 - Mostantól házastársak vagytok. Pecsételjétek meg ezt egy csókkal.


A társaság kiabálni és tapsolni kezdett, még rizst is szereztek valahonnan, és jól megdobáltak vele. Deb, Linds és Mel segítettek Justinnak átöltözni, aztán kocsiba ültünk, és irány haza.
 


 - Kérsz még valamit, Aranyom?
 - Köszönöm, nem, tele vagyok. – Bágyadtan dőlt hátra az ölelésemben. – Minden csodálatos volt.
 - Örülök neki – mosolygott Debbie.


Emlékezetem szerint egyszer történt meg, hogy mindenki egyszerre volt jelen a lakásomban.
Természetesen nem az asztalnál ültünk, hanem a kanapé előtt, a földön. Úgy vettem észre, a csapat jól érzi magát.


 - Justin, nem vagy fáradt? – kérdezte Linds.
 - Nem – vágta rá a srác, de közben majd’ leragadt a szeme.
 - Ideje mennünk – döntötte el Theodor.
 - Ne! Ne menjetek még – könyörgött Justin.
 - Holnap is jövünk – ígérte Mel.
 - De... – Nem fejezte be, mégis tudtam, mit akar mondani. De mi van, ha számomra már nem lesz holnap?
 - Várunk titeket holnap – biccentettem feléjük.


Segíteni akartak a pakolásban, de nem engedtem. Justin elment zuhanyozni, ez alkalommal nem csatlakoztam hozzá, hiszen néha neki is kell egy kis magány.

 - Ez jól esett – sóhajtott fel fél óra múlva. Betettem a kaját a hűtőbe, majd megfordultam. A srác nem vette a fáradtságot, hogy megtörölközzön, így a haján és a mellkasán csillogtak a vízcseppek.
 - Feküdj csak le, mindjárt megyek én is.
 - Ugye tudod, hogy ma van a nászéjszakánk?
 - Tudom. – Hogy is felejthetném el? – Ne félj, behajtom rajtad ezt az esküvőt.
 - Már alig várom. – Rám kacsintott, majd törölközőbe bújtatott fenekét riszálva eltűnt a hálóban. Elérkeztünk a következő kívánság teljesítéséhez.

 
Hamar letusoltam, és bebújtam Justin mellé.


 - Azt hittem, már sosem érsz ide – suttogta a fülembe.
 - Itt vagyok.
 - Hm. – Megharapdálta a fülcimpámat, majd lejjebb haladt, a nyakamra. Erősen megszívta a bőrt, s tutira vettem, hogy ennek nyoma marad.
 - Hé, óvatosan!
 - Csak megjelöllek. – Felemeltem a kezem, amin ott csillogott a gyűrű.
 - Szerinted ez mi? – De már mással volt elfoglalva. Módszeresen végignyalta a mellkasomat, aztán lassan fölém mászott. – Justin?
 - Igen? – Találkozott a pillantásunk; hevesen megragadtam a tarkóját, és lehúztam a fejét, hogy megcsókolhassam.


Azonnal szabad utat engedett a nyelvemnek. Óvatosan tapogatóztam körbe, minden porcikáját meg akartam jegyezni.
Észre sem vettem, hogy a kezem már a fenekénél van, s tolom előre, hogy jobban össze tudj dörgölni merevedésünket. Justin hirtelen legördült rólam, és kivette a fiókból a kellékeket. Kihámozta a csomagolásból az óvszert, de lefogtam a kezét, mielőtt ráhúzhatta volna a farkamra.


 - Majd én. – Felvonta a szemöldökét, mikor az ő férfiasságára húztam.
 - Mi van, már azt sem tudod, melyik a te farkad? Ez már az öregedés első jele.
 - Azt akarom, hogy dugj meg.
 - Csak azért mondod, mert...
 - Mert? – Nyomtam egy kis síkosítót a kezére. – Már nagyon régóta akarom, nem emlékszel? – Rebbent a szeme, mikor a fenekemhez vezettem az ujjait. – És biztosan tudom, hogy te is akarod.

 
Amikor Justin belém hatolt, úgy éreztem, teljes vagyok. Hiszen van egy cégem, ami egyre jobban megy, van egy szórakozóhelyem, ami ismét népszerű, vannak barátaim, és most már van egy csodás társam is.

 - Brian – hallottam meg a srác suttogó hangját. A légzése egyre szaggatottabbá vált, ahogy gyorsult az iram, közben persze az én merevedésemet sem hanyagolta el. – Brian, nem akarok meghalni.


Megragadtam az arcát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

 - Gondolj rám! Itt vagyok veled, Sunshine. Nézd ezt! – Összekulcsoltam az ujjainkat, a gyűrűk egymáshoz súrlódtak. – Szeretlek, Justin.


Mindkettőnknek csak ennyi kellett, egymás nevét ismételgetve élveztünk el, aztán rám borult, orgazmusom terméke összeragasztott minket.

 - Wow – motyogta, majd sikeresen oldalra gurult, egyenesen a földre.
 - Justin! – kaptam utána azonnal. – Jól vagy?
 - Fáj a seggem.
 - És akkor én mit mondjak? – Vállat vont.
 - Te ragaszkodtál hozzá.
 - És nem is bántam meg. Most mehetünk megint zuhanyozni. – Justin elvigyorodott.
 - Együtt?
 - Persze. Spórolni kell a vízzel.


Mielőtt megmozdulhattunk volna, kopogtattak.

 - Úú – morogta Justin, ami annyit jelentett: Ki az a szerencsétlen, aki zavarni mer a nászéjszakánkon?


Felkaptam egy köntöst, majd ajtót nyitottam.

 - Jézus.
 - Na, csak nem ő az? – viccelődött Justin a hálóból.
 - Majdnem – morogtam, mialatt félre álltam a látogató útjából. – Azt hiszem, téged keres. – Justin is felvett egy köntöst.
 - Andrew! – rökönyödött meg. – Te mit keresel itt?
 - Hallottam, hogy mi történt.
 - Kitől? – szóltam közbe.
 - Mit hallottál? Hogy felrobbant egy bár, vagy, hogy összeházasodtunk?
 - Mindkettőt. – A férfi elé léptem.
 - Megismétlem a kérdést. Kitől hallottad?
 - A... a volt feleségemtől. – A következő kérdésem nyilvánvaló volt, nem is fáradoztam azzal, hogy feltegyem. – Fogalmam sincs, honnan tudta.
 - Mi a neve?
 - Mrs. White. – Morogtam. – Abigail Morgan. – Sajnos nem volt ismerős a név, de Carl talán tud segíteni.
 - Telefonálnom kell – közöltem. – Addig beszéljetek.
 - Kösz az engedélyt – motyogta Justin félig bosszúsan, félig viccelődve.


Felkaptam a telefont, és bevonultam a fürdőbe.

 - Halló?
 - Brian vagyok. – Hallottam Carl sóhaját, valószínűleg már elege volt a hívásaimból, de addig nem nyugszom, amíg meg nem találják azt, aki robbantott.
 - Újabb lehetséges elkövető?
 - Aha. A neve Abigail Morgan. Andrew White felesége, és a hölgy tudta, hogy mi történt Justinnal.
 - Azt persze nem mondta meg, hogy honnan.
 - Nyilván nem.
 - Azonnal utána nézek.
 - Kösz.
 - Óó, és gratulálok az esküvőhöz.
 - Kösz, átadom Justinnak is.

 
Justin az ajtót zárta befelé, mikor kiértem.


 - Na, ez gyors menet volt.
 - Megbeszéltünk holnapra egy ebédet. Kicsit feszélyezve éreztem magam előtte egy szál köntösben. – Sóhajtott. – Akkor, megyünk tusolni?


Este Justin még leült rajzolni, én meg csak feküdtem az ágyban, és töprengtem. Hogy Andrew mi a fenét akar még tőle, hogy ki robbantott a bárban, s legfőképpen, hogy a szőke srácnak mennyi ideje van még hátra. Sosem hittem, hogy egyszer ez a gondolat megfordul a fejemben, de jelen pillanatban fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni Justin nélkül. Mert az egy dolog, hogy nincs velem, de legalább ott volt a tudat, hogy még el valahol a világban.

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése