Veled és nélküled 5. fejezet

Az ötödik fejezet.

5. fejezet: Ebéd, vacsora, és egyebek

 
Szörnyű volt úgy ébredni, hogy nem tudtam, Justin él-e még. Oldalra pillantottam, és megkönnyebbülten láttam, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa.

A kávémat töltöttem ki, mikor hallottam, hogy odakint megnyikordul a lift. Még a kopogtatás előtt kinyitottam az ajtót.

 - Szia, Deb – köszöntem suttogva.
 - Szia – viszonozta a nő ugyanolyan halkan. – Ezek szerint még alszik? – Bólintottam. – Hogy telt az éjszaka?
 - Sokat forgolódott és motyogott. – Megsimogatta a karomat. – Viszont jó, hogy én vigyázhatok rá.
 - Justin kedvence lesz a Kajáldában. Ugye majd eljöttök?
 - Én valószínűleg ott leszek, de Justinnak már programja van.
 - Kivel?
 - Andrew-val.
 - Az a szemét még képes volt megkeresni?
 - Ezek szerint.
 - Jó reggelt – csoszogott ki a hálóból Justin.
 - Neked is, Aranyom.
 - Kis álomszuszék – borzoltam össze a haját.
 - Hallom, Andrew itt járt.
 - Igen, de ez lesz az utolsó beszélgetésünk, ígérem.
 - Utána azért meglátogatsz?
 - Nem úgy volt, hogy mindenki hivatalos vacsorára? Én főzök!

Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, nem lenne-e ez túl megerőltető a számára, de aztán mégsem tettem. Már a kórházban elhatároztam, hogy nem hozom fel a betegségét, ehhez pedig tartanom kell magam.

 - Tök üres a hűtő – mondtam végül.
 - Ne aggódj, mindent elintézek, csak legyetek itt nyolcra, oké? – Felvontam a szemöldököm.
 - Ki vagyok tiltva?
 - Igen.
 - És mi a faszt csináljak nyolcig az irodában?
 - Majd bejössz a Kajáldába pincérkedni – kacsintott rám Debbie. – Sosem láttalak még kötényben.
 

Próbáltam nem nagyon leskelődni, mialatt Justin öltözött. Annak ellenére, hogy rendesen evett, mégis látszott, hogy laposabb a hasa. A feneke viszont még semmit sem vesztett kerekségéből.

Egy sötétebb farmert és egy fekete inget vett magára.

 - Azt hiszem, előbb bevásárolok, mert még korán van ahhoz, hogy az étterembe menjek.

Megálltam mögötte, és a derekára tettem a kezem, ő meg a tükrön keresztül rám nézett. Bizonyára látta a kimondatlan kéréseket a szememben, mert elmosolyodott.

 - Vigyázni fogok magamra, és amint hazaértem, felhívlak, rendben?
 - Akkor vacsoráig nem is látlak?
 - Megengedem, hogy egy kicsivel hamarabb gyere, hogy átöltözhess.
 - És, hogy leszophass.
 - Természetesen. – Befújta magát kölnivel.
 - Elvigyelek valameddig? – Ezt már tíz perccel később kérdeztem, mikor mindketten útra készen álltunk a nappaliban.
 - Neked nem esik útba a bevásárlóközpont.
 - Tudom. – Persze azt nem tettem hozzá, hogy szeretném minél tovább magam mellett tartani, mert az borzasztóan nyálas lenne.
 - Elvihetsz odáig – bólintott végül a srác somolyogva, amiből rájöttem, hogy kimondatlan szavaimat is hallotta.
 
 
Justin szemszög
 
Gondosan ellenőriztem, hogy minden alapanyag a kosárban van-e, amire a főzéshez szükségem lesz. Már az egész menüsort láttam a fejemben. Egy kis kóstolóval fogom várni őket, apró kenyérdarabkákra szúrt sonka, sajt és uborka, aztán előételnek sajtkrémlevest szánok, a főételben a húsok mellé lesz egy csomó köret, krumpli, tészta, rizs. A desszert pedig Debbie egyik finom süteménye lesz. És mivel ilyen sok mindent készülök főzni, hamar el kell szabadulnom az ebédről.

Hitelkártyával fizettem, amin a képregényekből befolyt pénz volt. Abban a percben döbbentem rá, hogy már soha többé nem fogok dolgozni, sőt, semmi komolyabb dologba nem fogok belevágni.

Kicipeltem a szatyrokat a parkolóba, majd elővettem a telefonomat, hogy hívjak egy taxit.
 
 - Justin? – A hang irányába fordultam.
 - Ethen, szia. – A srác eszméletlenül dögösen nézett ki. Pár hónapja hallottam, hogy befutott New Yorkban, de tapintatból soha nem hallgattam a dalait. A haja kicsivel hosszabb volt, mint ahogy emlékeztem, magasabb és izmosabb is lett.

Némán bámultuk egymást perceken keresztül, majd végül megköszörültem a torkom.

 - Öhm… mizujs? – Hát, ez elég gyenge kezdés.
 - El sem hiszem, hogy találkoztunk. Nagyon… jó látni téged.
 - Igen, téged is.
 - Segíthetek? – intett a csomagok felé.
 - Most akartam taxit hívni.
 - Szívesen elviszlek.
 - Nincs… nincs semmilyen fontos dolgod?
 - Éppen vakáción vagyok, szóval nincs.
 - Akkor rendben, köszönöm.

Két-két szatyorral megrakodva indultunk el a kocsija felé, ami egy BMW volt, az olcsóbb és visszafogottabb fajtából.
A csomagtartóba rakodtunk befelé, mikor észrevette a gyűrűmet.

 - Nahát, gratulálok. Ki a szerencsés? Csak nem…
 - Brian. – Ethen arcán ámulat tükröződött.
 - Hát mégis sikerült.

Az út alatt egyáltalán nem beszéltünk, végig azért fohászkodtam, hogy Brian ne legyen otthon.

 - Nagyon köszönöm, innen már menni fog – mondtam, mikor megálltunk a liftnél.
 - Justin, haragszol még rám?
 - Egyáltalán nem – feleltem komolyan. – Neked köszönhetem, hogy sokkal többre kezdtem értékelni a Brian által nyújtott életet. És, neked van valakid?  - Megrázta a fejét. – A karrier az első, mi?
 - Ha találnék egy olyan személyt, aki miatt érdemes lenne visszavonulnom, akkor megtenném.
 - Ne halogasd sokáig. A pénz és a hírnév nem minden. – Ethen bólintott.
 - Tudom, de először szeretném megalapozni az életem.
 - De mi van, ha mire elkezdenél élni, már késő lesz? Ha már semmi másra nem lesz időd a búcsúzáson kívül? Vagy még arra sem? – Itt váratlanul eszembe jutott Vic, és szerencsésnek éreztem magam, amiért még megadatott ez a pár nap.
 - Justin. – A srác finoman megérintette a karomat. – Valami baj van?
 - Te is tudod, hogy egyik pillanatról a másikra is kerülhetünk olyan helyzetbe, ahonnan már nincs visszaút. Csak általánosítok, nincsen semmi baj.
 - Biztosan?
 - Igen. – Sóhajtott.
 - Rendben. Örülök, hogy találkoztunk.
 - Én is. Kösz a fuvart, és sok sikert.
 - Kösz. Nektek pedig… sok boldogságot.
 - Meglesz. – Még néhány napig.
 

Odafönt ránéztem az órára, és megállapítottam, hogy időben vagyok.
Indulásig még volt időm felaprítani a hozzávalókat, a kóstolókat pedig el is készítettem, majd betettem a hűtőbe.

Sajtreszelés közben eszembe jutott, hogy talán el kellett volna mondanom Ethennek, hogy hogyan is állnak a dolgok. Hiszen valamikor régen elég közel álltunk egymáshoz. Nos, most már mindegy, valószínűleg soha többé nem látom.

A telefon csörgése riasztott fel.

 - Halló?
 - Szia. – Elmosolyodtam.
 - Ellenőrzöl?
 - Igen – felelte egyszerűen. – Mi a helyzet?
 - Lassan indulok az étterembe. Ne is kérdezd, hogy melyik, mert úgysem mondom el.
 - Ünneprontó.
 - Neked nincs munkád?
 - Theodor szívesen elvégez helyettem mindent.
 - Jó is, hogy említed, beszélni akartam vele.
 - Kivel?
 - Teddel.
 - Minek?
 - Ott van?
 - Talán – felelte lassan, majd elkiáltotta magát. – Theodor, told ide a képed!
 - Jesszusom…
 - Jézus, Brian – hallottam meg a könyvelő döbbent hangját. – Mi a baj?
 - Justin beszélni kíván veled.
 - Szia, Justin.
 - Szia. Megkérnélek, hogy kapcsold ki a kihangosítót.
 - Baszd meg – morgott Brian, mire somolyogtam.
 - Mire fel ez a nagy titkolózás?
 - Semmire, csak bosszantom kicsit Briant. Meg akartam kérdezni, hogy holnap szabaddá tudnád-e tenni a napodat?
 - Nos, ez csak a főnökömtől függ, akit az előbb szépen felbosszantottunk.
 - Üzenem neki, hogy majd kiengesztelem.
 - Átadom.
 - Találkozunk a vacsorán.
 

Egy, a város szívében lévő étterembe kellett mennem. Rémlett, hogy Brian is evett itt párszor néhány fontosabb ügyfelével.

 - Jó napot, uram.
 - Jó napot. Mr. Andrew White vár engem.
 - Egy pillanat. – Gyorsan átnézett pár papírt, majd bólintott. – Igen, kérem, fáradjon velem.

Már messziről kiszúrtam a férfit, aki ma egy laza farmer-póló összeállítást viselt.

 - Szia – pattant fel azonnal.
 - Szia. Jól nézel ki.
 - Te is, mint mindig. – Biztos csak udvariasságból mondta, mivel a szemem alatt szép karikák virítottak a kialvatlanság miatt, így történetesen tudtam, milyen pocsékul festek.
 - Egy csirkemellet kérnék, salátával, és ásványvizet.
 - Nekem is ugyan ezt – mondta Andrew, majd a pincér távozása után rám nézett.
 - Remélem, nem azt várod, hogy én beszéljek. Végül is, te hívtál ide. – A férfi bólintott.
 - Igen, nos… Nehogy azt hidd, hogy nekem ez annyira könnyű. Mert nem mondjuk ugyan ki, de mindketten tudjuk, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Ez az utolsó alkalom, hogy tisztázzuk a félreértéseket. Kezdjük először a hivatalos dolgokkal. – Kinyitotta az asztalon fekvő mappát. – Elkészíttettem az üzlet érvénytelenítéséről szóló iratokat.
 - Miért? – kérdeztem értetlenül. – Mintha azt mondtad volna a múltkor, hogy a figurák remekül fogynak.
 - Így igaz.
 - Akkor?
 - Azt hittem, hogy… mi…
 - Andrew, én már nagyon régen megtanultam elválasztani a munkát a magánélettől. Csak azért, mert köztünk nem működtek a dolgok, nem szabad felbontani egy ilyen komoly üzletet.

Andrew csak bámult rám, én meg féltem, hogy mindent kiolvas a szememből.

 - Olyan érzésem van, mintha nem az a Justin lennél, akit megismertem. Pár hét alatt éveket öregedtél, a szemed csillogása sem a régi. – Megköszörülte a torkát. – Nem mintha bármi közöm lenne hozzá.

Megvártam, míg a pincér lerakja az ételeket.

 - Igazából van közöd hozzá, ezért fogadtam el a meghívásodat. Tudod, meg fogok halni.
 - Egyszer mindannyian meghalunk.
 - Igen, de én hamarabb, mint kellene.
 - Úgy érted, mostanában?
 - Igen. – Andrew egy hajtásra megitta a vizet, amitől aztán majdnem megfulladt.
 - A robbantás miatt? – kérdezte végül.
 - Úgy tűnik.
 - Nem lehet tenni semmit?
 - Az orvosok szerint nem.
 - Hány orvos látott? Biztos, hogy alapos volt a vizsgálat? Van egy ismerősöm New Yorkban, aki történetesen orvos, és…
 - Nem hiszem, hogy engednének repülni.
 - Nem gond, akkor idejön ő. – És már vette is elő a mobilját.
 - Mire ideérne, én már…
 - Felhívom – mondta ellentmondást nem tűrően, majd váratlanul mellettem termett, és szorosan magához ölelt. – Nagyon fontos vagy nekem, és meg szeretném próbálni. – Ahogy ott álltam az ölelésébe bújva, egyszer csak eltört a mécses.
 - Én… nem akarok meghalni.
 - Tudom, drágám – suttogta a fülembe, mialatt a hátamat simogatta. – Megpróbálok segíteni.
- Kösz.
 - Szívesen. Bár ne kellene. – Elhúzódott, és lassan letörölte a könnyeimet. – Inkább soha ne lássalak, mint, hogy… - Megrázta a fejét. – Telefonálok.
 
Andrew nem tudta elérni az ismerősét, de azt ígérte, folyamatosan hívja, s ha elérte, értesít.

 - Nem kellene fáradnod miattam.
 - Kérlek, Justin, legalább ennyit engedj meg nekem.
 - Rendben van, és köszönöm.
 - Majd akkor köszönd, ha beválik.

Fél egykor léptem be a lakás ajtaján. Át sem öltöztem, azonnal elkezdtem főzni a levest. Néha még kénytelen voltam belepillantani a receptbe, de panaszra nem lehetett okom, mert a leves olyan lett, ahogy a Nagykönyvben meg van írva.

Félre tettem, bár estére biztosan el fog hűlni. Miközben odatettem az olajat a húsoknak, fél kézzel fölvettem a telefont, mivel ígértem Briannek egy hívást.

 - Mi van? – szólt bele mogorván.
 - Ha így kérdezed, akkor semmi.
 - Justin – sóhajtott nagyot. – Végre hívtál.
 - Csak nemrég értem haza.
 - Hogy vagy? Nem vagy fáradt?
 - Egyáltalán nem, már el is kezdtem főzni.
 - Justin, muszáj ezt…
 - Igen, Brian, muszáj – feleltem nyomatékosan. – Kérlek szépen, támogass, mert ez fontos nekem.
 - Támogatlak, csak aggódom, hogy túlhajtod magad.
 - Minden csepp energiát ki akarok sajtolni ebből a testből, már nem tehetem meg sokáig. – Biztosra vettem, hogy a szeme elé emelte a kezét.
 - Mostantól ezzel fogsz zsarolni? – kérdezte Brian, megpróbálva humorral elütni a dolgot.
 - Nos, ha nem leszel jó kisfiú, akkor kénytelen leszek ehhez az eszközhöz folyamodni.
 - Köszönöm szépen.
 - Szívesen. Most már le kell tennem, mert várnak.
 - Kik?
 - Hm, nagyon jól néznek ki. – Csönd. – Itt fekszenek előttem. – Morgás. – A tányéron a húsok, te bolond! Mégis mire gondoltál?
 - Másfajta húsra…
 - Mert mindenki magából indul ki.
 - Szeretlek. – Nem vallottam volna be neki, de még mindig furán hangzott ez a szó a szájából. Furán és borzongatóan.
 - Ezt nem hallotta meg senki, ugye? Aláásná a tekintélyed.
 - Leszarom, hogy mit gondolnak mások.
 - Tudom. Tényleg megyek, majd találkozunk.
 - Oké. Később.
 - Később.
 
És még ő veti a szememre, hogy zsarolni akarom. Hát akkor ő mit csinál? Akárhányszor szerelmet vall, legszívesebben a lábai elé vetném magam.

Beledobáltam a sütőbe a húsokat, a felcsapó zsír majdnem eltalálta a szememet. Persze, már csak hiányzik, hogy meg is vakuljak. Hú, a kép vajon teljesen kész van már?
 
Fél hatkor már teljesen kész voltam, mind az ételekkel, mind fizikailag.

Brian talán mégsem tévedett akkorát, mikor a megterhelést emlegette. A tortát már alig bírtam kivenni a sütőből, a tányérokat egyesével hordtam az asztalhoz, mert féltem, hogy kiesik a kezemből.

Úgy döntöttem, zuhanyzás előtt pihenek egy kicsit. Lehunytam a szemem, és rögtön képek özönlöttek az agyamba. A családom tagjai; anya, aki már nem lehet velem, apa, aki már nem akar velem lenni. Az a sok-sok feladat, ami előttem áll, amiket végre kell hajtanom.

Éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. A többiek előtt nem akartam szomorúnak mutatkozni, de amikor magam voltam, kiengedhettem a bánatot.

Amikor Andrew fölvetette, hogy vizsgáltassam meg magam az ismerősével, azonnal vissza kellett volna utasítanom, mert így csak újabb remény ébred a szívemben. Ha lenne esélyem, azt a többi orvos is megmondta volna.

Nem akartam itt hagyni a szeretteimet. Látni akarom, ahogy Gus és Jenny Rebecca felnő, ahogy mindenki szép lassan megöregszik, közben talán Brian is beadná a derekát, és nekünk is lenne egy kisbabánk… És minden jó lenne.
 

Brian szemszög
 

 - Brian, ha így folytatod, a beosztottaid szép sorban fel fognak mondani.
 - Le-sza-rom.
 - Tu-dom. – Theodor sóhajtott. – Még szerencse, hogy ma egy ügyfél sem jön, csak a plakátokon kell dolgoznunk. Brian! – Összerezzentem.
 - Mi van? – néztem rá ártatlanul.
 - Nem is figyelsz rám.
 - Justin egyedül akar főzni egy egész csordának, ráadásul a volt barátjával ebédel. Csodálkozol, hogy nem tudok figyelni?
 - Akkor miért nem mész haza hozzá?
 - Mert ki vagyok tiltva.
 - Így viszont semmi hasznodat nem veszem.
 - Én vagyok a főnök. Megtehetem, hogy egész nap csak ülök a kényelmes székemben, és Justinra gondolok.
 - A második fele kissé nyálas lett, ugye tudod?
 - Le-sza-rom.
 
Körülbelül így telt el a délelőtt, miközben Justin hívására vártam, és akkor sem lettem jobban, mikor végre beszélhettem vele, mivel ő meg Tedet kérte.

 - Mit akart tőled a férjem? – A férfi arcán láttam, hogy az utolsó szó meglepte.
 - Nos, a férjed csak tudni szerette volna, hogy szabaddá tudom-e tenni a holnapi napomat.
 - Minek?
 - Azt csak a vacsorán hajlandó elmondani.
 
Mi a terve Justinnak Theodorral? Miért pont az ő segítségét kérné akármihez? Hiszen nem álltak valami közel egymáshoz. Hacsak nem erről van szó. Közelebbről meg akarja ismerni a férfit, mert már nem lesz rá több lehetősége.

A francba! Levágtam a telefont, felpattantam a székből, és járkálni kezdtem.
Annyira tudtam, hogy ez az egész a búcsúzásról fog szólni! Mindenkivel eltölt egy napot, elmondja, hogy mennyire hiányozni fognak neki, aztán… elmegy.

Kopogtattak, megfordultam.

 - Gondoltam, szeretnéd látni a fiadat – mosolygott rám félénken Linds. Leguggoltam.
 - Gyere ide, kisfiam. – Az ölembe vettem, s már egyáltalán nem bántam, hogy megszületett.
 - Hogy vagy? – ült le a nő a kanapéra.
 - Aggódom.
 - Justin egyedül van otthon? – Az órára néztem.
 - Valószínűleg ezekben a percekben ebédel a volt pasijával.
 - Melyikkel? – Csúnyán néztem rá, mire fölemelte a kezeit. – Kettő is volt neki. – Igaz.
 - A legutóbbival. De ki tudja, lehet, hogy Ian is csatlakozik hozzájuk. Az lenne aztán a pöpec búcsú buli!
 - Szereted?
 - Hogy a picsába ne szeretném? – kiáltottam fel elkeseredetten. – De már késő. Még a szerelmem sem elég ahhoz, hogy megmentse.
 

 - Brian!
 - Nyugi, a nadrág marad. – Deb megölelgetett.
 - Hozom az ebédet.
 - Mi a menü? – A nő mosolyogva a tábla felé bökött, amin ez állt: Sunshine-hét. - Ez kedves.
 - Ugye? Örülnék neki, ha ő is látná.
 - Talán holnap bejön. Tervei vannak Teddel.
 - Miféle tervei? – Komolyan a szemébe néztem, mire bólintott. – Búcsúzik.
 - Szerintem is.
 - A picsába. Ilyen hamar?
 - Nem tudhatjuk, mennyi ideje van.
 - Istenem, csak ne járjon úgy, mint Vic.
 - Nem fog, mert holnaptól mindig vele lesz valaki. – Debbie letette elém a mosolygós levest.
 - Most van Andrew-val? – Bólintottam.
 - Azt ígérte, felhív.
 - Elmondja neki?
 - Hogy beteg? Szerintem igen, de semmin nem változtat. – A nő elmosolyodott.
 - Azért kíváncsi vagyok, mivel készül estére. Alig ettem valamit, hogy mindent meg tudjak kóstolni.
 - Nagyon sokat tanult és kísérletezett az utóbbi időben, szóval a vacsora tökéletes lesz.
 - Amit az Aranyom eltervez, azt meg is valósítja. – Ezt nem tudtam cáfolni. Én voltam rá az élő példa.
 

Pár óra múlva megérkezett a várt hívás, de olyan mogorva voltam, hogy Justin majdnem letette. Az ebédről szándékosan nem kérdeztem, inkább az állapota felől érdeklődtem. Azt állította, jól van. Ugyan nem tudtam, mivel jár ez a betegség, de saját magamból kiindulva arra tippeltem, hogy fáradékony lesz, és egész nap aludna, de eddig ez nem jelentkezett.
Aztán kétértelmű célzást tett arra, hogy várják. Bevallom, hűen önmagamhoz először izmos testű férfiak jutottak eszembe, de ez abszurd gondolat volt, természetesen. De az a kép, ami bevillant róla meg a pasikról…

Megnyugtatott, hogy csak a rántani való húsokkal van randevúja. Szerencsére.

 - Brian, alá kellene írnod pár iratot.
 - Ide velük. – Letette elém.
 - És, mit válaszoljak Justin kérdésére?
 - Melyikre? – Mintha nem tudnám!
 - Mintha nem tudnád – jegyezte meg ő is.
 - Először megkérdezem, mit akar veled.
 - Szerinted mégis mit? Villogni, természetesen. – Nem tudtam elfojtani egy halvány mosolyt. – Ne vedd sértésnek, de manapság én vagyok a legbaszóképesebb pasi a városban.
 - Igen, vettem észre. – Sóhajtottam. – Azt hiszem, tudlak nélkülözni egy napig. De behajtom rajtad.
 - Gondoltam.
 - És vigyázz rá úgy, mint senki másra eddig.
 
Este hétkor, az ajtóban állva meg kellett állapítanom, hogy a lakásom még sosem volt ennyire szép. Az asztal gyönyörűen meg volt terítve, félig kihűlt ételek sorakoztak a pulton. Csak egy valami szúrta a szemem. Justin nem volt sehol.

Besétáltam a hálóba, és láttam, hogy az ágyban fekszik, de ez a tény csak még idegesebbé tett.
Leültem mellé, s megérintettem a homlokát, de láza szerencsére nem volt. Addig simogattam a haját, míg fel nem ébredt.
Bágyadt kék szemekkel bámult rám.

 - Brian, te már itthon vagy? Mennyi az idő?
 - Negyed nyolc.
 - Oh – zuhant vissza a párnára.
 - Minden rendben?
 - Igen, csak ledőltem pihenni.
 - Aludj tovább, majd szólok, ha megérkeztek.
 - De meg kell melegíteni a kajákat…
 - Elintézem.
 - … és én akarom fogadni őket.

Erre már nem is válaszoltam, csak hagytam, hogy ismét elnyomja az álom.

Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, tiszta nadrágot és inget húztam magamra, és mivel Justin még mindig aludt, elkezdtem tanulmányozni az ételeket. Kivettem a hűtőből a falatkákat, meg is kóstoltam egyet, hogy biztosan jó-e a minősége.
 
Megmelegítettem a levest, és hamarosan csodás illatok kezdték megtölteni a lakást. Justin még mindig aludt.

A körettel és a hússal már nehezebb dolgom volt, jobb ötlet hiányában betettem őket a meleg sütőbe.

A hangos kopogtatás úgy hatott a csöndben, mint egy pisztolylövés, de a szöszi csak mocorgott egy kicsit. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen mélyen képes aludni.

Elhúztam az ajtót.

 - Már azt hittük, nem vagytok itthon – ment el mellettem Michael.
 - Micsoda illatok! – kiáltott fel Deb.
 - És, hol van a házigazda? – kérdezte Emmett.

Becsuktam az ajtót, és csak utána válaszoltam.

 - Justin kicsit kimerült, így lepihent. – Mindenki arcán az őszinte aggódás jelei látszottak.
 - De jól van? – kérdezte Mel.
 - Azt mondja, igen.
 - Nem kellett volna ennyi mindent magára vállalnia – vélte Linds. Bólintottam.
 - De csak így tudja kimutatni felétek a szeretetét. Az a gyanúm, hogy mindenkitől egyesével fog elbúcsúzni. – Egymásra néztek.
 - Úgy érted, mindenkivel el akar majd tölteni egy napot – mondta Theodor. Ismét bólintottam.
 - Éhesek vagytok? Kóstoljátok meg a falatkákat.
 
A főétel szervírozásával foglalatoskodtam, mikor Justin kicsoszogott a hálóból. Irtó dögösen nézett ki gyűrött ingben, össze-visszaálló szőke tincseivel.

 - Drágám, sikerült pihenned? – kérdezte Deb.
 - Igen, köszönöm. Sajnálom, hogy átaludtam az elejét. – Mindenkit megölelt.
 - Brian egész jól megállta a helyét – mondta Theodor, mire biccentettem felé. A szöszi megnézte, hogy mit csinálok.
 - A sütőben melegítetted?
 - Igen.
 - A köretet oldalra, belülre pedig a húst.
 - Szívesen átadom a lehetőséget.
 - Segítek, Aranyom – pattant fel Debbie.
 - Én meg leülök, mivel kezdünk sokan lenni.
 - Ez a leves valami csodás volt – áradozott Emmett, aki kétszer szedett, és még a tányért is kinyalta.
 - A te recepted – mosolygott rá Justin. – Csak hozzátettem még ezt-azt. A desszert pedig Deb szakácskönyvéből való.
 - Brian – hajolt hozzám Lindsay. – Pár nap múlva mindenképpen vidd be a kórházba.
 - Szerinted… annyira rosszul fest?
 - Nem arról van szó, csupán nem tetszik nekem ez a sok alvás.
 - Az nekem sem – vallottam be. – Megpróbálom rávenni, de ő dönt. Az ő élete, az ő döntései.
 

 - Justin, ebből viszek majd haza is, ha nem gond – mondta Michael két falat között.
 - Természetesen. Nem hagyhatjuk, hogy Ben és Hunter éhen haljon.
 - Sajnálják, amiért nem jöhettek, de mindkettőnek iskola lesz holnap.
 - Megértem – bólintott Justin. A tányérjára nézve megállapítottam, hogy alig evett. – Ted, sikerült kivenned a holnapi napot?
 - Igen, bár a főnököm megígérte, hogy behajtja rajtam. – Justin somolyogva rám nézett.
 - Igazán nagy kérés volt tőled, hisz ki tudja, mikor lesz szükségem a nap folyamán a könyvelőmre.
 - Egy napot ki fogsz bírni.
 - De mégis mit akarsz vele, amit velem nem tudsz megtenni? – Eleresztette a kérdést a füle mellett.
 - Ted, holnap reggel nyolckor találkozunk a Kajálda előtt. Kérlek, hozd magaddal a kocsidat.
 - Igenis.
 - A többi holmit meg nyugodtan kipakolhatod a csomagtartóból – tettem hozzá.
 - Csak a pótgumi van hátul.
 - Éppen erről beszéltem. Nem lesz szükséged gumira, amíg Justinnal vagy.
 - Nem te mondtad, hogy fő a biztonság? – kérdezte tőlem Justin vigyorogva. Belecsíptem a karjába.
 - Ehhez a kiruccanáshoz nincs szükség ilyen biztonságra.
 

A társaság éjfél előtt távozott, kajával megpakolva. Amit nem fogyasztottak el, azt elvitték. Justin pusmogott egy sort Teddel, aztán Emmett fülébe is súgott valamit. Bosszantott, hogy engem kizár a dologból.

Némán megállapodtunk abban, hogy a mosogatás várhat, majd egy gyors vetkőzés után ágyba bújtunk.
Justin megsimogatta a mellkasomat, aztán csókolni kezdett. Hozzá sem ért a merevedésemhez, mégis egyre közelebb kerültem az orgazmushoz. Végül, mikor megcsókolt, a világ felrobbant körülöttem, csak a szöszi létezett, az íze a számban, a keze a mellkasomon. Ő az egyetlen ember, aki már a puszta jelenlétével is képes arra, hogy orgazmust váltson ki belőlem. És én imádom érte.

Úgy aludt el, hogy simogattam a haját, már régebben rájöttem, hogy ez megnyugtatja. Úgy helyezkedtem, hogy a fejem a mellkasán legyen, engem a szívverése nyugtatott meg.