Veled és nélküled 6. fejezet

A hatodik fejezetben Ted végre nagyobb szerepet kap.

6. fejezet: Ted napja

 

A lehető legjobb pozícióban ébredtem: Justin háta mögött feküdtem, kezem elől a vállán, majd lejjebb, kőkemény férfiasságán.

 - Brian – gördült a hátára. – Mennyi az idő?
 - Itt az ideje egy kiadós szopásnak.

Már emelkedett volna fölfelé, de én egy gyors mozdulattal az ölére hajoltam, és teljes egészében elnyeltem. Felkiáltott a váratlan mozdulattól, de közben automatikusan megemelte a csípőjét, hogy még mélyebben nyomulhasson a számba. Én ugyan közel sem voltam olyan profi, mint Justin, de azért nemek is sikerült elérnem a kívánt hatást.

 - Brian! – felkiáltással teleélvezte a számat, én pedig az utolsó cseppig lenyeltem orgazmusa termékét. Felkúsztam, és megcsókoltam.
 - Zuhany?
 - Az jól esne. Fél óra múlva indulnom kell. – Aha, erről a tényről szerettem volna megfeledkezni.

Justin hamar lecsapatta magát, majd leborotválta a nem létező szőrszálakat az arcáról.

 - Justin?
 - Igen? – nézett rám a tükrön keresztül.
 - Szombaton… vissza kellene mennünk a kórházba.
 - Minek? – A derekamra csavartam egy törülközőt.
 - Megértem, hogy szeretnél megfeledkezni róla, de nem akarok egyik reggel arra ébredni, hogy már nem lélegzel. Én sem hanyagoltam el a betegségemet.
 - Csak éppen nem szóltál róla senkinek.
 - De megműttettem magam, és mindent megtettem, hogy tovább élhessek.
 - Én viszont nem tehetek semmit! Nincs mód a gyógyulásra. Mindegy, hogy hol, vagy hogyan, de meg fogok halni. – Kiment a fürdőből.
 - Tévedsz – motyogtam. – Nekem egyáltalán nem mindegy.


Justin szemszög

Brian már korán reggel felidegesített azzal, hogy szóba hozta a kórházat. Még a gondolattól is rosszul voltam, hogy visszamenjek, mert féltem, hogy már nem engednének ki.

Zuhanyozás közben feltűnt, hogy remeg a bal kezem. Nagyon megijedtem, de nem akartam, hogy Brian meglássa. Tudom, hogy ő csak segíteni akar, de az utolsó napjaimat úgy fogom tölteni, ahogy nekem tetszik.

 - Elmentem! – Biztos kiáltott rá valamit, de már nem hallottam.

Lerobogtam a lépcsőn, és örömmel szívtam magamba a… Na, a friss levegőt, azt nem, helyette a kipufogók és a kémények szagát. A nap még nem bújt elő, de jónak ígérkezett az idő.
Kíváncsi voltam, hová visz Ted. Tegnap este megkértem, hogy válassza ki a kedvenc helyét, ami sokat jelent neki, vagy ami meghatározó volt az életében.

Korán érkeztem, így benéztem a Kajáldába, és elakadt a szavam. Azon a táblán, amire általában a menü van kiírva, most az állt, hogy Sunshine-hét, és minden tele volt szívecskékkel.
Deb a rendeléseket adta le a konyhai ablaknál, így észrevétlenül mögé lopóztam és átöleltem.

 - Köszönöm, Debbie – suttogtam meghatottan.
 - Szívesen, Aranyom – motyogta szipogva.

Teddel fölpakoltunk egy kis élelmet és kávét, majd útnak indultunk.

 - Hálás vagyok, amiért időt szánsz rám.
 - Ugyan már, Justin, ez csak természetes.
 - És, tudod már, hogy hová viszel?
 - Aha. Még jó, hogy tegnap este figyelmeztettél, így legalább oda tudtam szólni, hogy megyünk.
 - Brian kért, hogy vigyázz rám, ugye?
 - Mintha említette volna, hogy kitépi a golyóimat, ha bajod esik. – Somolyogtam. – De megmondtam neki, hogy rád nem kell vigyázni.
 - Kösz.
 - Ez az igazság. Itt is vagyunk.
 - Óó – motyogtam kipillantva az ablakon.
 - Nem kellett sokat töprengenem egy meghatározó helyen. Persze ott van a Babylon meg a Woody’s, de igazából itt lettem más ember.
 - Szeretném hallani a történeted.
 - Oké, akkor nyomás.
 - Várnak minket?
 - Igen. – Bement az ajtón, majd meg is állt a recepció előtt. – Jó napot, Blake Wyzecki már vár minket.
 - Theodor, ugye? – mosolygott rá a recepciós. – Mióta kiengedték, nem láttam. Hogy van?
 - Köszönöm kérdését, remekül, és ezt ennek a helynek köszönhetem. Egy barátommal jöttem.
 - Mr. Wyzecki az irodájában van.
 - Köszönöm. Arra megyünk – mondta nekem, de én még ott tartottam, hogy „Egy barátommal jöttem.”


 - Csak beköszönünk neki, és elkérem az egyik társalgó kulcsát – magyarázta Ted, mialatt a folyosón sétáltunk.

Több beteggel is találkoztunk, néhánynak a férfi köszönt is, aztán bekopogott egy irodába.

 - Szabad!
 - Szia, Blake.
 - Ted, szia. És Justin, rég találkoztunk.
 - Így van. Elképesztő ez a hely.
 - Köszönöm, igyekszünk.
 - Mutatni szeretnék pár dolgot Justinnak.
 - Persze, de valami gond van?
 - Szeretném megismerni Ted életének néhány fontos részletét.
 - Értem. – Blake kihúzott egy fiókot. – A hármas társalgó még órákon keresztül szabad. Emlékszel, merre van?
 - Álmomból felkelve is megtalálnám. – Átvette a kulcsot, de mindketten nagyon vigyáztak, hogy a kezük még véletlenül se érjen össze. – Köszönjük. Visszahozom, ha végeztünk.
 - Rendben. Kellemes beszélgetést.

Ahogy végignéztem Ted kissé kipirult arcán, megállapítottam, hogy az épület mellett maga Blake is fontos neki, csak egyikük sem mer kezdeményezni. Ezen hamarosan változtatunk.

 - Hogy csillog a padló!
 - Még szép. Én mostam fel. – Nevettem. – Még szerencse, hogy otthon is folyton ezt csináltam.

A társalgóban nem volt semmilyen különös felszerelés, csupán vagy tíz szék elhelyezve egy körben. Ted levette a kabátját, és lazán leült az egyik székbe.

 - Milyen érzés újra itt lenni?
 - Így már jó, hogy nem szorulok kezelésre. – Sétálni kezdtem a fal mentén, közben meg azon töprengtem, hogy mit kérdezzek. – Nem kell kényelmetlenül érezned magad – törte meg a csendet. – Mindketten tudjuk, hogy miért kezdtél bele ebbe. Megértem az indokaidat, de én a helyedben a szerelmemmel tölteném az időt.
 - Pont ezt nem akarom. Nem akarok bezárkózni, éjjeleken át zokogni, és arra kényszeríteni Briant, hogy vigasztaljon. Sokkal, de sokkal régebben el kellett volna kezdenem megismerni titeket. Úgyhogy egy szót se többet erről a hülye betegségről. – Leültem mellé. – Miért ide jöttünk? – Ted szétnézett.
 - Mielőtt elkezdtem volna drogozni, nem tudtam, mit is jelent nagy butaságot csinálni. Éltem az unalmas életem, végeztem az unalmas munkám. A kirúgásom után elkezdtem lefelé csúszni a lejtőn. Emmett próbált ugyan elkapni, de mindenkit eltaszítottam magamtól.
 - Mi… mi vett rá végül, hogy ide gyere?
 - Egy orgia. – Leesett az állam. – Igen. Úgy be voltam állva, hogy alig emlékszem valamire. Azért mentem oda, mint mindenki más, hogy elfelejtsem a gondjaimat. Pár órával korábban elmentem Mel és Linds házába, ahová Emmett menekült előlem. Nem hitte el, mikor azt mondtam, abbahagyom, s így utólag nézve igaza is volt. Azon a bulin is csak az ő szavai jártak a fejemben, s magam sem értettem, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe. – Sóhajtott. – Még aznap eljöttem ide, és segítséget kaptam. Amikor kiderült, hogy Blake az egyik tanácsadó, nagyon elszégyelltem magam, hiszen nem is olyan régen még én segítettem őrajta…
 - Tudod, nem is lennél igazán ember, ha nem követtél volna el hibákat az életed során. De az a lényeg, hogy talpra tudtál állni, és még a barátaid is megvannak. Ja, és nézz csak magadra! Megdöntötted Brian Kinney egyeduralmát a városban! – Nevetett.
 - Most tényleg te vigasztalsz engem?
 - Én csak elmondtam a tényeket.
 - Brian uralmát nem volt nehéz megdönteni, mivel önként szállt le a trónról, miután talált valami sokkal értékesebbet.
 - Mi volna az?
 - Megtalálta azt a fajta szerelmet, amelyre minden ember vágyik, legyen akár b*zi, akár hetero. Van neki egy párja, aki feltétel nélkül szereti, s rájött, hogy ez bizony mindennél többet ér. – Kitártam a karomat, s megöleltem.
 - Lemaradtam a veled történt dolgokról.
 - Semmit nem vesztettél. Én viszont lemaradtam Stockwell vereségéről, és arról is, ahogy Brian Kinney segítséget fogad el! Igazából elég rosszul éreztem magam, hogy csalódást okoztam mindenkinek. Emmett még egy táborba is elment miattam.
 - Nos, tény, hogy eléggé ki volt készülve, de ő örült a legjobban, mikor sikeresen magad mögött hagytad a függőséget. – Bólintott.
 - Soha többé nem tenném meg, az biztos.

Egy darabig csöndben ültünk.

 - És Blake?
 - Mi van vele?
 - Kedveled még?
 - Már megpróbáltuk együtt, de nem ment.
 - Persze, mert egyikőtök mindig függő volt. Most viszont mindketten stabilan állton a talajon, dolgoztok, már csak a szerelem hiányzik.
 - Ő… ő nem akart engem.
 - Mert nem akarta akadályozni a gyógyulásodat. Emlékszel, mikor Brian kidobott, mikor rákos lett? – Bólintott. – Így akart megvédeni, de én nem hagytam magam. Visszamásztam, és támogattam. Mivel most már egészséges vagy, megpróbálhatsz közeledni hozzá, hiszen már nem vagy a páciense.
 - Nem nekem kellett volna tanácsokat adnom neked? Végül is, én vagyok az idősebb.
 - Nekem már nem kell tanács. Mindenem megvan.
 

 - Úgy gondolom, minden embernek látnia kellene ezt a helyet belülről, már csak elriasztó hatása miatt is.
 - Attól, hogy minket beengedtek, az épület még nem nyitott. Szerinted hogy esne a betegeknek, ha megbámulnák őket, mint a cirkuszi majmokat? Pont azért jönnek ide, hogy elbújjanak. Én még napokkal a kiengedésem után sem mertem a barátaim szeme elé kerülni.

Váratlanul csillagok kezdtek táncolni a szemem előtt, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt. Azért a biztonság kedvéért nekidőltem a falnak a folyosón.

 - Vidd vissza a kulcsot – tanácsoltam Tednek. – És el is hívhatnád valahová Blake-et.
 - Biztos, hogy magadra hagyhatlak? Megígértem…
 - Majd nem mondjuk el neki. – Megszólalt a telefonom. – És nem is leszek egyedül.
 - Oké. – Megvártam, míg csukódik az ajtó.
 - Halló?
 - Szia, Justin, Andrew vagyok.
 - Szia.
 - Zavarlak?
 - Nem.
 - Megérkezett a városba az ismerősöm, akiről meséltem neked. – Megdobbant a szívem. –Be tudnál menni hozzá a kórházba?
 - Én… nem igazán szeretnék visszamenni oda.
 - Hm. Akkor találkozzunk a lakásomon. Elhívom ide.
 - Kösz – sóhajtottam megkönnyebbülten.
 - Elmenjek érted?
 - Nem szükséges, elvisznek.
 - Oké, akkor fél óra múlva?
 - Ott leszek, és köszönöm.
 - Még nem tettem semmit.

Tíz perc múlva Ted kilépett az irodából.

 - Na? – támadtam le azonnal.
 - Holnap megiszunk egy kávét.
 - Helyes – bólintottam mosolyogva.
 - És, most hová?
 - Öhm, igazából most hívott Andrew.
 - Találkozni akar veled?
 - Nem ő, hanem egy ismerőse, aki orvos. Azt mondta, megvizsgál, de nem reménykedem semmiben, ezért nem szóltam Briannek. Nem akarom, hogy hiú reményeket tápláljon.
 - Be kell menned a kórházba?
 - Andrew elintézte, hogy a lakásán találkozhassunk.
 - Elvihetlek?
 - Mindenképpen. És örülnék, ha mellettem lennél.
 - Szívesen, de még mindig úgy gondolom, hogy nem én vagyok erre a legalkalmasabb ember.
 - Szerintem meg pont te vagy a tökéletes ember. A lányok sírni kezdenének, valószínűleg Emmett is, Michael ideges lenne és össze-vissza beszélne, Brian meg reménykedni kezdene. Te viszont végig uralni fogod a helyzetet, és még gyors pénzügyi tanácsot is tudsz adni, ha éppen arra van szükségem.
 - Vagy akár egy áriát is elénekelhetek – tette hozzá nevetve.
 - Így igaz, szóval nyomás!
 

 - Sejthettem volna, hogy a jobb környéken lakik.
 - Végül is már nem lakik itt. Fogalmam sincs, miért tartotta meg a lakást. – Összekulcsoltam a kezem, hogy ne legyen annyira feltűnő a remegés. – Mielőtt bemennénk, lenne még egy kérdésem.
 - Halljuk.
 - Mit gondolsz rólam? És az igazat szeretném hallani, nem pedig azt, amit szerinted hallani szeretnék.
 - Fogalmam sincs, hogy mit szeretnél hallani, még nem ismerlek annyira jól. – A kormányt kezdte bámulni. – Mikor először megláttalak a Babylon előtt, azt gondoltam, mint mindenki más, hogy csak egy újabb numera leszel, és kész. Meglepett a bátorságod és a ravaszságod, amivel megpróbáltad becserkészni Briant. Amikor azonban színpadra léptél a királyválasztáson, elkezdtem felnézni rád. Nekem sosem lett volna annyi bátorságom, de rájöttem, hogy téged a szerelem hajt. Persze nem mondom azt, hogy te voltál az első, aki belezúgott, de te voltál az egyetlen, aki mert küzdeni érte, és ezt becsülöm benned. – A szívem az egekbe röppent, határtalanul jól estek a szavai.
 - Te milyen jövőről álmodtál, amikor… amikor annyi idős voltál, mint én?
 - Amikor még fiatal voltam? Nem is tudom. Valószínűleg azt akartam, amit mindenki. Olyan helyen dolgozni, amit szeretek, sok pénzt keresni, hétvégén bulizni a haverokkal, és láthatod, hogy ez mind meg is van, szóval nem panaszkodom.
 - Hogy ismerted meg a többieket?
 - Ez egy hosszú történet.
 - Még előttünk áll a délután, hacsak nincs más dolgod.
 - Nincs más dolgom, de nem kellene tovább váratni a doktort.
 - De utána elmeséled?
 - Igen. – Kiszálltunk. – Azt hiszem, még életemben nem beszéltem ennyit magamról.
 - Szívesen hallgatlak. – Megálltunk az ajtó előtt, mire hirtelen túl valóságos lett minden, de már nem menekülhettem el. Mély levegőt vettem, majd becsöngettem.

 - Szia, Justin – nyitott ajtót Andrew. – És Ted, ugye?
 - Igen.
 - Remélem nem gond, hogy velem jött.
 - Egyáltalán nem, bár bevallom, azt hittem, Brian fog elhozni. – Ted egy „Na ugye” pillantást vetett rám.
 - Teddel töltöm a napot, így egyértelmű volt, hogy ő hoz el.
 - Értem. Fáradjatok beljebb, Charles a nappaliban van. – Levettük a kabátot, aztán a házigazda nyomában a nappaliba léptünk. Már a sok műszer látványától felkavarodott a gyomrom. – Charles, ő itt Justin Taylor, és a barátja, Ted.
 - Nagyon örvendek – mondtam, mialatt kezdet fogtunk. Az orvos akár Andrew tökéletes másolata is lehetett volna. New Yorkban mindenki ennyire jóképű?
 - Én is. Már sokat hallottam rólad, és sajnos a betegségedről is. Az eset egyáltalán nem egyedi, de a vizsgálatok után majd többet tudok mondani.

Ted végig mellettem maradt, és árgus szemekkel figyelt. Valószínűleg még a kezemet is megfogta volna, ha kérem, de nem vagyok én olyan puhány, egy vizsgálatot csak kibírok.
Charles egy komplett vizsgálót épített fel a nappaliban, meg sem mertem kérdezni, hogy honnan szerezte mindezt.

 - Ha van nálatok telefon, kapcsoljátok ki – kérte a doktor, ami sem nekem, sem Tednek nem igazán tetszett. Amilyen pechesek vagyunk, Brian pont akkor fog keresni.
 

 - Nos – kezdte Charles másfél óra múlva. – Az orvosaid nem hazudtak, mikor azt állították, hogy komolya a baj. – Még jó, hogy nem kezdtem reménykedni. – De a helyzet egyáltalán nem kilátástalan.
 - Ezt hogy érti? – kérdezte Ted helyettem.
 - Semmit nem mondhatok, amíg ki nem értékeltem az eredményeket, de még ne vedd fel az utolsó kenetet.

Jézusom, ezt nem hiszem el. Pont, amikor már beletörődtem a sorsomba, amikor elhatároztam, hogy nem küzdök, akkor bedobnak egy olyan kártyát, amin az áll: remény. És ezt már a többiek elől sem titkolhatom el.

 - Nem akarom elkiabálni, de ez nem ment annyira rosszul – mondta Ted, mikor már a kocsi mellett álltunk, s a telefonokat kapcsoltuk vissza. Senki nem keresett minket. – Megéheztem.
 - A számból vetted ki a szót.
 

 - Nahát, kiket látnak szemeim – állt meg előttünk Debbie, amint beléptünk a Kajáldába. – Csak nem megéheztetek az út alatt?
 - Ami azt illeti, de – felelte Ted. – Van valami ajánlatod két megfáradt utazó számára?
 - A Sunshine-menü csak rátok vár. Üljetek le.
 - És, mennyi fogyott már el belőlem? – kérdeztem miközben lepakolta elénk a tányérokat.
 - Mindenki akar belőled egy falatot.
 - Elég jól néz ki – mondta Ted. – Jó ropogós a húsa! – Nevettem.
 - És, merre jártatok?
 - Elvonón voltunk – meséltem, mialatt hozzáláttam az evéshez. – Blake tök rendes volt, hogy beengedett.
 - De miért pont oda mentetek?
 - Mert olyan helyen még nem jártam. – Deb, ugye ráérsz… - Számolni kezdtem magamban -, pénteken?
 - Úgy csinálom, hogy ráérjek. Hová megyünk?
 - Azt te döntöd el.
 - Egy meghatározó hely kell – mondta Ted. – Ami sokat jelent neked, és aminek fontos szerepe van az életedben.
 - Gondolom, ez volt neked az elvonó.
 - Ja. – A nő töprengett.
 - Elég sok meghatározó hely van az életemben.
 - Semmi baj, péntekig még van időd dönteni. – Ekkor kinyílt, majd csukódott az étterem ajtaja.

 - Justin! – Kiesett a számból a krumpli, ahogy Brian elkiáltotta a nevem.
 - Szia.
 - Nem is mondtad, hogy itt ebédelsz.
 - Hirtelen ötlet. – Leült mellém, egyik karját átvetette a vállamon, majd mélyen megcsókolt. Az utóbbi időben rákapott az érzelmei kinyilvánítására, s én örültem ennek.
 - Mit csináltatok?
 - Elvonón voltunk. – Meg sem lepődött.
 - Reggel nyolctól mostanáig? – Tedre néztem, de végül is, nekem kellett eldöntenem, hogy mit mondok.
 - Nem, még elmentünk Andrew lakására is. – Brian azonnal abbahagyta a nyakam szagolgatását.
 - Minek? – kérdezte vakkantva.
 - Bemutatott egy ismerősének.
 - Miért?
 - Mert az ismerőse egy orvos.
 - Megvizsgált?
 - Igen.
 - És?
 - Majd felhív az eredménnyel.
 - De bizakodóbb, mint a többi orvos – tette hozzá Ted. Brian hosszan a szemébe nézett, aztán határozottan biccentett egyet, ami nyilván azt jelentette: Köszönöm, hogy mellette voltál helyettem. – Szívesen, bár semmit nem csináltam.
 - A passzív jelenléted is elég volt.
 - Na, igen, ezt már sokszor mondták nekem. – Nevettem.
 - Ezek szerint vége a túrának? – érdeklődött Brian.
 - Közel sem, még van néhány kérdésem, szóval azt hiszem, elmegyünk hozzánk. – Ted beleegyezően bólintott, Brian fintorgott.
 - És én mikor mehetek haza?
 - Még úgyis be kell mennem a céghez, szóval majd szólok. – Megcsóváltam a fejem.
 - Egy napot sem bírsz ki munka nélkül?
 - Sajnos nem. – Megettem az utolsó falatokat.
 - Brian, most már mennünk kell. – A férfi morgott valamit, de továbbra sem volt hajlandó elengedni. – Minél később indulunk, annál tovább fog tartani.
 - Oké, tűnjetek már el – morogta végül.
 

 - Bocs a rumliért, mindketten hamar távoztunk reggel – mentegetőztem, mikor a lakásba léptünk.
 - Nyugi, Justin, egy olyan emberrel beszélsz, aki együtt lakott Emmettel. – Nevettem.
 - A kanapé jó lesz?
 - Tökéletes, valószínűleg úgyis én fogom beszélni. Ha jól emlékszem, arra voltál kíváncsi, hogy hogyan is ismerkedtem meg a többiekkel.
 - Pontosan. – A férfi kényelmesen elhelyezkedett.
 - Az utolsó évemet töltöttem az egyetemen, mikor tudatosult bennem, hogy a saját nememhez vonzódom. Akkor még volt ahhoz bátorságom, hogy egyedül bemerészkedjem egy meleg bárba, s valahogy épp a Babylonban lyukadtam ki. Michaellel a pultnál elegyedtem szóba, láttam rajta, hogy magabiztosabb, ugyan akkor feszeng is, s hamarosan megértettem, hogy miért. Brian már akkor is a legjobb barátja volt, s le sem tagadhatta volna, hogy szerelmes belé. Emmett úgy csatlakozott hozzánk, hogy hevességében rám borított egy pohár italt. Teljesen az ellentétem volt, mégis annyira rendesen bánt velem, annyira belopta magát a szívembe, hogy nem tudtam nem megszeretni. Ami Briant illeti… - Elnevette magát. – Ő pontosan úgy viselkedett, ahogy el lehetett várni tőle. Ha jó pasi lettem volna, nyilván megdug, de mivel közel sem voltam az, keresztülnézett rajtam. Nem tudom pontosan, hogy mikor lettünk egy csapat, de ebben nagy szerepe volt a Kajáldának, valamint Debbie vacsoráinak. – Vigyorogtam.

 - Ugye tudod, hogy most már az élete része vagy? – Nyilván tudta, hogy Brianre célzok, mert szkeptikusan legyintett. – Amióta megmentetted a cégét, bízik benned, és az énje egyik oldalához te állsz a legközelebb. – Egy darabig hallgattunk. – Nagyon örülök, hogy a mai napot együtt töltöttük, és ha több időm lenne… - Sóhajtottam. – Nem fogom magam sajnáltatni, kész. Van még kedved valamihez, vagy már elvonási tüneteid vannak a munkád miatt? – Nevetett.
 - Hülyének néznél, ha bemennék dolgozni?
 - Egyáltalán nem, de ne feledkezz meg az italról, amit Blake ígért.
 - Mostanában mindketten elfoglaltak leszünk, szóval semmi sem biztos.
 - Ted! – csattantam fel. – Ez az utolsó kívánságom, kérlek, találkozz vele. Ha nem sikerül, legalább elmondhatod, hogy te megpróbáltad. – Komolyan bólintott.

Brian szemszög

Mire hazaértem, Justin már az ágyban feküdt. Automatikusan megtapogattam a mellkasát, hogy érezzem a szívverését, majd ezt megpróbáltam simogatásnak álcázni.

A lefekvéshez számomra még korán volt, így leültem kicsit dolgozni. Az irodában annyira ideges voltam Justin miatt, hogy semmire sem tudtam koncentrálni.
Visszatartottam a lélegzetem, mikor két puha kéz kulcsolódott a nyakam köré.

 - Gyere aludni.
 - Amint ezt befejeztem. – A keze óvatosan lejjebb indult a mellkasomon, majd ráfonódott a férfiasságomra. Úgy helyezkedett, hogy meg tudjon csókolni.
 - Majd befejezed holnap. – Belemarkoltam a hajába, erősen meghúztam, mire aprót nyögött.
 - Tetszik? – Bólintott, így még erősebben kezdtem szorítani. Az már egyáltalán nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neki.

Pillanatok múlva már a padlón feküdtünk. Mivel rajta alig volt ruha, a sajátomat voltam kénytelen letépni. Megragadtam Justin karját, odaszegeztem a padlóhoz, s elkezdtem harapdálni az érzékeny bőrt. Mikor már szinte fetrengett alattam, felhúztam az óvszert, és keményen belé vágódtam. Semmi finomság nem volt a mozdulatban, de most pont erre volt szükségem.