Subscribe:

Labels

2015. május 21., csütörtök

Veled és nélküled 7. fejezet


A hetedik fejezet, főszerepben pedig Emmett.


7. fejezet: Emmett napja



Justin szemszög
 
Reggel arra ébredtem, hogy sajog az egész testem, a kezem pedig az eddigieknél is jobban remeg. Nem emlékeztem pontosan az este minden részletére, például arra sem, hogyan kerültem vissza az ágyba.
Brian az ágy másik végében szuszogott, így gyorsan kiosontam a fürdőbe.

Most már sajnos azok is láthatták rajtam a betegséget, akik nem ismertek közelről. A szemem alatt állandósultak a karikák, a hajam már nem volt olyan fényes, mint régen. Vetettem egy pillantást a fenekemre, s eszembe jutottak Ted szavai: „… amikor harmincnyo… öt leszel, és a nap elkezd lefelé szállni az örök nyár után…” Akkor még elérhető álomnak tűnt a harmincöt év, most viszont…


 - Justin! – Brian kétségbeesett kiáltása rántott vissza a jelenbe. Befejeztem az öltözködést, majd visszamentem a hálóba.
 - Tessék? – Megkönnyebbülten sóhajtott, aztán feje visszazuhant a párnára.


Csak kevesen részesülhettek abban az élményben, hogy láthatták Brian Kinneyt ébredés után. A borosta még ott volt az arcán, a haja sem volt beállítva, s a csukott szeme miatt valahogy sebezhetőnek tűnt. Azon az első reggelen egyáltalán nem így nézett ki. Kielégült volt, ugyan akkor morcos is, hiszen még mindig ott voltam az ágyában. Aztán később már nem is bánta annyira.

Hét óra után Brian végül erőt vett magán, s készülődni kezdett. Kicsit rossz kedve volt, amit nem tudtam mire vélni.


 - Készítsek valami reggelit?
 - Nem, majd beugrom a Kajáldába – felelte morcosan. Nem mertem rákérdezni, hogy mi a baja, mert még a végén leordítja a fejem.
 - Szeretnéd, ha felhívnálak, ha hazaértem?
 - Tök mindegy – vont vállat érdektelenül. – Elmentem.
 - Rendben, szia.


Az ajtó csukódott, a hang még sokáig visszhangzott az üres lakásban. Remegett a lábam, egyszerűen nem értettem, hogy mi történt. Hiszen minden rendben volt, leszámítva a betegségemet, de ez inkább az én problémám volt, nem az övé.

Emmett már odalent várt.


 - Szia! Miért nem jöttél fel?
 - Nem akartam zavarni. Brian elég fura volt.
 - Ja, biztos rosszat álmodott – legyintettem hamar, nem akartam elrontani a hangulatot. – Szóval, mi a terved mára? – Belém karolt.
 - Több dolog is eszembe jutott, nem tudom, lesz-e idő mindet megvalósítani.
 - Miénk az egész nap.
 - Akkor induljunk.

 

 - Ezt komolyan gondoltad?
 - Igen. – A hely, ahová Emmett vitt, még az elvonónál is jobban megdöbbentett. Egy templom.
 - De, mégis miért? – Keresztet vetettünk, majd leültünk a leghátsó sorba. Délelőtt lévén még senki nem volt, aminek kimondottan örültem.
 - Amikor pár évvel ezelőtt felmerült a lehetőség, hogy talán fertőzött vagyok, nagyon megijedtem. Odáig merészkedtem, hogy Istenhez imádkoztam, és megígértem, ha megment a betegségtől, akkor megpróbálom kiirtani magamból a melegség csíráját.
 - Em, mégis mit hittél, hogy ez egy betegség?
 - Fogalmam sincs. Csak annyit tudtam, hogy Isten üzenetet küldött nekem, és az a feladatom, hogy megváltozzam. És volt az a csoport, a Megvilágosodás.
 - Emlékszem, amikor lefeküdtél egy nővel!
 - Azóta szeretném elfelejteni.
 - Ne tedd. Én igazából még büszke is voltam rád.
 - Miért? – Vállat vontam.
 - Ugyan hülyeségnek tartom, hogy megpróbáltál leszokni a melegségről, mint valami drogról, de szerinted hány meleg lenne képes szexelni egy nővel?
 - Kevesen.
 - Még annál is kevesebben.
 - De, ha jól rémlik, te is megtetted.
 - Igen, és Daph sokkal magabiztosabb lett utána. Mit is mondott akkor Ted? Meleg pasik hetero csajokkal? Ez nem az apokalipszis kezdete? – Nevettünk.
 - Igazából Tednek köszönhetem, hogy még meleg vagyok. Ő és Michael eljöttek az egyik gyűlésre, hogy elmondják, így is szeretnek. És akkor Ted előadta a nagy monológot. – Sóhajtott, hogy visszatartsa a könnyeit. – Hogy Isten a saját képére teremtett minket, és semmin nem kell változtatnom, mert pont olyan lettem, amilyennek szánt. A legmelegebb meleg a világon.


Magamhoz öleltem, s megvártam, míg összeszedi magát.

 - Ted képes hatni az emberekre, ha akar.
 - Néhányszor csúnyán megbántott, de ő a legjobb barátom.
 - Nem furcsa, hogy szerelmesek is voltatok egymásba?
 - Az csak amolyan fellángolás volt. Hosszú idő óta képtelenek voltunk párt találni magunknak, és kényelmesebb volt így. Ismertük egymást, nem kellett bemutatkozni, nem kellett titkolni a valódi énünket. Életem egyik legszebb időszaka volt, mert önmagam lehettem, semmit nem kellett bizonyítanom. Ted úgy szeretett, ahogy vagyok.
 - Elmesélte, hogyan ismerkedtetek meg.
 - Azt is mondta, hogy lehányt?
 - Nem! – vágtam rá vigyorogva.
 - Pedig így történt. Én ráborítottam egy pohár italt, ő meg az este végén lehányt. Túl sokat ivott kezdő létére. Brian meg azt mondta, Istenem, micsoda puhányok! Ha nem bírjátok a piát, ne gyertek ide többet! Természetesen másnap is ott voltunk. – Nevettem.  – Brian nem ért rá arra, hogy miattunk bosszankodjon.
 - Milyen volt a fiatal Brian?
 - Ugyan olyan, mint most. Vagyis, mint pár hónappal ezelőtt. A családja miatt már nagyon korán meg kellett tanulnia gondoskodni magáról. Többet én sem nagyon tudok a múltjáról.
 - És amúgy sem azért vagyunk itt, hogy róla beszélgessünk.
 - Nagyon helyes meglátást. Azt hiszem, mehetünk is tovább.


Furcsa kábulatban hagytam el a templomot. Mindig hadilábon álltam azzal a kérdéssel, hogy Isten létezik-e, vagy sem. Sok mindent kaptam az életben, talán éppen tőle, s ezt a sok mindent most el is veszítem.

 - Justin? Justin, jól vagy?
 - Aha, persze.
 - Hazamehetünk, ha gondolod.
 - Szó sem lehet róla. Pihenhetek majd eleget.
 - Oké, rendben.


Emmett ahhoz a tévéhez vitt, ahol korábban dolgozott.

 - Em, engem nem fognak beengedni.
 - Dehogyisnem, hiszen velem vagy!


Végül neki lett igaza, de mikor megláttam az aznapi interjúalanyt, legszívesebben elszaladtam volna.
 


 - Mr. Gold, köszönjük, hogy elfogadta a meghívást.
 - Enyém az öröm. – Mivel néhány napja már találkoztunk, nem gondoltam, hogy még mindig a hatása alá tudok kerülni.
 - Ha jól értesültem, turnézik.
 - Így van, de megszakítottam, hogy jelen lehessek a napokban átadott művészeti iskola megnyitóján.
 - Mr. Gold, mivel Önt elég ritkán látni hölgyek társaságában, fölmerült, hogy talán a saját neméhez vonzódik.


Érdeklődve vártam Ethen válaszát. Annak idején megmondták neki, hogy csak úgy lehet sikeres, ha letagadja a másságát. A szegénység nem nemesít. Ezt én el is fogadtam, egészen addig, amíg el nem kezdett másfelé kacsingatni.
 

 - Egyetlen ostoba hiba volt! Hányszor megbocsátottál Briannek?
 - Én soha… nem bocsátottam meg Briannek! Nem volt rá szükség. Mert sohasem ígért nekem semmit. Te igen.

 

 - Az érdekli, hogy meleg vagyok-e? – kérdezte Ethen.
 - Igen.
 - Akkor a válasz igen, az vagyok. – Feszültséggel telt meg a levegő.
 - Érdekes – motyogta Emmett. – Ő már a második ember, aki ebben a műsorban vall színt.
 - Ja, de azért remélem, ő nem fog téged lesmárolni.
 - Nyugi, szerintem nem vagyok az esete.
 - Tisztában van azzal, hogy ezek után támadni fogják? – kérdezett tovább a műsorvezető.
 - Igen – bólintott Ethen komolyan. – Tudom, és felkészültem a harcra. Sokkal korábban lépnem kellett volna, de akkoriban fontosabb volt a vagyon és a hírnév. Most, mikor ez a két dolog már megvan, szeretnék találni valakit, aki a társam lehet.
 - Jól gondolom, hogy volt már egy ilyen társ az életében?
 - Igen. – A francba.
 - Mi történt?
 - Megcsaltam. – Duplán a francba.
 - Mennünk kéne – rángattam meg Em karját.
 - Viccelsz? Most jön a legjobb rész. – Mintha valami rossz szappanopera lenne.
 - Szerelmes volt belé?
 - Igen.
 - Egy lósz*rt – morogtam csak úgy magamnak.
 - Logikusan következik a kérdés, ha szerette, miért csalta meg? – Ethen fáradtan dörzsölte meg az arcát, úgy tűnt, ezen már ő is eltöprengett párszor.
 - Szerettük egymást, mégis folyamatosan kísértette a volt kapcsolata. – Ha most engem akar hibáztatni… - Természetesen nem őt hibáztatom, de mindketten tudtuk, hogy csak idő kérdése, és rájön, hogy a volt barátja sokkal fontosabb neki. Így hát elkövettem ezt a hibát, bár tudtam, hogy ezzel végleg elveszítem.
 - Te érted, hogy miről beszél? – fordultam Em felé.
 - Feláldozta a saját boldogságát a másikért cserébe. Milyen romantikus! – Fújtam egyet.
 - Mit szólnál, ha azt mondanám, Ethen volt az a hegedűs, aki miatt elhagytam Briant?
 - Nem igaz! – kiáltotta a férfi, de olyan hangosan, hogy többen felénk fordultak. Úgy döntöttem, ideje elhúzni innen a csíkot.

 - Még, hogy önfeláldozás? Egy francokat! Csak azért csinálta, hogy ő jobban érezze magát. És én még kezdtem reménykedni, hogy megváltozott.


Odakint, az épület előtt még füstölögtem pár percet.

 - Sajnálom, ha tudom, nem hozlak ide.
 - Semmi baj, legalább megtudtam, hogy neki mi a véleménye a megcsalásról.


Ezek után végleg elment a kedvem mindentől. Emmett azt állította, ennyit akart mutatni, így elment dolgozni, én meg beugrottam a Kajáldába.

 - Aranyom! – mosolygott rám Debbie. – Épp időben.
 - Mihez?
 - Brian most rendelt ebédet. Elviszed?
 - Persze. Remélem, nem dob ki.
 - Igaz, hogy reggel kicsit morcosnak tűnt, de azóta már biztosan lenyugodott.
 - Neked legyen igazad.


Ethen interjúja miatt annyira kiakadtam, hogy féltem, elvesztem a fejem, és kiabálni kezdek.
 
 
Brian szemszög
 
Délután már bármit megadtam volna azért, hogy visszapörgethessem az időt, mert a reggeli viselkedésem durva volt és bántó, Justin egyáltalán nem ezt érdemli.

De, amikor este keményen megdugtam, egy pillanatra úgy éreztem, visszatért a régi Brian. Aki dugott, nem érdekelte senki és semmi, és akinek nem volt kötelessége gondoskodni egy beteg emberről.

Undorodtam magamtól, amiért ilyeneket gondolok, mégis ez volt az igazság. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha négy évvel ezelőtt nem szedem fel Justint. De akkor ki nevezte volna el a fiamat? Ki mentette volna meg a seggem több alkalommal is a börtöntől? Kinek a segítségével futtattam volna fel újra a Babylont? Kétségtelen, nélküle kevesebb lenne az életem.


 - Theodor, még el sem mondtad, miről beszélgettetek tegnap Justinnal.
 - És nem is fogom, megnyugodhatsz.
 - Ki is rúghatnálak ezért. – A férfi komolyan a szemembe nézett. – Persze nem tudnám megtenni.
 - Az a helyzet, hogy nagyon megkedveltem a srácot. Tetszik a magabiztossága, a bája, amivel az ujja köré csavarja az embereket, és az a legbosszantóbb, hogy ő ennek a képességnek nincs is tudatában. És persze a feneke sem utolsó.

Mosolyogtam, mialatt Ted felsorolt mindent, amit imádok Justinban.

 - Ezt mind én is tudom – bólintottam lassan. – De nem tudom garantálni, hogy örökre magam mögött hagyom a régi énem. – Theodor felszólítás vagy engedély nélkül leült.
 - Mégis mit akarsz ezzel mondani? Talán megbántad?
 - Nem, semmit nem bántam meg. Nem bízom eléggé magamban, pedig tudom, hogy Justinnak most arra van szüksége, hogy biztonságban legyen. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez nekem nem fog menni.


Csend következett. Nem hibáztattam Tedet, amiért nem reagál, így kimondva én is borzalmasnak találtam a szavakat. Végül a férfi fölállt.

 - Szánalmas vagy, Brian – mondta dühösen. – Meg sem érdemled, hogy Justin melletted legyen.
- Theodor, nagyon sok mindent elnézek, de a kioktatást nem tűröm!
 - Rúgj ki, ha tetszik, őszintén mondom, nem érdekel. De nehogy azt hidd, hogy örökké fogsz élni. A sok kioktatás és bántás egyszer majd visszaüt. Sőt, ha úgy vesszük, már vissza is ütött. El fogod veszíteni azt az embert, aki a világon a legtöbbet jelentette számodra, te meg itt ülsz, és visszasírod a régi énedet. Hát ezért vagy szánalmas.


A férfi nem várta meg a válaszomat, fogta az iratokat, s kicsörtetett az irodából. Még elgondolkodni sem volt időm, mikor Ted felkiáltott.

 - Jézusom! Mióta állsz te itt?
 - Egy ideje. – Most lesz vége az életemnek.

 
 
Justin szemszög
 
Ted nagyon ijedt tekintettel nézett rám, mikor összetalálkoztunk Brian irodája előtt.


 - Jézusom! Mióta állsz te itt?
 - Egy ideje.


Egyáltalán nem lepett meg Brian vallomása. Tudtam, hogy a betegség miatt erőlteti az esküvőt, ami így kényszerré vált. Gyenge voltam abban a pillanatban, mikor az oltárnál álltunk, mert olyan régen vágytam már arra, hogy kinyilvánítsa az érzéseit, és nem akartam elszúrni. Pedig pontosan tisztában voltam vele, hogy Brian Kinney fejét nem lehet huzamosabb időre bekötni. Igen, ez az én rossz döntésem volt.

 - Meghoztam az ebédet – mondtam, miközben beléptem az irodába. Brian az asztal mögött ült és a kezét bámulta. – Öt dolcsi. – Elővette a tárcáját, s kivett belőle tíz dollárt. Eltettem, mivel nyilván tudta, hogy nem tudok visszaadni. – Jó étvágyat.
 - Mára végeztél?
 - Úgy tűnik.
 - Elvigyelek?
 - Inkább sétálok. Otthon találkozunk.
 - Igen.


Arra gondoltam, hogy még kapóra is fog jönni ez a szabad délután, mert a képekkel még sehová sem haladtam.

A lakás előtt megtorpantam, mivel az ajtó félig nyitva volt. Jézusom, nem csuktam be reggel?
Felkészülve a legrosszabbra rúgtam be az ajtót.


 - Meglepetés! – ugrándozott elém Emmett, én meg majdnem szívrohamot kaptam.
 - Em! Úr Isten, hogy jutottál be?
 - Brian adta ide a kulcsot reggel.
 - Már megijedtem, hogy én hagytam nyitva. – Ekkor megláttam valamit a sarokban. – Az meg mi?
 - A meglepetésed, drágám. Nézd meg közelebbről.


Odamentem, s végre felismertem az építményt. Egy Kánaán volt az, pont olyan, ami megfelelt az ízlésemnek. Kékszínű anyagok voltak összevarrva, ezek alkották a falat, odabent párnák kaptak helyet, és még a rajzgépem is befért.

 - Em, ez csodálatos.
 - Tudom – mondta vigyorogva. – Remélem, hasznodra lesz.
 - Biztos vagyok benne, hogy igen.


Amint a férfi távozott, csináltam magamnak egy tányér szendvicset, majd ezzel és egy üveg vízzel felszerelkezve bevettem magam az erődbe.

Kezdett sötét lenni, mire befejeztem az első képet, s abban a pillanatban Brian is hazaért.

Meglapultam, valószínűleg még nem vett észre. Letette a táskáját és a zakóját, közben folyamatosan nézelődött. Bement a hálóba, a fürdőbe, majd végül meglátta az erődöt. Összeráncolta a homlokát.


 - Justin? – Nem szólaltam meg, így letérdelt, s széthúzta az anyagot.
 - Szia – köszöntem vigyorogva.
 - Mi a franc ez? – Megforgattam a szemem.
 - Ez egy Kánaán, nem látod?
 - Nem igazán. Emmett azt mondta, valami különlegeset akar csinálni.
 - Ez az. – Megcsóválta a fejét.
 - Minek a lakásba még egy lakás? Úgy néz ki, mintha idebent akarnál sátorozni.
 - Csak akkor leszek itt, ha te nem vagy itthon.
 - Én meg már azt hittem, előlem menekülsz majd ide.
 - Figyelj, Brian – kezdtem nyugodtnak szánt hangon. – Már semmi értelme nem lenne elválni, ezt, gondolom, te is belátod. Nem sokáig foglak zavarni, szeretném, ha megpróbálnál elviselni.
 - Justin, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem tudlak elviselni, csak félek.
 - Mitől?
 - Magamtól, leginkább. Tegnap is, túl durva voltam, és ez megijeszt. Nem akarlak bántani.
 - Nem bántottál – állítottam komolyan. – Én is félek, de amíg el nem érkezik az idő, nem akarok gondolni rá. – Bólintott.
 - Sajnálom, hogy morcos voltam.
 - Semmi baj. – Előre dőlt, és lágyan megcsókolt.
 - Mi a vacsora?
 - Öhm… semmi – feleltem vigyorogva. – De összedobok valamit. – Gyorsan a konyhába iramodtam, Brian lassabban követett.
 - Van itthon fagyi?
 - Miért? – Ravaszul rám mosolygott. – Hogyne lenne!

 

Másfél órán belül elpusztítottuk a hűtő egész tartalmát, már a fagyis előjátékon és a szexen is túl voltunk, most pedig kimerülten feküdtünk a kanapén. Fáradt voltam, már korántsem bírtam annyit, mint régen.

Brian meztelen testünkre borított egy pokrócot, majd még szorosabban magához ölelt.


 - Ez k*rva jó volt – suttogta a fülembe.
 - Tudom. – Rekedten felnevetett.
 - Holnap kivel találkozol?
 - A lányokkal. Talán rád bízzák Gust.  – Motyogott valamit. – Nem megyünk át az ágyra?
 - De. – Csigalassan mozdult meg, mintha legalább nyolcvan éves lenne. Meztelenül sétált az ágy felé, én azért magamon hagytam a pokrócot, mikor megéreztem valamit.


A szoba hirtelen kibillent a sarkaiból, a fejem zúgni kezdett, a remegés átterjedt a karomról az egész testemre.

 - Brian – nyögtem kétségbeesve. Visszanézett rám, s az arcából kifutott minden szín.
 - Justin! Justin, mi történik? – Megráztam a fejem.
 - Nem tudom, de nagyon rossz.
 - Be kell mennünk a…
 - Nem! Nem megyek oda!
 - Justin…
 - Hívd fel Andrew-t! – Láttam az arcán, hogy egy kicsit sem tetszik neki az ötlet. – Hívd már!

 
Mire Andrew és Charles megérkezett, már jobban voltam, de azért a férfi gyorsan megvizsgált.


 - Még mindig az eredményekre várok – mondta, miután megmérte a lázam. – New Yorkba kellett küldenem a leleteket, mivel én hivatalosan ott dolgozom.
 - Persze, megértem.
 - Ez a remegés kicsit aggaszt.
 - Engem is. – Elmosolyodott.
 - Sokkal jobb lenne, ha befeküdnél a kórházba, hogy megfigyelés alatt tarthassanak.
 - Nem akar – vágta rá Andrew és Brian egyszerre.
 - Hűha – motyogta Charles, hogy csak én halljam. – Sajnos jelenleg többet nem tudok tenni. Hívlak, amint megtudok valamit.
 - Rendben, és hálás vagyok, amiért ilyen hamar ide értetek.
 - Aggódtunk – vallotta be Andrew. Brian úgy nézett rá, mintha valami nagyon csúnya dolgot mondott volna.
 - Sajnos nem tudom azt mondani, hogy nincs ok rá.


Ki akartam kísérni őket, de ezt mindhárom férfi határozottan megtiltotta.

 - Miért pont őt kellett hívni? – tudakolta morcosan Brian, mialatt befeküdt mellém az ágyba.
 - Mert felajánlotta, hogy segít.
 - Hazudott neked.
 - Tudom, ott voltam. Éppen ezért megtehet ennyit.

Brian pár perc múlva már egyenletesen szuszogott, én viszont képtelen voltam elaludni. Féltem, ha lehunyom a szemem, többé már nem ébredek fel.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése