Ilyen sem volt még korábban a blogon, de láttam egy rajongói videót, ahol fantasztikusan összehasonlították ezt a két párost, így éreztem, hogy írnom kell velük valamit.
Teen Wolf/The mortal instruments crossover, azon belül is természetesen Sterek és Malec.
Figyelmeztetés: a történet enyhe spoilert tartalmaz a Teen wolf 6. évadára (az eddig megjelent részekre, az ötös részig legalábbis), valamint az Árnyvadász akadémia köteteire (különös tekintettel az Örök éjre szánva, és a Kétszer száll alá az angyal című kötetekre). Valamint megváltoztattam egy bizonyos dolgot az eredeti történethez képest, biztos észre fogjátok venni. :D
Fogadjátok nagyon sok szeretettel, két részletben! :)
Magnus Bane töprengve forgatta kecses ujjai között a félig
töltött poharat. Az ital aranyló színe még csak meg sem közelítette szeme
csillogását, de azért kedvtelve nézegette a folyadékot, majd egy hajtásra el is
tüntette az egészet. A napjai egy hete teltek ugyanígy; reggel meredten bámulta
a gyönyörűen kifestett plafont hosszú percekig, és esze ágában sem lett volna
kimászni az ágyból, ha Miau Ce-tung nem veti rá magát nyávogva, kaját
követelve. Természetesen tisztában volt vele, hogy szánalmasan viselkedik.
-
Tisztában vagy vele, mennyire szánalmasan
viselkedsz? – érdeklődött Catarina, mikor vette a bátorságot, és felugrott a
boszorkánymesterhez. Undorodva nézett szét a lakásban, ahol ételes dobozok,
ruhák, ékszerek, és csillámpor hevert szanaszét, mindezek között pedig a
kanapén ott trónolt maga Magnus, sminktelen arccal és lenőtt hajjal. A nő ebből
azonnal megállapította, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint gondolta.
– Mi történt tulajdonképpen?
-
Semmi – krákogta a férfi, aztán odébb tette az
öléből a macskát, aki hálásan iramodott el a közeléből.
-
Semmi. A semmitől nem szoktál így kiakadni. A
farkasok és a vámpírok már engem keresnek fel, ha valami problémájuk van.
Legutóbb együtt jöttek, kart-karba öltve, hogy legyek szíves rád nézni, mert
tarthatatlan ez az állapot. – Szünetet tartott. – Nem érzed, milyen ironikus,
hogy van olyan helyzet, ami már ennek a két fajnak is sok? Azt hinné az ember,
ők direkt örülnek, amiért nem vagy szolgálatban.
-
Nem te mondtad, hogy igazán rám férne egy kis
szabadság?
-
Magnus, te nem szabadságon vagy, hanem szerelmi
bánatban szenvedsz! Már megint!
-
Ez nem igaz! – pattant fel a boszorkánymester,
ujjai körül kék szikrák táncoltak. – Visszautasítom a vádakat! – Pár
pillanattal később a tekintete kitisztult, majd beletúrt a hajába. – Ne
haragudj.
-
Nem haragszom rád. Aggódom érted. – Magnus más
embertől kétséget kizáróan nem fogadta volna el ezt a fajta érzelmet, Catarina
viszont a legjobb barátja volt, neki bármit bevallhatott. A nő elég régóta élt
már a Földön ahhoz, hogy szinte semmi se tudja meglepni, de Magnus azért
kitartóan próbálkozott.
-
Alec eltűnt. – Catarina pislogott néhányat.
-
Hogy micsoda? – Magnus a nyitott ablakhoz
sétált, és kibámult a nyüzsgő utcára.
- Két hete és három napja… az árnyvadászok
felkerestek, hogy segítsek nekik valamiben.
-
Ez még nem újdonság.
-
Meg kellett nyitnom nekik egy portált, hogy
Idrisbe mehessenek…
-
Igen? – puhatolózott a nő.
-
… a többiek rendben megérkeztek. Alec lépett be
utolsónak… előtte még visszafordult, és rám mosolygott. – Magnus nyelt egyet,
Catarina pedig döbbenten jött rá, hogy a könnyeivel küszködik. – Belépett a
portálba, és egyikünk sem vette észre, hogy már nem Idris látható a másik
oldalon. Fogalmam sincs, hová vitte őt a portál. Éjt nappallá téve ezen dolgozom…
és semmi. Elvesztettem. Nem tudom megtalálni őt.
Az ezt követő csendben Catarina
összefonta a karját a mellkasán, hogy ne kezdje el vigasztalóan ölelgetni a
másikat. Magnus még soha életében nem követett el efféle hibát, bár az is
lehet, hogy nem ő tehet róla. Akárhogy is legyen, ha ennyi idő alatt nem tudott
Alec nyomára bukkanni… akkor…
-
És az árnyvadászok? Keresik őt? – Magnus
horkantott.
-
De még mennyire. Állításuk szerint sokkal
hatékonyabbak nálam, bár eddig egy fia hajszálat sem találtak.
-
Na és mi van a Wayland gyerekkel? Legjobb
barátok, nem igaz? Ő nem érzékel semmit?
-
Nem tudom – vallotta be a férfi. – Nem engednek
a közelébe, hogy megkérdezhessem. Isabelle sem tud átszökni hozzám, mert vagy a
bátyját keresi, vagy a szobájában zokog.
-
De ő nem hibáztat téged, igaz? – Magnus
megrántotta a vállát, aztán mélyet sóhajtott.
-
Tudod, mi a legrosszabb?
-
Van ennél rosszabb is?
-
Pár nappal korábban beszéltük meg, hogy…
szünetet tartunk.
-
Jaj, Magnus! – Catarina most már nem tudta
visszafogni magát, noha nemigen volt érzelmes ember. – Ezt mégis miért kellett?
A vak is láthatta, hogy szerelmesek vagytok egymásba, és…
-
Ő kérte – szólt közbe Magnus halkan, ami véget
vetett a nő szóáradatának.
-
Hogyan?
-
Ő kért… szünetet. Hogy átgondolhassa, mit is
akar. Magától. Tőlem. Tőlünk. – Nyelt egyet. – És most már talán soha többé nem
mondhatom meg neki, hogy ő a valaha volt legjobb dolog, ami történt velem. –
Catarina megdörzsölte az arcát, és meglepetten vette észre, hogy könnyes lett
az ujja. Megköszörülte a torkát.
-
Nem adhatod fel, Magnus. Biztos vagyok benne,
hogy ki fogsz találni valamit… mindig olyan mázlista voltál, nem akarom
elhinni, hogy pont itt csődölne be a szerencséd.
-
Már… nem tudok mit kitalálni. Bárhová elutaznék…
bárkivel beszélnék, bármit megtennék, hogy visszahozhassam.
-
És ha talán te is ott ragadnál vele? – hangzott
fel hirtelen egy hang a bejárat irányából, mire mindketten odakapták a fejüket.
-
Raphael! – sóhajtott Magnus. – Hogy jutottál be?
-
Részletkérdés – legyintett a vámpír, majd
ellökte magát az ajtófélfától. – Szóval?
-
Szóval micsoda?
-
Mióta lettél ennyire lassú? – sóhajtott a fiú
drámaian. – Tegyük fel… hogy volna mód arra, hogy megtaláld az árnyvadászodat,
de egyikőtök sem jöhetne vissza ebbe a világba. Ott maradnál vele? Feladnád ezt
az életet… azért az életért? – Magnus kihúzta magát, és Catarina végre újra
felfedezte benne a mindenkinél erősebb boszorkánymestert.
-
Bármilyen ócska életet feláldoznék egy olyan
létért, ahol Alec mellettem van.
-
Ez nagyon nyálas volt, ugye tudsz róla? –
kérdezte Raphael, bár a szavaiban nyoma sem volt gúnynak.
-
Segíteni akarsz, vagy csak úgy beugrottál?
-
Nos, csicseregték a madarak… hogy az
árnyvadászok találtak egy kaput.
-
Miféle kaput? – akarta tudni a boszorkánymester
azonnal.
-
Egy átjárót, amilyeneket te magad is meg szoktál
nyitni. – Magnus és Catarina összenézett. – Mi van?
-
Semmi. Csak az, hogy rajtunk kívül senki másnak
nem lenne ereje megnyitni egy olyan átjárót. Ez már önmagában is érdekes.
-
Akkor ne is mondjam tovább? – vigyorodott el
Raphael, mire Magnus biccentett felé. – Szóval, biztos forrásból tudom, hogy az
árnyvadászok mára tervezik az átkelést a kapun.
-
Mégis ki ez a forrás, akit emlegetsz? –
érdeklődött Magnus. – Van egy beépített embered az árnyvadászok között? – A
vámpír vállat vont, és a körmét kezdte nézegetni.
-
Nem mindegy? Megvan az információ, és kész. – A
boszorkánymester biztosra vette, hogy ha a srác képes lenne elpirulni, akkor
most megtette volna.
-
Te… randizol az egyik nephilimmel?
-
Dehogyis! – vágta rá kicsit túl gyorsan.
-
Mégis melyikük az? – töprengett Magnus, teljesen
megfeledkezve a problémájáról. – Nem hiszem, hogy szóba állnának veled, hacsak
nem olyasvalakiről van szó, aki nyitottabb gondolkodású… vagy aki csak
nemrégiben lett árnyvadász. – Kerekre nyílt a szeme, mikor rájött a megoldásra.
– Raphael!
-
Mi van?
-
Te… te komolyan titkos kapcsolatot ápolsz
Simonnal?
-
Micsoda? – csattant fel Catarina is, aki szívén
viselte az egykori mondén sorsát.
-
Nem erről van szó! – közölte Raphael. – Csupán
néha szeret elmenekülni a nephilimek elől, és olyankor felkeres. Ennyi. – Aztán
elbámult valamerre a lakásban, amiből Magnus biztosra vette, hogy a srác
hazudik. Mert Alec is viselkedett már így korábban.
-
Te belezúgtál. – Raphael felszegte az állát.
-
Soha életemben nem zúgtam bele senkibe, és nem
halálomban fogom elkezdeni! – Összefonta a karját a mellkasán. – Akkor kell az
információ, vagy sem?
-
Mit kérsz cserébe?
-
Egy apróságot csupán. – Magnus kivárt. – Amíg
odavagy, használhatom a lakásodat.
-
Mi sem természetesebb? – bólintott a
boszorkánymester, majd kezének egyetlen intésével eltüntette szinte az összes
bútort a lakásból, csak az ágyat és a kanapét nem bántotta.
-
Pazar – vigyorgott Raphael. – Sötétedésig kapsz
időt, hogy összepakolj egy táskára valót, aztán indulunk – közölte
megfellebbezhetetlenül, majd kisuhant a lakásból.
-
Vigyázol magadra, ugye? – kérdezte Catarina
halkan, mialatt Magnus bevarázsolt néhány szükséges holmit egy táskába.
-
Mint mindig.
-
És… ha igaza van a vámpírnak? Ha tényleg ott
ragadtok mindketten?
-
Nem tudom, Catarina – sóhajtott Magnus. – Csak
annyiban vagyok biztos, hogy nem akarok olyan életet élni, amiben Alec nincs
benne. – Azzal megölelte a nőt, majd Raphael után indult.
-
Szóval, Simon megsúgta neked, hogy ma lesz az
akció? – kérdezte a vámpírt út közben. A Nap már lement, így a srác is szabadabban
mozoghatott.
-
Ja.
-
És ezt csak úgy? Minden további nélkül?
-
Nyilván tudta, hogy te leszel az első, akinek
továbbadom. Simon… nem olyan, mint a többiek.
-
Tudom.
-
Sokkal több náluk – tette hozzá halkan.
-
Azt nem mondta, hogy bukkantak a kapu nyomára?
-
Ő maga találta meg.
-
Hogyan?
-
Megharapta Alecet, benne van a srác vére. –
Magnus legszívesebben a homlokára csapott volna.
-
Azt hittem, az elveszett a felemelkedésével.
-
Nos, szerintem ők maguk is ezt hitték, amíg
Simon szagot nem fogott.
Mivel Magnusnak esze ágában sem
volt portált nyitni, hogy eljussanak a kapuhoz, így taxival mentek egy darabon,
aztán pedig sétáltak. Raphael nyilván gyorsabban is tudott volna haladni, de
előzékenyen a boszorkánymesterhez igazította lépteit. Keveset beszéltek,
mindketten a gondolataikba merülve fürkészték a tájat, esetleges őrt álló
árnyvadászok után kutatva.
Aztán Raphael egyszer csak
megtorpant, és behúzódott a fák közé. Magnus szó nélkül követte.
-
Ott vannak – mutatott előre suttogva, bár már a
másik férfi is kiszúrta a kék fodrozódást, és az előtte csoportosuló tömeget.
Természetesen ott voltak Alec szülei, Jace, Clary, Isabelle, Simon, meg még
néhányan, és tanácskoztak.
-
Hogyan tovább?
-
Át akarsz kelni rajta?
-
Igen.
-
Lehetőleg egyedül?
-
Igen.
-
És be tudod zárni magad után?
-
Megpróbálhatom – felelte Magnus habozva. Sosem
érezte magát még ilyen bizonytalannak. – Raphael tanulmányozta a csapatot egy
darabig, majd mintha döntésre jutott volna, bólintott.
-
Maradj itt. Ha jelzek, indulj el a kapuhoz. De
igyekezz, mert elég hamar észre fognak venni.
-
Pedig most nem is a csillogó cuccaim vannak
rajtam – jegyezte meg Magnus, de Raphael közben már elsuhant mellőle, hogy a
nephilimek mellett bukkanjon fel.
Azok először észre sem vették őt.
Jobban mondta szinte egyikük sem, mert Simon nyomban odakapta felé a fejét, és
elkerekedett a szeme.
-
Szép jó estét, tisztelt árnyvadászok! – kezdett
bele Raphael teátrálisan. – Csak nem kedvük szottyant kempingezni egyet?
-
Távozz, vámpír – hessegette el ellenségesen
Robert Lightwood. – Neked itt nincs semmi keresnivalód.
-
Nos, nem akarom elszomorítani, de azt nem maga
fogja megmondani nekem, hol és mit kereshetek – vigyorgott rá a srác, aztán,
mint aki csak akkor vette észre a kaput, eltátotta a száját. – Nahát, nézzenek
oda! Már az angyal leszármazottai is képesek kapukat nyitni? A
boszorkánymestereknek ezennel befellegzett?
-
Ne légy ostoba – torkolta le Maryse dühösen, és
lépett egyet Raphael felé, eltávolodva ezzel a kaputól. Magnus hamarosan
rájött, mi a vámpír terve, így összeszűkült szemmel figyelte, mikor adja le a
jelet.
Raphael tovább adta az értetlen és
hülye gyereket, eltávolítva ezzel a szülőket a kapu közvetlen közeléből. Magnus
pontosan abban a pillanatban mozdult meg, mikor Raphael megérintette a fülét,
megadva neki a jelet. A boszorkánymester jó kondiban volt annak ellenére, hogy
a futás nem tartozott a napi teendői közé. Meglapulva osont a kék ragyogás
irányába, ami előtt még mindig ott ácsorogtak a fiatalok.
-
Magnus! – szisszent fel Isabelle, és a szülei
felé pislogott. – Mit keresel te itt?
-
Természetesen Alecért megyek.
-
Ne is álmodj róla – mondta Jace fagyosan. –
Neked sikerült elvesztened, nekünk pedig sikerül majd visszaszerezni. Már így
is elég galibát okoztál.
-
Nekem kell őt megmentenem – közölte Magnus.
-
Ő az én parabataim!
-
Nekem meg életem szerelme! – Néhány pillanatra
csend lett.
-
Azt hiszem, Magnus nyert – szólt közbe Clary, és
arrébb állt, hogy helyet adjon a boszorkánymesternek.
-
Hogy bízhatsz benne azok után, hogy…
-
Nem találkoztunk még olyan problémával, amit
Magnus ne tudott volna megoldani – érvelt a lány, majd párja karjára tette a
kezét. – Tudom, hogy hiányzik neked. De engedd, hogy Magnus menjen. – Jace
összepréselte a száját, aranyszín tekintete kavargott.
-
Ha el mered cseszni… ha Alecnek csak egy haja
szála is meggörbül…
-
Nem tudsz olyan büntetést kitalálni, amivel ne
sújtanám szívesen saját magamat is – szólt közbe a férfi, majd a kapuhoz
lépett. Közben észrevétlenül megpaskolta Simon vállát. – Visszahozom. Ígérem.
-
Bane! – ordította el magát Robert, majd kivont
pengével elkezdett felé szaladni. – Ne merészeld…
-
Hamarosan találkozunk – intett kedélyesen
Magnus, aztán átlépett a kapun. Visszafordulva még látta a Lightwood szülők
felbőszült arcát, aztán a portál bezáródott.
Magnus természetesen nem tudta, hová került. Egy erdőben
ácsorgott, az biztos; hasonlatos volt ahhoz, ahonnan elindult, de biztos volt
benne, hogy kikerült New York vonzáskörzetéből. Sőt, talán már nem is
ugyanabban az univerzumban volt, mint a többiek. Mikor roppant egy ág a háta
mögött, feltartott kézzel megpördült. Aztán megdermedt, és az ujjaira bámult.
-
Óó – reagálta le a tényt, miszerint a
varázsereje odaát maradt. Megpróbált nem kétségbeesni, bár arról jelenleg
fogalma sem volt, hogy fog portált nyitni visszafelé az ereje nélkül. De mivel
most Alec megtalálása volt számára a legfontosabb, így mélyet sóhajtott, és
elindult előre, amerre a lába vezette.
Magnus világéletében elég
sportosnak tartotta magát, elvégre vámpírokkal és farkasokkal cimborált, a
következő húsz percben azonban világossá vált számára, hogy rosszul mérte fel
saját magát. Úgy lihegett, mint egy rinocérosz, akit megkergettek, és még
mindig nem látta az erdő végét. Aztán végre valahára, mikor már majdnem
megállt, hogy segítséget kérjen egy mókustól vagy madártól, a lába aszfaltot
érintett. Amit majdnem követett a feje is, ugyanis egy éppen arra haladó kocsi
majdnem elgázolta. Automatikusan kapta maga elé a kezét, aztán eszébe jutott,
hogy nem tudja megállítani a járművet az erejével. A varázserejével legalábbis
nem, a személyes varázsával viszont még megpróbálkozhat. Leporolta hát a
kabátját, majd méltóságteljesen a vezetőoldali ajtóhoz lépett, és megkocogtatta
az üveget.
-
Mit akarsz? – hangzott fel a morgás.
-
Majdnem elgázoltál, jóember.
-
Errefelé nem szokás az utca közepén ácsorogni.
-
Eltévedtem.
-
Ki gondolta volna?
-
Ha kisegítesz egy fuvarral, nem a helyi
rendőrőrsre fog vezetni az első utam. – Magnus csodálhatta magát egy darabig a
lesötétített üvegben, aztán hirtelen kivágódott az ajtó a másik oldalon. Mivel
a boszorkánymester méltóságon alulinak tartotta volna, ha elkezd kocogni az
idegen előtt, így lassú és kimért létekkel megkerülte a kocsit, aztán beült az
anyósülésre.
A kormány mögött ülő alak minden
bizonnyal a világ legmogorvább férfija volt, de Magnust jelenleg csak az
foglalkoztatta, hogy rájöjjön, merre van Alec.
-
Szóval – kezdte, miután a férfi elindult. – Mi
ez a hely?
-
Egy kocsi. Nem láttál még hasonlót?
-
Úgy értem, hol vagyok? Miféle városban? – A
fickó fél szemmel felé sandított.
-
Turista vagy?
-
Úgy is mondhatjuk. Egy… barátomat keresem. Nem
érkezett előttem valaki más is hozzátok? – A sofőr vállat vont.
-
Nem tudok róla. Bár én magam is csak most
érkeztem vissza… és beléd botlottam.
-
Vehetnéd ezt a sors kezének is – javasolta
Magnus könnyedén, aztán kibámult az ablakon. Megannyi tájat és várost bejárt
már, biztos volt benne azonban, hogy erről a környékről még csak nem is hallott
korábban. Már majdnem újból megkísérelte megtudakolni a helyet, amely felé
tartottak, de akkor elsuhantak egy tábla mellett… - Beacon Hills? – kapta a
másik felé a fejét, aki erre csak bólintott egyet.
-
Miért, problémád van vele talán? Nem ide
tartottál?
-
Oda tartok, ahol megtalálhatom a barátomat.
-
Hát, kiteszlek a seriff hivatal előtt. Ha új
ember tette be a lábát a városba, ők biztosan tudnak róla. – A férfi
bekanyarodott balra, aztán szinte nyomban kénytelen volt rátaposni a fékre. –
Hogy én mennyire utálom ezt – morogta az orra alatt, miközben két járókeretre
támaszkodó néni átballagott előttük. – Miért is nem maradtam távol?
-
Tippelhetek? – érdeklődött Magnus, de a másik egy
gyilkos pillantással elhallgattatta. Nem mintha a boszorkánymester akárcsak egy
kicsit is megijedt volna tőle. Mert egyáltalán nem.
-
Megjöttünk. – Magnus kikukucskált az ablakon. –
Kiszállsz magadtól, vagy segítsek?
-
Menni fog, kösz. A fuvart is. – A férfi megint
morgott egyet, majd már ott sem volt.
Magnus felvont szemöldökkel
fordult az épület irányába, aztán mélyet sóhajtott, és épp nyitotta volna az
ajtót, mikor éles fékcsikorgást hallott a háta mögül. A válla fölött
hátrapillantva egy szerencsétlen és leharcolt jeep-et vett észre, amint füstöt
ereget magából.
-
Le kellene már cserélned! – dohogott az
anyósülésről kikászálódó srác.
-
Aha, és megmondanád, mégis miből? Csóró vagyok,
ha elfelejtetted volna!
-
Akárcsak én. Ezért vagyunk olyan jó haverok. –
Ajtócsapódás, aztán megjelent a másik srác is, barna, majdnem mézszínű hajjal,
hihetetlenül hosszú végtagokkal, póló fölé kanyarintott inggel. Magnust kirázta
a hideg a két srác öltözködése láttán, de azért illedelmesen fejet hajtott
előttük.
-
Sziasztok. – A srácok megtorpantak, és
végigmérték. Alaposan. – Új vagyok errefelé, egy barátomat keresem.
-
A-ha – bólintott a mézhajú, és Magnus csak akkor
vette észre, hogy elszórtan szeplők borítják az arcát. Helyes kölyök volt
összességében, bár a boszorkánymester akkor sem repült volna rá, ha a szíve épp
nem foglalt. Érezte, hogy a srác már elköteleződött, érzett körülötte
valamilyen különleges és megfoghatatlan illatot. – És az volt a terved, hogy
besétálsz az ősre, és…?
-
És elmondom nekik ugyanezt. – A fiúk
összenéztek, aztán mintha néma egyetértésre jutottak volna, közrefogták Magnust
két oldalról, és vezetni kezdték a jeep felé. – Most hová…
-
Csak nyugi, segíteni akarunk – biztosította az
izmosabbik, mialatt betuszkolták a hátsó ülésre, ahol Magnus el sem fért. –
Scott vagyok, ő meg Stiles.
-
Magnus Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere,
szolgálatotokra. – Pillanatnyi csend lett a kocsiban.
-
Maradjunk annyiban, hogy most inkább mi lehetünk
a te szolgálatodra – mondta Stiles, aztán besorolt a forgalomba. Sokkal
könnyebben vezetett, mint az a fickó, aki korábban majdnem elütötte Magnust, és
volt valami a kezében, ami miatt a férfi nem tudta róla levenni a tekintetét.
Stilesnak feltűnt a pillantásra, mert elvigyorodott. – Tehát, Magnus, Brooklyn,
ha?
-
Igen.
-
Portált nyitottál?
-
Nem én – bukott ki Magnusból, majd felvonta a
szemöldökét. – Várjunk csak. Honnan tudsz te erről? Meg sem lepődtél, pedig
mondén vagy. – A két fiú erre felnevetett.
-
Ilyen névvel sem illettek még engem pár héttel ezelőttig. – Magnus szíve hatalmasat dobbant, ahogy előrehajolt a srácok közé,
és megmarkolta az ülések támláját.
-
Alec? Alec itt van? Hozzá visztek?
-
Igen, elviszünk hozzá – bólintott Scott, Magnus
pedig érezte, hogy szétáramlik a testében a megkönnyebbülés.
-
Jól van?
-
Semmi baja.
-
Ti találtatok rá? – Stiles horkantott, így Scott
felelt helyette.
-
Nem egészen. Két héttel ezelőtt egyszerűen
berontott a sportpályára a suliban, és elkezdett egy kezdetleges íjjal lőni
mindenkit. Akkor már tudtuk, hogy valami nem kóser vele.
-
Alexander a legkóserebb ember, akit csak
ismerek! – közölte Magnus, és karba fonta a kezét.
-
Nem kell megsértődni – nyugtatta Scott, ahogy
végigdöcögtek az erdőn. – Kimenekítettük onnan, aztán megmutattuk Deatonnak… ő
a helyi állatorvos, és… mágusféle. – A boszorkánymester azonnal kihúzta magát.
-
Csakugyan? Találkozni akarok vele! Persze Alec
az első.
-
Persze – bólintott Scott, aztán kénytelen volt
megragadni az ülését, olyan hevesen rázkódott a kocsi. – Ha fel is tűnt pár
embernek, hamarosan el is felejtették, szerencsénkre.
-
És ez a Deaton nem tudott mondani valamit arról,
hogy került ide Alec?
-
Még nem jutott semmire, pláne, hogy Alec elég
ideges volt az elején – felelte Stiles. – Nemigen akaródzott neki együttműködni
egy mondénnal, akit nem ismer.
-
De aztán rájött, hogy nincs más választása?
-
De aztán rájött, hogy nincs más választása, és
azt mondta, kísértetiesen emlékeztetem valakire, akiben pozitívan csalódott –
mondta Stiles, mire Magnus bólintott.
-
Nyilván Simonra célzott. Szerintem is van némi
hasonlóság köztetek, annak ellenére, hogy ő megjárta a Pokol legmélyebb
bugyrait, mára pedig az angyalt szolgálja.
-
Érdekes – pislogott Scott a barátja felé, de
Stiles csak megrázta a fejét.
-
Itt is vagyunk. – Magnus összeráncolta a
szemöldökét.
-
Nagyon remélem, hogy valamilyen bűbájt
bocsátottatok rá, mert ha Alec tényleg itt lakik…
-
Belülről nem olyan szörnyű – biztosította Scott,
ahogy kiszálltak, majd Stiles nyomában elindultak befelé.
-
Nektek egyébként nem kellene iskolában lennetek,
vagy valami?
-
Szombat van – tájékoztatta Scott, mialatt
eltette a telefonját. – Na, merre van?
-
Alec! – ordította el magát Stiles. A plafonról
némi por és vakolat hullott alá, miközben odafentről lábdobogás hallatszott,
aztán Magnus szíve megállt egy pillanatra, mikor a szeretett férfi végre
felbukkant a lépcső tetején. Alec kinyitotta a száját, valószínűleg, hogy
üdvözölje a srácokat, aztán pillantása találkozott Magnuséval, és a
boszorkánymester biztos lehetett benne, hogy a srác érzelmei sem változtak
semmit a különtöltött idő alatt.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése