Subscribe:

Labels

2017. február 14., kedd

Leszel a Valentinom?


Életem első - de biztosan nem utolsó - Kong/Arthit történetét olvashatjátok ma, ezen a különleges napon!
Nagyon boldog Valentin-napot nekünk! *-*



-          Szerintem ezt gondold át még egyszer.
-          Szerinted… szerinted nem jó ötlet?
-          Arra gondoltam, hogy biztos vagy-e abban, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy, akitől segítséget kérhetsz. – Nott összefonta a karját a mellkasán, amitől a bicepsze csak még több tekintetet vonzott magára. – Nincs tapasztalatom az ilyesmiben. Őszintén szólva egyikünknek sincsen, mert bár Bright… de őt hagyjuk is. Valami teljesen giccses és gyomorforgató dolgot találna ki neked.
-          Ezért fordultam hozzád – hajolt előre Arthit, hogy a körülöttük cseverésző és ebédelő diákok ne hallhassák őt. – Te vagy az egyetlen, aki helyén tudod ezt kezelni. A többiek… fogadni mernék, hogy körberöhögnének.
-          Tudod, hogy az csak egyszer fordult elő, és az is csak azért, mert máskülönben elsírtuk volna magunkat. – Arthit összeráncolta a homlokát.
-          Miről beszélsz?
-          Arról, hogy milyen hatalmas örömet okozott nekünk, hogy végre elfelejtetted azt a lányt, és nyitottál a boldogság felé.
-          Miféle lányt? – Nott morcos pillantást vetett rá.
-          Ne add nekem itt a hülyét, pontosan tudod, kiről beszélek. – A másik srác ide-oda billegtette a fejét, amiről nem lehetett eldönteni, hogy bólintás vagy fejrázás akart-e lenni inkább. – Szóval, miben kellene segítenem? Remélem nem akarsz semmilyen agyament cuccot… mint szivecskés párna, meg rózsa…
-          Rózsát akarok, de a többi elhanyagolható – lendült bele ismét Arthit, aztán, mielőtt folytatta volna, körbejártatta ideges tekintetét a körülöttük ülőkön. – Tehát… - És beszámolt A tervről, amire Nott a következőt reagálta:
-          Teljességgel kizárt, hogy ezt véghez tudd vinni.
-          De attól még segítesz?
-          Nincs az az eszement terv, amiben én ne lennék benne – mosolyodott el a srác, vastag ajkai mögül előbukkantak fehér fogai, szeme szeretettel csillogott. – Tényleg beleestél, he?
-          Ki, én? – mutatott magára Arthit, ami igazából azt jelentette, hogy: Naná, teljesen és totálisan.

-          Nekem nem fog bedőlni, amikor ide hívom – jelezte Nott, mikor pár óra múlva ott álltak a megbeszélt helyükön. – Mégis milyen okból rángassam ide? Még csak nem is vagyunk annyira jóban, hogy segítséget kérhessek.
-          Ez igaz – töprengett el a másik, és az ajkába harapott. Közben elhaladtak előttük páran, akik mind tiszteletteljesen köszöntötték őket. Míg barátja gondolkodott, Nott igyekezett mindenkit elterelni a hely közeléből, ami hihetetlenül nehéz feladatnak bizonyult; korábban nem is gondolta volna, mennyi diák kószál arra, mikor nincs is ott keresnivalójuk. – Rendben, kitaláltam – intette magához végül Arthit. – Hívd fel a barátját.
-          Mégis melyiket? Van neki egy pár – mutatott rá Nott elismerően.
-          Azt, amelyik mindig olyan szomorú kiskutyaszemmel bámul bele a világba.
-          Aha, azt a jóképű juniort – bólogatott Nott, mialatt a neveket görgette a telefonján. – Aim!
-          Szerinted jóképű? – vonta fel a szemöldökét Arthit célzatosan, de barátja fel sem vette az érdeklődést. – Egészen biztosan nem helyesebb, mint Kongpob.
-          Ő Mr. Moon, nála senki sem lehet helyesebb! – nevetett Nott, és a füléhez emelte a telefont. – P'Aim? Itt P’Nott.
-          I-igen? Valami… baj van?
-          Volna itt egy kis probléma, igen. Nem tudod véletlenül, hol van Kongpob?
-          A könyvtárban tanulunk. Épp kiment a mosdóba.
-          Enyje, hát még most is tanultok? Nincs találkozótok egy csinos lánnyal, vagy valami?
-          Nos… lenne, csak éppen…
-          Nos?
-          Kong mindenáron át akarta még ismételni a holnapi leckét… és nem enged el addig minket, amíg kész nem vagyunk. – Nott - megint majdnem elismerően - biccentett.
-          Ezen könnyedén segíthetünk. Mondd meg neki, hogy sürgősen jelenjen meg a Cheer teremben, megértetted?
-          I… igen, de mit mondjak, miért?
-          Azért, mert a szenior azt kérte, világos?
-          Világos… igenis.
-          Helyes. Ti pedig menjetek és mulassatok jól. – Azzal bontotta a vonalat, majd elégedetten mosolyogva a barátjára nézett. – Milyen voltam?
-          Meggyőző. – Arthit kezdett ideges lenni. – Hogy nézek ki?
-          Mint aki ideges.
-          Nem úgy értem!
-          Oké, csak nyugalom. Nagyon elegáns vagy, habár Kongpob talán jobban szeretne ruha nélkül látni! – Mikor a srác erre elpirult, és tekintetét ide-oda dobálgatta a falakon, Nott felnevetett. – Ej, nem is tudtam, hogy ilyen prűd vagy.
-          Fogd már be!
-          Rendben, rendben – tartotta fel a kezeit. – Én megyek is, még a végén összefutok a pasiddal. – És valóban elindult, még azelőtt, hogy Arthit megkísérelhette volna oldalba vágni.

Arthit ritkán szokott úgy igazán ideges lenni, bár mióta Kongpob belépett az életébe, valamiért mindig bosszankodott. Vagy amiatt, hogy sokszor látta a srácot napközben, vagy épp amiatt, hogy egyáltalán nem. Fájt látnia, ha másvalakire mosolygott – pláne ha az a másvalaki egy lány volt -, de azt is alig tudta elviselni, ha csak vele foglalkozott. Még nem teljesen állt készen arra, hogy kézen fogva járkáljanak az iskola folyosóin… igazából maga sem tudta, mit akart. Annyiban volt csak biztos, hogy Kongpob megőrjítette… és ez az érzés volt jelenleg az egyetlen, ami igazán fontos volt neki.

Odabent elővette zsebéből a rá bízott fogaskereket, és megszorította, hogy erőt merítsen belőle. Mikor meghallotta, hogy valaki futva fékezett a terem előtt, mélyet sóhajtott.
-          Gyere be!
A következő pillanatban nyílt az ajtó, majd Kongpob jóképű arca tűnt fel a nyílásban.
-          P’Arthit? – kérdezte értetlenül, de egyben boldogan, miközben beljebb sétált. Arthit még mindig rácsodálkozott arra, milyen hihetetlenül jól állt a másiknak a fehér ing és a fekete nadrág. Na persze nem találtak még fel olyan ruhadarabot, amiben a srác ne mutatott volna fantasztikusan. – Történt valami?
-          Persze, hogy történt. Talán nem tudod?
-          Nem, nem tudom. – Kongpob most is maga volt a megtestesült őszinteség. Ahogy megállt tőle néhány lépésnyire, Arthit szinte érezte a másik testéből áradó forróságot. A srác tekintete körbejárta a helyet. – Miért vagyunk itt?
-          Ez emlékezetes hely kettőnknek, nem igaz? – kérdezett vissza a szenior.
-          De, igen – mosolygott nosztalgikusan Kongpob, de ez még nem az a mosoly volt, amit Arthit látni szeretett volna. – Itt csatáztunk először. Aztán másodszor.
-          És még elég sokszor utána – bólintott Arthit, és zsebre vágta a kezeit. Tenyere rázáródott Kongpob szívének egy darabkájára. – Végtelenül idegesítettél szinte minden egyes alkalommal, amikor megszólaltál. – Kong felnevetett.
-          Emlékezetes akartam lenni számodra.
-          Megtörtént – mondta Arthit, mire a másik tekintete rávillant. Párszor megpróbálta összezárni az ajkait, de a mosoly újra és újra helyet követelt magának az arcán, amitől csak még gyönyörűbb lett, és amitől az egész lénye ragyogni kezdett. Arthit szemei kicsit nagyobbra nyíltak, hogy többet fogadhassanak be belőle, aztán megnyalta az ajkát. – Tudod, milyen nap van ma? – Kongpob elgondolkodott.
-          Szerda? – Arthit a szemét forgatta, a srác meg újra nevetett. – Sajnálom, nem tudom.
-          Nem baj, hátha később rájössz. Gyere velem. – És Kongpob nem kérdezett semmit, mint ahogy sohasem, csak követte szeniorát át a termen, majd ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a hátsó udvar egy szegletéig.

Odakint természetesen már leszállt az este, az udvar mégis fényárban úszott, különös tekintettel egyetlen asztalra, ami körül a lámpások csoportosultak. Kongpob úgy torpant meg, mintha falba ütközött volna, aztán csak pislogott, és hápogott, meg pislogott és a nadrágját simítgatta.
-          Ez… P’Arthit…
-          Igen? – Most a szenior volt az, aki megállt a másik előtt, hogy már csak egy arasznyi hely volt köztük. – Kongpob?
-          Ez… ez az az asztal?
-          Igen, az.
-          Miért van feldíszítve? – Kong a gyors felfogóképességéről volt híres, ami jelenleg köszönte szépen, de becsomagolt, és felszállva a legközelebbi buszra elhagyta a várost.
-          Kongpob – kezdte Arthit teátrálisan -, ma Valentin nap van.
-          Oh! Akkor ezt… te csináltad? Nekem?
-          Nekünk. De igen, én csináltam.
-          És amikor Em azt mondta, jöjjek…
-          Ő nem tudott semmiről, csak csali volt. Figyelj – tette a vállára a kezét, ismét magára irányítva Kongpob tekintetét, amiben visszatükröződött a lámpások fénye. Arthit szívesen elveszett volna most ebben a pillanatban. – Kérdeznem kell valamit, de nehogy túl nagy feneket keríts neki!
-          Nem fogok. – Arthit ezt egyáltalán nem hitte el, de azért kihúzta magát.
-          Kongpob… leszel a Valentinom? – És akkor Kong megajándékozta a másikat különleges és gyönyörű mosolyai egyikével, amikor nem csak a szája, vagy a szeme, de az egész lénye is mosolygott.
-          P’Arthit… igen. Leszek a Valentinod. – Lágyan összeérintették az ajkaikat, majd Kong kicsit elhúzódott. – Én meg se kíséreljem megkérdezni ugyanezt, igaz?
-          Bármi leszek, amire csak szükséged van, Kongpob. – És ekkor az egyik emeleti ablakból leselkedő társaság harsány kiabálásban, ordításban, és sírásban tört ki, mire Arthit megforgatta a szemét, de Kong csak nevetett. Elvégre ők egy család voltak… még ilyenkor is.

2 megjegyzés :

Mese írta...

Köszönöm, köszönöm. Ez tökéletes. Ennél szebb ajándékot ma délutánra nem is kérhettem volna. Hálás vagyok, amiért megírtad. Teljesen karakter hűek a szereplők. Még, még fanfictiont velük. :D

Valerin írta...

Én köszönöm, hogy ezt is elolvastad, és hogy voltál olyan drága, hogy megmutattad nekem ezt a fantasztikus sorozatot! *-*

Megjegyzés küldése