Van valami a levegőben

Kicsikét béna Sterek történet, melynek elsődleges előfordulási helye az Anonim-meme.

-          De én még soha…

-          Tudom.

-          Úgy értem tényleg soha… és nem is terveztem egyáltalán.

-          Pedig most kénytelen leszel.

-          De… nem lehetne elhalasztani?

-          Hogy mi?!

-          Haver, még nem állok készen. Sem lelkileg, sem… tudod, testileg.

Scott McCall, az egyik legkedveltebb New York-i állatklinika igazgatója felvonta a szemöldökét, bár ezt a legjobb barátja telefonon keresztül úgysem látta. Kényszerítette magát, hogy lehiggadjon, mert nem szeretett volna az utolsó pillanatban börtönbe kerülni a tanúja kinyírásáért.

-          Stiles – kezdte lassan. – Két nap maradt a nagy napig, és te még mindig otthon dekkolsz. Szóval vagy nagyon gyorsan elindulsz ide, vagy esküszöm, soha többé nem állok szóba veled.

-          És ha kocsival…

-          Nem.

-          … hajóval…

-          Nem.

-          … hoppanálva? – Scott megeresztett egy vérszegény nevetést.

-          Tudom, hogy nehéz lesz, de te vagy a legjobb barátom. Muszáj mellettem állnod ebben a fontos pillanatban. Azt hiszem, ennyi jár nekem.

Stiles Stilinski erősen rámarkolt a telefonra, aztán vetett egy pillantást a lábánál heverő poggyászára, meg az asztalon pihenő jegyre. Nem hagyhatta cserben a barátját, nem igaz?

-          Rendben. Indulok. Ha nem érkeznék meg, tudnod kell, hogy szerettelek, haver.

-          Ezt a nyálas dumát tartogasd a pohárköszöntőre.

Stiles nem az a fajta ember volt, aki szerette elhagyni a biztonságos talajt. Persze képzeletben nagyon is gyakran elrugaszkodott a valóságtól, de ez nem jelentette azt, hogy minden ellenállás nélkül képes felszállni egy repülőre. Fél órával indulás előtt becsekkolt, aztán udvariasan maga elé engedett egy családot, ahol a házaspár egy-egy gyerekkel viaskodott. Aztán félreállt, hogy egy idős bácsika is eléje tipeghessen. A végére már csak ő maradt egyedül a kapunál, így kénytelen volt átnyújtani a jegyét az ajtó mellett álló nőnek.

-          Kellemes utazást kívánok – mosolygott rá, mire Stiles szeretett volna grimaszolni egyet.

-          Ugyan, ne áltassa – szólalt meg mögötte egy dörmögő hang. A fiatalember hátrapillantott, aztán hatalmasat nyelt.

-          Parancsol? – pislogott ijedten a nő. Őt nyilván nem nyűgözte le annyira a látvány, mint Stiles-t.

-          Elég nagy az esélye, hogy ezen a járaton leli halálát, szóval hagyja a francba ezt a dumát – folytatta a férfi morcosan, aztán odanyújtotta a jegyét. A nő ellenőrizte, de nem mondott semmit, így a két férfi egymás mellett haladva indult el a gép felé vezető folyosón.

Stiles szíve a torkában dobogott. Soha nem látta még a férfit azelőtt, egy ilyen markáns profilra biztosan emlékezne. Fekete farmert, sötétkék pólót és bőrdzsekit viselt, meg jó sok szőrt az arcán. Stiles elképzelte, milyen lehet a borosta érintése a bőrén, aztán elszégyellte magát. A másik férfi egyáltalán nem foglalkozott vele többet, az ajtóban viszont maga elé engedte, amit Stiles automatikusan elfogadott. A lelke mélyén szerette volna, ha egymás mellé kerülnek, de nem volt neki akkora szerencséje. Mert közéjük került az idős bácsika, akit Stiles maga elé engedett odakint. A fiatalember az ablak mellett foglalt helyet, bár neki tökéletesen mindegy lett volna, úgyis egész végig a karfát szándékozott szorítani.

-          Hé – szólította meg a borostás szexisten, átbámulva a bácsi feje felett. Mindketten magasabbak voltak nála.

-          Mi van?

-          El fogod törni a támlát. Vagy a kezed.

-          És? A fájdalom legalább eltereli a figyelmem.

-          Miről? – Stiles nem felelt. – Ez lesz az első?

-          Mi?! – kapta oda a fejét a srác, majd lenyugodva bólintott. – Aha.

-          Nem kell izgulnod.

-          Tényleg? Nem te mondtad, hogy ma nagy valószínűséggel meghalok? – A férfi erre döbbenetes dolgot művelt. Elnevette magát. Ettől a cselekedettől teljesen megváltozott az arca, és Stiles rádöbbent, hogy alig lehet idősebb, mint ő maga.

-          Szeretem bosszantani a legénységet.

-          De miért?

-          Mert kezdenek unalmassá válni ezek az utak – vont vállat a férfi, majd rámosolygott a mellé érkező stewardessre. – Helló.

-          Üdvözlöm újra itt, Mr. Hale – biccentett a nő, bár korántsem tűnt boldognak. – Hozhatok Önnek valamit?

-          Két palack vizet kérnék, és mogyorót, természetesen.

-          Azonnal hozom. – Miután a nő elcsoszogott, a férfi visszapillantott Stiles-ra. – Elég gyakran választom ezt a járatot.

-          Aha – bólintott a srác, majd szinte belesüppedt az ülésbe, amikor megkezdték a felszállást. A bácsika sokkal nyugodtabban viselte az egész procedúrát, amiért Stiles őszintén csodálta és irigyelte.

-          Hová utazol? – kérdezte Hale.

-          New Yorkba – lehelte a srác.

-          Azt sejtettem. Azon belül?

-          A… legjobb barátom esküvőjére.

-          Értem – felelte a férfi, erre Stiles odapislantott rá.

-          Mit értesz?

-          Nyilván nagyon szereted, különben nem vállaltad volna be ezt az utat.

-          Én leszek a tanúja, ott kell lennem – magyarázta Stiles, majd hozzátette: - És igen, nagyon szeretem. – Kibámult az ablakon, a gyomra pedig rögtön és szófogadóan görcsbe rándult.

-          Mesélj róla – kérte a fickó.

-          Micsoda?

-          Mesélj a barátodról, akinek a tanúja leszel, és akiért legyőzöd az egyik félelmedet. – Stiles felvonta a szemöldökét.

-          Mégis miért tenném? Nem ismerlek.

-          Éppen ez a jó benne – azzal átnyújt a bácsi fölött, aki mindezt mintha észre sem vette volna. – Derek Hale.

-          Stiles. Stilinski.

-          És már nem is vagyunk idegenek.

És Stiles beszélni kezdett. Alapjáraton sem állt be gyakran a szája, de nem hitte volna, hogy több ezer méter magasban is kamatoztathatja ezt a képességét. Arra persze csak később jött rá, hogy Derek eleinte csak taktikázott – ezzel a módszerrel akarta elérni, hogy Stiles ne a repülésre figyeljen, hanem valami sokkal kellemesebbre. Ez a kellemesebb kezdetben a legjobb barát volt meg a közelgő esküvő… aztán Derek ellentmondást nem tűrően átköltöztette a bácsikát a külső ülésre, hogy ő maga Stiles mellé kerülhessen. És onnantól már nemigen került szóba sem Scott, sem az esküvő… De más sem nagyon.

-          Gyakran csinálsz ilyet? – nyögte ki a kérdést Stiles, sok-sok órával később, a repülőtér egyik mosdójában, miközben a lába még remegett az átélt gyönyörtől.

-          Mit? – kérdezte Derek, akiről kiderült, hogy a talajon sokkal kevesebb a mondanivalója, mint a fellegekben.

-          Megdugsz valakit, hogy ne féljen a repüléstől?

-          Soha nem csináltam még ilyesmit – nézett Derek a szemébe. – De megláttalak, totál kikészülve, és… úgy éreztem, segítenem kell. Persze nem gondoltam, hogy idáig jutunk. Viszont nem bántam meg – tette hozzá komolyan. Stiles sem bánt meg semmit, de ezt megtartotta magának.

-          Nem is ismersz – mondta inkább, majd megvillant a szeme, mikor a másik férfi az arcára simította a tenyerét.

-          Megismernélek, ha hagynád. Itt a számom – csúsztatott egy névjegykártyát a srác zsebébe. – Keress meg, ha gondolod.

Stiles némán ácsorogva bámulta a férfi hátát, ahogy kisétált a mosdóból. Arra gondolt, milyen rég érezte magát ennyire jól valaki társaságában, aki nem Scott vagy Lydia volt. Aki figyelt rá, reagált arra, amit mondott, aki vitatkozott vele, aki csókolta, harapta, karmolta, a fülébe szuszogott, aki másodpercek alatt felizgatta már csak azzal is, hogy nézte… aki ennyire…

-          Hé, Derek! – kiabált át a csarnokon, a férfi pedig meglepetten, de korántsem bosszúsan fordult vissza. – Nincs kedved beugrani egy esküvőre?