Múlt, jelen, jövő 1. fejezet

Kedves olvasóim! Előre is elnézést kérnék tőletek, mert...

 - a cím nem valami eredeti

 - a kép sem valami nagy szám

 - maga a történet vége nagyon nehezen akart megszületni

... szóval, remélem mindezt megbocsájtjátok nekem, és valamennyire élvezni fogjátok első hosszabb, Neville & Draco párosítású történetemet (nos, valójában nem ez a leghosszabb. mondjuk úgy, ez a leghosszabb, amit publikálok :D ), mert én nagyon szeretem a srácokat, és egyáltalán nem ők a felelősek az én bénaságomért.

Tehát térjünk most vissza egy kicsit a varázslóvilágba, és kövessük figyelemmel az életet a Sötét Nagyúr bukása után! :)

Figyelem: AU, és nyilvánvalóan OOC karakterek

Draco Malfoy élete teljesen és tökéletesen fantasztikus volt, ő legalábbis előszeretettel feltételezte és híresztelte ezt. A híres-hírhedt nagy csata után szerencséje volt, mert az Aranytrió, vagyis Potter, Granger és Weasley minden tekintetben kiálltak mellette és a családja mellett, mondván, azt tették, amit tenniük kellett ahhoz, hogy életben maradjanak, és még ők is elismerték, hogy remekül keverték a kártyáikat. Mindig éppen ahhoz az oldalhoz csapódtak, amelyik nyerésre állt, így a bíróságon ugyan meg kellett jelenniük, de soha nem ítélték el egyiküket sem. Narcissának ez akkora megkönnyebbülést jelentett, hogy a szíve rövid időn belül felmondta a szolgálatot, Lucius pedig csaknem utánahalt. Ha nem lett volna Draco, minden bizonnyal így is cselekszik, a fia miatt azonban hajlandó volt erőt venni magán, és a legfenségesebb arcát mutatni a kíváncsi tömeg felé.

Nevezett kíváncsi tömeg Narcissa halálát követően elég gyorsan elpártolt a Malfoy családtól, és érdekesebb témák után néztek – például a Gragner-Weasley egyesülés, a Potter-Weasley egyesülés, utána pedig a híres hármas gyermekeinek érkezése. Draco a partvonalról figyelte a fejleményeket, és neki ez így meg is felelt; a nagy csata után másra sem vágyott, mint csendes és nyugalmas napokra, bevásárlásra, esténkénti iszogatásra, és egy jó könyv olvasására. Három éven keresztül tökéletesítette ezt az életmódot, míg úgy nem érezte, hogy mindene megvan… aztán egy szerdai napon tudatosan felépített kártyavára súlyos sérüléseket szenvedett.

Éppen a heti nagybevásárlást végezte – mert ilyenkor voltak a legkevesebben London központjában -, és papírtáskákkal megrakodva lépett ki az egyik épületből, mikor a hűvös szellő összekócolta szőke haját, és a szemébe fújta. Bosszankodva torpant meg a kereszteződés előtt, és üggyel-bajjal visszasimította tincseit az eredeti helyükre. A kis közjáték után mintha hirtelen visszaugrott volna az időben, mert azt látta, hogy Potter, Granger és Weasley rohan az utcán a másik oldalon, arcukon aggodalmas, már-már holtra vált kifejezéssel. Draco követte őket a tekintetével, és bosszúsan felsóhajtott, mikor tudatosult benne, hogy az ő útja is arra visz. Lassan baktatott a bámészkodók nyomában, aztán hiába ment volna tovább – mert őt aztán egyáltalán nem érdekelte, mibe keveredett már megint az Aranytrió -, táskákkal megpakolva nem volt képes kikerülni az előtte ácsorgókat. Látta Granger hosszú, gesztenyebarna haját, Weasley vörös üstökét, és persze Potter tarkóját, amit annyiszor volt kénytelen bámulni a kviddicsmeccseken, hogy akár álmából felébredve is megismerné. 

Ők hárman a következő pillanatban hátrébb ugrottak, Granger pedig a szája elé kapta a kezét. Draco nem sokat hallott a forgalom és az emberek zajától, így szinte öntudatlanul araszolt közelebb fiatalkori életének megrontóihoz. Potter közben leguggolt, hogy a feje egy szintben legyen az előttük ücsörgő alakéval, és Draco grimaszolva gondolt arra, hogy ezek már a csavargókat is megpróbálják megmenteni? Hallotta, hogy a kis kiválasztott magyaráz valamit, kezével gesztikulált közben, majd csalódottnak tűnve lehajtotta a fejét. Mikor Draco meglátta, hogy ki ül előttük a járdán, a szíve összeszorult, a lélegzete pedig elakadt. A hang valószínűleg túlságosan hangos volt, mert a megviselt férfi odakapta felé a tekintetét, majd elmosolyodott. Dracót megdöbbentette fogainak fehérsége, mely élesen elütött bőre barnaságától.

-          Draco! – És itt a legfiatalabb Malfoynak vége is volt.

A szőke férfi nem volt biztos benne, hogy nem-e álmodik. Megtörtént már vele korábban is, hogy nyugtalan elméje a múltból hozott elé töprengeni valót, az iroda azonban, ahol jelenleg tartózkodott, még az álmaiból sem volt ismerős számára. Hatalmas iroda volt, két oldalán könyvespolc futott végig, vastag kötetekkel megrakodva, vele szemben állt egy íróasztal, mögötte pedig jelenleg ott toporgott a Mágiaügyi Miniszter. Vagyis Miniszter asszony. Draco hiába ismerte Grangert fiatalkoruktól fogva, volt valami a nő tekintetében, ami arra kényszerítette, hogy nyugton üljön a helyén, és ne tegye fel a nyelvére toluló kérdéseket.

-          Szóval, Draco, mit tudsz nekünk mondani erről?

-          Mármint miről?

-          Hanyagolhatnánk a játszadozást? – fonta karba a kezét a nő. – Mind ott voltunk az előbb. Láttuk, hogy Neville a neveden szólított téged.

-          Igen, és? Oké, kissé fura volt, hogy nem a vezetéknevemet használta, elvégre utáltuk egymást, meg minden…

-          Neked ez a legfurcsább? – szólt közbe hirtelen Potter. Hosszú haja mára teljesen eltakarta a sebhelyét, azt az ellenséges tekintetet azonban nem, amivel Dracót méregette, ahogy Granger íróasztalának támaszkodott.

-          Nekem ez a legfurcsább, de ha van már is, nyugodtan felvilágosíthattok – makacsolta meg magát végül, elvégre nem sokáig bírta, ha hülyének nézték. Potter és Granger összepillantott, de érdekes módon mégis Weasley volt az, aki megszólalt.

-          Neville az utóbbi egy évet a Szent Mungóban töltötte – kezdte halkan, mialatt előre dőlt a székben. Egyedül ő merészkedett közelebb Dracóhoz, és elfoglalta a mellette álló ülőhelyet. A szőke úgy vélte, Weasley még mindig sérelmezi kicsit, hogy a másik kettő magasabb beosztást tölt be őnála. – Megsebesült az egyik bevetése során, és amnéziája van. Megtettünk mindent, hogy segítsünk neki, de teltek a hónapok, és hiába mutatott javulást, még mindig nem emlékezett sem ránk, sem az iskolai idő többségére. – Weasley a szemébe nézett. – Érted már, miért csodálkoztunk el annyira, mikor felismert téged? Téged, akit utoljára jó három évvel ezelőtt látott? – Draco nagyot bólintott.

-          És akkor ez mit jelent? Azt hiszitek, én csináltam vele valamit?

-          Dehogy hisszük ezt – mondta gyorsan Weasley, habár már Potter is nyitotta a száját. – Egyikünk sem gyógyító, nem tudjuk, mi folyik most Neville agyában. Csak azt szeretnénk… szeretnénk megkérni, hogy menj be a mungóba, és engedd meg, hogy a gyógyítók megnézzenek. Tudjuk, hogy ez nagy kérés…

-          Egyáltalán nem az – mondta Draco. – Három évvel ezelőtt nem hagytátok, hogy a családom az azkabanba jusson, szóval tartozom nektek.

-          Fantasztikus – kopogott az asztalon Potter. – Mégis kifizetődik, ha az ember kegyes, nem igaz?

-          Harry, nem azért álltunk ki Draco mellett, mert arra számítottunk, hogy évekkel később majd viszonozni fogja – korholta barátját Granger.

-          Persze, de most jól jön, nem? – vágott vissza Potter, aztán ismét Dracóra nézett. – Mikor lenne időd bemenni?

-          Akár már holnap.

-          Rendben – hagyta jóvá a férfi, majd kifelé indult. – Természetesen mindenről tudni fogunk, ami a mungóban történik. Ha kiderül, hogy hátráltatod a kutatást, vagy kegyetlenül bánsz Nevillel, elintézem, hogy életed hátralévő része már ne legyen olyan kényelmes, mint az eddigi. – Azzal becsapta az ajtót maga mögött. Granger az ajkába harapott, de egy szóval sem tompította a férfi szavait. Weasley végigszántott a haján, majd felállt.

-          Kikísérlek – ajánlotta Dracónak, aki annyira meglepődött ezen az előzékenységen, hogy azonnal felállt, majd fogta a holmiját, és Weasley után indult.

-          Draco! – Granger hangjára visszafordult. A nő egyik kezével átkarolta magát, másikat pedig a nyakán tartotta, tekintete már-már esdeklő volt. – Ha tudsz segíteni, akkor… mindent megteszel majd érte, ugye? – A szőke egy röpke pillanatig fontolgatta, hogy visszavág valami frappánsat, de rájött, hogy Neville nem érdemli meg, hogy továbbra is szemét legyen vele, elvégre soha, semmi rosszat nem tett ellene.

-          Igen – ígérte komolyan. – Ha segíthetek valahogy rajta, megteszem.

Draco azon kapta magát, hogy Weasley mellett baktat kifelé a minisztériumból, és nincs hányingere a helyzettől. Potter és Granger mindig fölötte állt, Weasley… Ron azonban hozzá hasonlóan aranyvérű családból származott, és Draco is egész könnyen nevelkedhetett volna olyan környezetben, hogy elfogadja, sőt szereti a sárvérűeket. Egy pillanatra megálltak odafent, a telefonfülke előtt, Draco pedig visszanézett a másik férfira, és meglepődve tapasztalta, hogy Ron szeme alatt kezdetleges ráncok jelentek meg. Ezt teszi vajon a család?

-          Kösz, hogy segítesz – biccentett neki a férfi, halványan mosolyogva. – Ha nagyon kényessé válna a helyzet holnap, értesíts valamelyikőnket.

-          Úgy lesz. Viszlát.

-          Szia.

Draco egy szokásos csendes estét tervezett magának a házában, de már a vásárolt termékek kipakolásával is meggyűlt a baja. Kibontott hát egy üveg bort, és miközben kortyolgatta, szórakozottan bámulni kezdte a kandallóra helyezett képeket. Nem volt szentimentális, szóval csak két darabot tett ki, egyet a szülei esküvőjéről, egyet meg saját magáról, ahogy talárban feszít valahol és valamikor. Az alkalomra természetesen már nem emlékezett, csak az érzésre. Legyőzhetetlennek és kikezdhetetlennek érezte magát, ízig-vérig Malfoy örökösnek, aki előtt meghajol majd a világ. 

Ehelyett saját maga volt kénytelen meghajolni, és alkalmazkodni a világhoz és lakóihoz. Az utóbbi három évben megpróbálta a minimumra csökkenteni azoknak az alkalmaknak a számát, amikor emberekkel találkozhat, erre tessék, ugyanazon a napon négy régi ismerőssel is összefutott, ráadásul még a segítségét is felajánlotta. Felhajtotta a bort, és megfogalmazódott benne a kérdés, hogy mégis mi a fene baja van. Talán elpuhult az utóbbi időben, vagy annyira ki van éhezve az emberi társaságra, hogy még az ellenségeivel is képes lepaktálni?

Aznap este nem sokat aludt, helyette bámulta a plafont, meg összekócolta tökéletesen sima szőke haját, így a másnap reggelt egy hajtisztító bűbájjal volt kénytelen indítani. Utána nézegette magát a tükörben, és próbált rájönni, mi változhatott meg rajta, ha már azt nem volt képes kitalálni, hogy benne mi változott meg. Ugyanaz a sápadtság, ugyanaz a szőkeség, ugyanaz a szürke szem, ugyanaz a többnyire ellenséges tekintet, kivéve, ha saját magára nézhetett. Mélyet sóhajtott, aztán kivonult a hálószobába, hogy eldöntse, mit vegyen fel. Nem mintha számított volna, hogy az a hülye Longbottom miben látja, de azért mégis az egyik legújabb nadrágja mellett döntött, egy szürke inggel, ami kiemelte a szemét. Nyakkendőt persze esze ágában sem volt kötni, helyette elővette a kedvenc vékony sálját, és a nyakába ügyeskedte. Nyugodtnak és összeszedettnek kellett volna lennie, mégis enyhe görcsöt érzett a gyomrában, a szíve pedig hevesen vert, és ez csak rosszabb lett, mikor belépett a mungóba. Felemelt fejjel vonult végig a folyosón, és lépett oda a recepcióhoz. A pult mögött ülő nő összeszűkölő szemmel meredt rá. Nem kellett volna, hogy ez bármit jelentsen Draco számára, mégis enyhe fájdalom nyilallt a szívébe.

-          Neville Longbottom gyógyítójához jöttem.

-          Milyen ügyben? – Csoda, hogy mérget nem fröcsögött magából.

-          Majd neki elmondom, ha hajlandó találkozni velem – vágott vissza a férfi, és felkúszott az ajkára egy gúnyos mosoly. – Mondja meg neki, hogy az Aranytrió küldött. – A nő erre már hajlandó volt megmozdulni, és röpke öt perc múlva Draco már felfelé kaptatott a lépcsőn a harmadik emeletre, ahol ott várta egy izgatottan toporgó magas, középkorú férfi.

-          Mr. Malfoy, micsoda öröm! – rázogatta meg a kezét. – Valóban Mr. Potter küldte?

-          Igen. Mindhárman. Tegnap összefutottam Longbottommal az utcán.

-          Áh, igen… nagyon sajnálatos, hogy ki tudott jutni a mungóból, még mindig kutatjuk a probléma okát. – A férfi megvakarta a fejét. – A nevem Colt gyógyító. Fáradjon velem. Először is meglátogatjuk Neville-t, úgyis eljött a reggeli vizit ideje.

-          Hogy viseli egyébként? – szólalt meg Draco. – Úgy értem, Potterék azt mondták, mutat némi javulást…

-          Igen, igen – bólogatott serényen. – A fizikai állapota egyre csak javul, már sokkal jobb, mint a baleset előtt volt, pedig korábban Aurorként dolgozott, ami megköveteli az edzettséget… de azóta napi szinten edz, habár mi nem sok eszközt tudunk biztosítani neki ehhez. De feltalálja magát. Úgy tűnik, minden tekintetben felülmúlja a régi önmagát, kivéve… nos…

-          Kivéve, hogy nincsenek emlékei – fejezte be helyette Draco.

-          Igen. Vagyis persze vannak emlékei, de szórványosak, és sok embert egyáltalán nem ismer fel. Köztük a barátait sem. – Megálltak egy ajtó előtt, de a gyógyító ahelyett, hogy benyitott volna, a szőkére bámult. – Tehát magát felismerte?

-          Igen.

-          De hogy történhetett ez?

-          Maga a tudós, miért engem kérdez? – Draco kezdte úgy érezni magát, mint egy bogár a nagyító alatt. – Vizsgálja meg az agyát ismét, vagy valami.

-          Ne aggódjon, azt fogom tenni. – Azzal szélesre tárta az ajtót. – Mr. Longbottom, jó reggelt! Látom, továbbra sem tudom rávenni arra, hogy többet pihenjen.

-          Minden nap pihenek, doki. – A hang valahonnan a padló közeléből szólt, de Draco csak egy izmos, meztelen, sötétbarna, izzadtságtól csillogó hátat tudott kivenni.

-          Hol van ez a hülye? – motyogta félig-meddig hangosan, mire a gyógyító hirtelen oldalra lépett, Draco álla meg szabályszerűen leesett. Az előtte ziháló Neville Longbottom közel sem az volt, akit három évvel ezelőtt utoljára látott, de még a tegnapi csavargót sem igen tudta felfedezni benne. Főleg, hogy úgy mosolygott rá, mint egy rég nem látott legjobb barátra szokás. Úgy mosolygott rá, ahogy Potterre, Grangerre meg Weasley-re kellett volna mosolyognia, és nem őrá. Habár, ha Draco jobban belegondolt, ez a kedves tekintet egyáltalán nem volt olyan rossz, mint képzelte.

-          Draco! Örülök, hogy eljöttél!

-          Te… khm, felismersz engem?

-          Hát persze. – Longbottom közben fogott egy törülközőt, és elkezdte felitatni magáról az izzadtságot. Draco még idejében észbe kapott, és nem bámulta tátott szájjal. – Te Draco Malfoy vagy. Együtt jártunk suliba.

-          Így van – bólintott a szőke, miután ránézett a gyógyítóra jóváhagyásra várva. – És… mi hogy jöttünk ki egymással?

-          Teszteled a memóriám? Ez nem túl szép dolog az adott helyzetben – mondta a férfi, de közben nevetett. – Mivel a többiek elég furán reagáltak arra, hogy pont rád emlékszem… így valószínűleg utáltuk egymást. Igaz?

-          Igaz. Elvégre te Griff…

-          Khm! – köhintett közbe ekkor erőteljesen a Colt, mire Draco felvont szemöldökkel ránézett.

-          Ja, igen, még nem vagy tisztában a szabályokkal – nevetett ismét Neville, és – hála Merlinnek – felvette a pólóját. – Semmilyen információt nem oszthatsz meg velem, csak arra reagálhatsz, amit esetleg én mondok. Tehát ha megkérdezem, hogy te is Griffendéles voltál-e, akkor a válaszod erre az lesz, hogy… - várakozó szünet következett, majd Draco felsóhajtott. Már most fáradtnak érezte magát.

-          Én Mardekáros voltam.

-          Oh – pislogott Neville. – Ez azt is megmagyarázza, miért utálnak téged a többiek.

-          Te is utálsz engem, Neville!

-          Mondod te – mutatott rá a férfi. – De én az utóbbi időben már nem hiszek el fenntartások nélkül mindent, amit mondanak nekem. Szeretem felülvizsgálni a dolgokat előbb.

-          Tehát most felül akarod vizsgálni, hogy utálsz-e engem?

-          Valami olyasmi. Valamilyen különös oknál fogva csak rád emlékszem, és ez mindenki másnak nagyon fura… nekem mégis olyan…

-          Milyen? – akarta tudni Draco. Sosem arról volt híres, hogy nem kíváncsiskodik.

-          Megnyugtató. Biztonságos. – Neville vállat vont, és nem nézett felé. – Amikor tegnap megláttalak, megszállt a nyugalom. Potter… Harry közelében mindig feszült vagyok, mert tudom, hogy elvár tőlem valamit. Elvárja, hogy emlékezzek rá, és megint a barátja legyek. De az agyam talán nem akarja ezt. Talán… valami egészen mást akar.