Shape of you 5. fejezet

Nos, mit is mondhatnék az előző fejezet után... csupán annyit, hogy ez az egyik kedvenc fejezetem, így kíváncsi vagyok a fogadtatásra! :):)

-          Akarsz róla beszélni?

-          Szerinted ez az öltöny jó lesz?

-          Fantasztikusan nézel ki – mondta Lily, aznap délután már századszorra. Egyébként az állítás teljesen helytálló volt; Jude soha korábban nem nézett még ki ilyen dögösen. – De nem erre gondoltam.

-          Tudom, mire gondoltál, és a válaszom nem. – A srác megigazította a nyakkendőjét, aztán kifújta a levegőt. – Izgulok.

-          Ugyan, ez a Dementor is csak ember, nem igaz? Nem fogja leharapni a fejed.

-          A neve Davenport, és nem kizárt, hogy leharapja a fejem, ha úgy tartja kedve.

-          Szerintem meg imádni fog téged – vélte Lily, ahogy felpattant az ágyról. Végignézett a srácon, lesöpört az öltönyéről néhány nem létező hajszálat, aztán elmosolyodott. – Tökéletes!

-          Köszönöm a segítséget.

-          Szívesen, máskor is. Kapd el őket, Watson!

Jude büszke volt magára, amiért a fehér ing mellett döntött, azon legalább nem látszik majd, ha véletlenül kiütközik rajta az izzadtság. Mert biztos volt benne, hogy ez az este némiképp meg fogja izzasztani. Már jó húsz perce Davenport irodája előtt ücsörgött. Ötször elolvasott minden egyes plakátfeliratot, megbámulta a rajtuk szereplő kosarasokat, még a szurkolólányokat is, bár ahhoz aztán tényleg semmi kedve sem volt. Végül, mikor már sokadszor nézett rá az órájára, nyílt a kintről befelé vezető ajtó, és megjelent egy férfi, aki éppen a mobilján beszélt.

-          … persze, hogy meglesz. Megígértem, nem? Csak adj még egy kis időt. Aha. Nem. Még véletlenül sem talált. – A férfi felnevetett. Jude szerint nem sokkal lehetett idősebb nála, de mindenképpen alacsonyabb volt, mint jómaga. Elegáns öltönyt viselt, egyik kezét – amivel nem a mobilt tartotta – zsebre vágta. Haja sötétbarna vagy fekete, visszafogottan felzselézve, szemei pedig sokkal nagyobbak voltak, mint ami Jude szerint egy férfinak még elfér, érdekes módon az idegennek mégis jól állt. – Majd hívlak a hírekkel. Igen. Nem, teljesen felesleges. Oké, szia. – Mélyet sóhajtva kinyomta a hívást, majd ránézett az egyik kényelmetlen széken kuporgó Jude-ra. A tekintete azonmód felcsillant, szája mosolyra húzódott. Jude el sem tudta képzelni, ugyan mit láthat rajta, ami ilyen vidámságra adhat okot. – Helló! Pete-re vársz?

-          Igen – tápászkodott fel Jude, és a gyanúja azonmód begazolódott; jó egy fejjel magasabb volt a fickónál. – Jude Kincade.

-          Kincade? Komolyan? – Kezet ráztak. – Lucas vagyok, Pete jobb keze, mindenese, és jobb napokon golfpartnere. Tudja, hogy itt vagy?

-          A titkárnője szólt neki, mielőtt elment.

-          Na, én nem bíznék a helyedben abban a nőben. Majd én szólok neki – ajánlotta kedvesen, és meg is indult az iroda felé, amin bekopogott. – Pete? Ráérsz most? Egy bizonyos Mr. Kincade van itt, és valószínűleg az minden vágya, hogy tönkretedd az életét. Akarom mondani, szeretne neked dolgozni. Bejöhet?

Hála Lucas jókedvének és közbenjárásának, Jude meghallgatása vidáman és zökkenőmentesen zajlott le. Pete Davenport nem volt maga az ördög, sőt, lépten-nyomon viccelődött, a lábát az asztalon pihentette, kezében pedig egy pohár italt forgatott. Kikérdezte Jude-ot a tanulmányairól – amiről persze korábban már nagy vonalakban értesült Mr. Brixtontól -, megtudakolta, miért is akar menedzser lenni, végül pedig azt, hogy miért pont a Devilshez akar bekerülni.

-          Tudomásom szerint itt van a legjobb gyakornoki program, amit eddig jóváhagytak, de az sem elhanyagolható tényező, hogy alig tizenöt percre van a tengerparttól – tette hozzá, mire Pete és Lucas nevetett. – Azért akarok bekerülni, mert a menedzseri munka mellett a kosárlabda is fontos szerepet játszik az életemben, és úgy tudom, Önöknél mindkettőt művelhetem párhuzamosan. – Pete bólogatott. – Tudom, hogy itt rengeteget tanulhatnék, és végre a gyakorlatban is megtapasztalhatnám azt, amivel eddig csak elméletben találkoztam. Végezetül pedig úgy gondolom, remekül beleillenék a cég profiljába.

-          Teljesen egyetértek – vigyorgott Lucas, aki az ablak alatt álló szekrénykének támaszkodott hanyagul, karba tett kézzel, és elég sokat kalandozott el a tekintete Jude irányába.

-          Rendben van, Jude – bólintott Pete, majd a kezét nyújtotta. – Hamarosan hívni fogom a döntésünkkel. Nagyon köszönöm, hogy befáradt. Élmény volt egy ilyen tehetséges és értelmes fiatalemberrel társalogni.

-          Ezt úgy mondod, mintha nem társalognál minden nap egy tehetséges, értelmes, és veszettül helyes fiatalemberrel – szúrta közbe Lucas csipkelődve, Pete pedig megforgatta felé a szemét.

-          Köszönöm, hogy emlékeztetsz, rólad majdnem meg is feledkeztem.

-          Rólam soha nem tudnál megfeledkezni, hidd el.

Jude ezek után elbúcsúzott, majd felszabadultan, és halvány mosollyal a szája szegletében, távozott. Az épület előtt elővette a telefonját, hogy felhívja Lilyt a hírrel, amikor mögötte kicsapódott az ajtó.

-          Nos, ez egész jól ment, nem igaz? – érdeklődött Lucas, ahogy zsebre dugott kézzel megállt mellette.

-          Igen, legalábbis remélem.

-          Nyugi, Pete odavan érted.

-          Nem tudom, szeretném-e, hogy odalegyen értem. Nem igazán az esetem. – A másik férfi felnevetett.

-          Hát, ennek igazából örülök. Mármint annak, hogy nem az eseted egy alacsony, pocakos, kicsit öregedő pasas. – Jude is elmosolyodott. – Túlságosan nyomulósnak tartanál, ha megkérdezném, hogy akkor lehetek-e az eseted?

Lily természetesen még a szobájában téblábolt, mikor Jude jóval este nyolc után hazaérkezett, mosolyogva, boldogan, meglazított nyakkendővel és összeborzolt hajjal. A lány előbb csak alaposan végignézett rajta, majd keresztbe fonta a karját maga előtt.

-          Megismerkedtem valakivel – lelkendezett Jude. – És valószínűleg megkapom az állást, de az még nem biztos.

-          Megismerkedtél valakivel? – ragadta ki a lényeget Lily. – De mégis hol? A cégnél?

-          Igen.

-          Azta, ezt nevezem mázlinak! És már randiztatok is, vagy miért néz ki így a hajad?

-          Hm… megittunk valamit, ünneplés gyanánt. Remélem nem bánod.

-          Te viccelsz velem? Ez fantasztikus! – Lily összecsapta a tenyerét, és feltérdelt az ágyon. – És jól néz ki? Magas? Alacsony? Vicces? Okos?

-          Helyes srác, alacsony, okos és vicces. Lényegében neki köszönhetem, hogy olyan jól sikerült az elbeszélgetésem. – Jude ledobta magáról a zakót, majd elterült az ágyon. Lily megütögette a mellkasát.

-          Úgy örülök neked. – Aztán habozva folytatta: - De nem gyors ez kicsit? Úgy értem, még csak nemrég… szakítottad meg a kapcsolatot Zeróval.

-          Ismerkedni csak lehet, nem? – kérdezte a srác sóhajtva. – Kedvelem Lucast, és adni akarok neki egy esélyt. Dannynek nem tudtam, mert Zero bekavart. Most nem szeretném elkövetni ezt a hibát. Nem foroghat az életem egy olyan ember körül, aki még nem nőtt fel egy igazi kapcsolathoz.

-          Persze, tudom – hagyta jóvá Lily, ahogy Jude karján dobolt. – Csak azt akarom mondani, hogy legyél óvatos. Zero nem az a fajta ember, aki könnyedén viseli, ha dobják.

Lily jóslata szerencsére nem bizonyult helyesnek. Zero tiszteletben tartotta Jude kérését, és többé nem szólt hozzá, csak abban az esetben, ha valamire egyedül egyáltalán nem tudott rájönni. Jude-nak pedig ez így tökéletesen meg is felelt. Habár kezdetben még szerette volna tudni, hogy mennek a srác edzései, betörte-e már az új cipőjét, még mindig kidörzsöli-e az új egyenruha a hátát? De ugye ezekhez már annyi köze sem volt, mint korábban.

Lucas fantasztikus volt. Minden másnap találkoztak, elmentek moziba, étterembe, bowlingozni, a második hónapfordulójukra pedig Lucas azt tervezte, hogy elviszi a másikat a Devils meccsére, szigorúan a VIP páholyba, ahol arra is lehetősége nyílik majd, hogy találkozzon a kosarasokkal és a menedzsereikkel, és feltehessen nekik néhány kérdést. Persze Jude erről még mit sem tudott. Arról sem volt halvány fogalma sem, hogy azon a pénteki napon Lucas megjelenik majd az egyetemen, hogy elrabolja délutánra. 

Jelenleg Jude még a legelső óráján ücsörgött, és nézett ki a fejéből – persze csakis azért, mert már rég befejezte a dolgozatot, a többiek viszont természetesen elpiszmogtak vele egy sort. Ahogy Jude hátradőlt, egy halk sóhajtást hallott meg maga mögül, így oldalra fordította a fejét, hogy odasandíthasson. Zero lehajtott fejjel rótta a sorokat a dolgozatára, de mintha megérezte volna, hogy a másik őt nézi, feltekintett. Jude nem áltatta azzal magát, hogy már semmit sem érez Zero iránt, mégis meglepte az az erős rántás, amit a gyomrában érzett a pillantás hatására. Aztán tekintete lejjebb kalandozott, majd megrázta a fejét, mikor látta, hogy a harmadik kérdésnél Zero a rossz választ karikázta be. Ujjával előbb egy hármast, majd egy kettest mutatott, de a srác vagy nem értette meg, vagy nem volt szüksége a segítségére. Jude elszoruló szívvel fordult újra előre.

Később Lily elhívta magával ebédelni, amire viszont csak fél kettő után kerülhetett sor, addig ugyanis végig be voltak táblázva. Jude lehuppant az egyik székre, Lily vele szemben a másikra, de hátra-hátranézett a válla fölött, mintha keresne valakit.

-          Minden oké? – kérdezte tőle Jude, mielőtt a szájába tuszkolt volna egy adag tésztát. Egyébként is imádta ezt az egyetemet, de a menzájáért külön jó pontot érdemelt.

-          Aha, hogyne.

-          Várunk még valakit?

-          Te vársz még valakit? – ütötte vissza a labdát azonnal, majd témát váltott. – Nem felejtetted el, hogy jövő héten lesz az új bemutatóm, ugye?

-          Persze, hogy nem – felelte a srác, és elővette a telefonját. – Látod, be is van írva a naptáramba.

-          Ez hízelgő.

-          Nem mintha olyan elfoglalt ember volnék, akinek nehezére esik időt szakítani a legjobb és egyetlen barátjára.

-          Elfoglalt talán nem vagy, de párkapcsolatban élő igen – jegyezte meg a lány somolyogva. Jude felköhögött egy koktélparadicsomot.

-          Khm… még nem tisztáztuk, mi is van közöttünk…

-          Hát, szerintem mindig a most a legalkalmasabb időpont – vigyorodott el Lily, aztán mielőtt Jude akár egyet pisloghatott volna, árnyék vetült az asztalukra. A srác komikusan lassan emelte föl a tekintetét.

-          Lucas! Te hogy… vagyis, örülök neked! – pattant fel Jude, és megölelte a férfit, habár nem volt benne egészen biztos, hogy Lucas milyen viselkedést vár el tőle mások előtt. A következő pillanatban erre is választ kapott, mert a férfi nemcsak, hogy visszaölelte, hanem kezébe fogta az arcát, és szájon csókolta. Ott, a menza közepén, az ebédelő és trécselő diákok szeme láttára. Jude úgy érezte, egy kicsit meghasadt a szíve.

-          Szia, Kincade. Téged is jó látni. És természetesen azért jöttem, hogy elraboljalak.

-          És honnan veszed, hogy hagyom magam?

-          Nagyon meggyőző tudok lenni, ha még emlékszel. De bármikor kész vagyok akár a testemet is bevetni a cél elérése érdekében. – Jude erre finoman elpirult, miközben Lily vidáman bámulta a jelenetet. A beálló csendben megköszörülte a torkát.

-          Helló, Lily vagyok!

-          Kezét csókolom – hajolt meg Lucas. – A legjobb és egyetlen barátnő, már rengeteget hallottam rólad.

-          Komolyan? – csillogott Lily szeme. – Én is rólad! Habár Jude valamiért a piszkos részleteket mindig kihagyja!

-          Nos, talán azért, mert nincsenek piszkos részletek. Még. – És a végén Jude-ra kacsintott, akit hirtelen elöntött a forróság.

-          Na, nekem mennem kell! – ugrott talpra Lily hevesen, mire majdnem felborította a kiürült tálcáját. – Aztán viselkedjetek rendesen, gyerekek!

-          Bírom a barátnődet – foglalta el a megüresedett helyet Lucas. Összekulcsolta az asztalon a kezét, és kicsit előre dőlt Jude irányába. – Megengedem, hogy befejezd az ebéded.

-          Hálás köszönetem.

-          De utána kíméletlenül megragadlak, és magammal viszlek.

-          Hová is?

-          Meglepetés. De szerintem tetszeni fog. – Jude olyan gyorsan kezdte magába lapátolni az ételt, hogy a láttán Lucas elnevette magát. – Oké, annyira azért mégsem kell sietni. Előttünk az egész délután. De én bunkó meg sem kérdeztem, nem lenne-e valami más programod…

-          Ami azt illeti, lenne neki – szólalt meg mellettük Zero, akit Jude odáig észre sem vett, pedig a kosaras mezében elég figyelemfelkeltő jelenség volt. Dühösnek tűnő arckifejezéssel és összefont karokkal bámult le rájuk, mintha épp most kapta volna valami csínytevésen őket. – Engem korrepetál délutánonként, vagy ezt nem mondta?

-          Nem kerültek szóba más pasik, ha érted, mire gondolok – kacsintott Lucas továbbra is vidáman, majd hátradőlt. – El is felejtettem, hogy te is itt tanulsz. – Jude ezen a ponton adott jelt magáról.

-          Várj, ismeritek egymást?

-          Unokatestvérek vagyunk, nem igaz, Zero? – és majdnem megveregette a srác vállát, de Zero arrébb lépett, így Lucas keze lehanyatlott. Szerencsére a férfi nem volt olyan természet, aki mindenféle bunkó viselkedést magára vesz. – Szóval Jude korrepetál téged. Ennyire rosszul áll a szénád?

-          Nem lehetek minden tanár kedvence.

-          Na, igen, a nyalizás nem a te stílusod. Remélem nem bánod, ha a mai különóra elmarad. – Zero itt alig észrevehető pillantást vetett Jude-ra.

-          Azt akarod, hogy megbukjak? – Lucas nevetett.

-          Távol álljon tőlem, de nem hiszem, hogy ezen az egy délutánon múlna minden, vagy tévedek? – kérdezte immár Jude-tól, aki megrázta a fejét.

-          Majd bepótoljuk – ígérte Zerónak, de nem nézett rá, helyette végre befejezte a lassan kihűlő ebédjét. Lucas valószínűleg megérezhetett valamit a közöttük keletkezett feszültségből, mert megkopogtatta az asztalt, majd felállt.

-          Na, akkor odakint várlak, rendben? Zero, örültem. – Most meg sem kísérelte hátba veregetni. 

Nézték, ahogy a férfi kisétál, aztán Zero lehajolt, és két izmos karjával megtámaszkodott az asztalon. Jude beláthatott volna a meze alá, ha nagyon akart volna. Nem mintha nem emlékezett volna rá pontosan, milyen is a srác sima bőre.

-          Szóval most meg Lucas, hm? Mégis mióta? – Jude nem felelt. – Ja, tényleg, a tanuláson kívül nem beszélhetünk másról.

-          Ez a rendszer eddig nagyon is megfelelt, vagy nem? – A srác nyúlt volna a tálcájáért, de Zero rátette a kezét a kezére. Szinte már gyengéden.

-          Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan. Még közelebb hajolt Jude-hoz, már-már a fülénél volt az ajka. – Miért mész el random pasikkal?

-          Miféle random pasikkal? Lucas nem random pasi, és Danny sem az volt. Vagy magadra célzol? – nézett a szemébe merészen. – Kereken megmondtad, hogy nem hiszel a kapcsolatokban, és én ezt tiszteletben tartom. Akkor te miért nem hagyod, hogy valaki olyannal legyek, akit tényleg érdeklek?

-          Mikor mondtam én olyat, hogy nem érdekelsz? A közeledbe sem mentem volna, ha így lenne. – Jude ezt eleresztette a füle mellett.

-          Tényleg nem értem, mi bajod. Nem lógok a nyakadon, nem kell velem olyasmiket tenned, amit nem akarsz… azt hinné az ember, hogy pont erre vágytál, nem?

-          Hát nem – vágta rá Zero. – Mert közben elvesztettem egy barátot is. – Jude pislogott.

-          Mi van? Most meg már barátok voltunk?

-          Én annak tekintettelek téged.

-          Aha. Barátság extrákkal, Zero? Tényleg? – A srác végre felállt. – Nekem megfelel így a helyzet. Ha neked nem, az a te bajod. Szervusz.

Jude aznap este Lucas lakásán kötött ki. Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor Lukas ágyában, a srác fölött. És persze ennek egyáltalán semmi köze sem volt a bosszúhoz, de nem ám. Lucas helyes és rendes pasi volt, Jude pedig tudni akarta, milyen vele a szex. Ahol ő lehetett az aktív fél. Jude számára már az is hatalmas élmény volt, hogy ő irányíthatott, de emellett maga a szex is felülmúlta a várakozásait. Az aktus végeztével már automatikusan öltözködni kezdett volna, de Lucas átkarolta, magához húzta, és csókokkal halmozta el. Jude szemébe könnyen gyűltek.

-          Mi a baj? – kérdezte tőle a férfi, és ujja hegyével letörölte a könnyeit.

-          Semmi… én…

-          Nem szoktál ilyen gyengédséghez?

-          Nekem még… nem igazán volt szeretőm.

-          A profizmusodat elnézve ezt nehezen hiszem – mosolygott Lucas. – De ha így van, annak még jobban örülök. Legalább nincs vetélytársam.

Ha Jude kitekintett volna a rózsaszín felhő mögül, és felvilágosítja Lucast a valóságról, akkor a férfi valószínűleg nem teszi azt, amit tett… és nem indítja el a lavinát.