Már nyilvánvalóan mindenki tűkön ülve várta a folytatást... ami ezennel meg is érkezett. :D Kellemes olvasást kívánok! :):)
Draco nem tudta volna megmondani, meddig ácsorgott a
nappaliban, mindenesetre az árnyékok megnőttek körülötte, és azt vette észre,
hogy Neville is ott van vele. Ez sikeresen felrázta a kábulatból.
-
Hogy… hogy jutottál ki?
-
Megpiszkáltam a zárat – vont vállat, és karba
fonta a kezét. – Mindent hallottam. – Draco lehajtotta a fejét, szőke tincsei
előrehullva eltakarták arcát a másik elől. – Nagyon sajnálom.
-
Tudom. De nem a te hibád. – Neville kuncogáshoz
hasonlatos hangot hallatott.
-
Azért lásd be… a helyzet tényleg elég érdekes.
Elvégre, ha a többiek beszámolói igazak, akkor nem voltunk valami jóban annak
idején, most pedig szinte szó nélkül befogadsz ide, és segítesz. Mondhattad
volna neki, hogy ígértem érte neked valamit…
-
Akkor sem fogadta volna el, hidd el.
-
Akkor meg mondhattad volna, hogy fogva tartasz,
hogy váltságdíjat követelj értem. – Draco egy pillanatig hallgatott.
-
Túl sok mugli filmet nézel, Longbottom –
sziszegte végül alig somolyogva, aztán visszaindult a konyhába. – Fejezzük be
az előkészületeket, különben Potter a fejemet veszi.
-
Hagyd csak, majd én elintézem – húzta vissza a
kezét Neville. Érintkezésük pillanatnyi áramszünetet okozott Dracónál. – Menj,
és… vegyél egy forró fürdőt, vagy valami.
-
Nincs szükségem fürdőre.
-
Szerintem meg igenis van – közölte a férfi
megfellebbezhetetlenül, aztán magára kanyarintotta a kötényt. Mivel Draco
továbbra sem mozdult, ránézett, és gyengéden a lépcső irányába taszította. –
Hidd el, csak láb alatt lennél.
-
Egy Malfoy sosincs láb alatt! – kérte ki magának
a szőke, malfoysága halvány árnyékával a hangjában, de azért drámaian sóhajtva
távozott az emeletre.
Másfél óra múlva kénytelen volt elismerni, hogy tényleg
szüksége volt arra a fürdőre. Ellazította az izmait, kisimította a gyűrődéseit,
masszírozta a fejbőrét. Ahogy szórakozottan végignézett szálkás, hófehér
testén, életében először arra gondolt, milyen jól jönne egy kis szín, ahogy
Neville megjegyezte korábban. Soha nem volt gondja a sápadtságával, még örült
is, hogy ez is megkülönbözteti a többiektől, Neville mellett azonban
önkéntelenül arra vágyott, bárcsak jobban hasonlítanának egymásra.
Mikor lesétált a földszintre, a másik férfi már mindent
elrendezett másnapra. Az asztal megterítve, a váza már csak a virágokra várt,
az ételek előkészítve a hűtőszekrényben, az italok behűtve. Draco hevesen
dobogó szívvel gondolt arra, hogy már teljesen olyanok, mint egy házaspár, akik
a barátaikat várják egy csevegéssel tarkított vacsorára. Csakhogy ő és Neville
még véletlenül sem voltak egy pár… Potterék meg soha az életben nem lesznek a
barátai, és egyáltalán nem azért, mert ő maga nem akarta volna…
-
Jobban vagy? – érdeklődött Neville. A
konyhapultnak támaszkodva törölgetett egy poharat, csak a kintről beszűrődő
fény világította meg az alakját, ami Draco szemében egyszerre tűnt
kísértetiesnek és gyönyörűnek.
-
Igen. – A másik férfi elmosolyodott, de nem
hozakodott elő azzal, hogy ő megmondta. – Minden készen áll a holnapi
előadásra?
-
Mi mindent megtettünk, a többi Harryéken múlik.
– Neville elfordult, így most a profilja került a fénybe. Draco sosem hitte
volna, hogy valaha vonzónak fogja találni ezt a férfit, most mégsem tudta
levenni róla a szemét. Talán azért, mert Neville nem emlékezett arra, mennyit
gonoszkodott vele? Erőt és bátorságot adott neki az, hogy mindent előröl
kezdhetnek? Mert mégis hány ember álmodozott már arról, hogy a korábbi tetteit,
amiket megbánt, elfelejtik az emberek? Draco értelemszerűen nem sorolta magát
közéjük, egészen addig, amíg néhány hónappal ezelőtt Neville Longbottom rá nem
mosolygott az utcán. Mert akkor a páncélba zárt szíve azt suttogta, hogy igen,
ezt meg tudnám szokni.
Persze ott volt még az a dolog is, hogy mi van, ha ez az
egész egyoldalú? Draco már kezdte elfogadni a saját maga érzéseit és vágyait,
de megborzongott, ha arra gondolt, hogy Neville elutasítja ezeket, ha egyszer
színt vall. A szőke magabiztossága továbbra is rendületlen volt, hitte, hogy
neki aztán senki sem tudna ellenállni, és Neville is adott olyan jeleket, amik
egyértelműen abba az irányba mutattak, hogy neki sem lenne kifogása… Vagy csak
össze van zavarodva, elvégre amnéziás, emlékeztette magát Draco, kevésbé
kedvesen. Másnap reggel megengedte magának, hogy még tovább heverésszen, mert
nem sok kedve volt szembenézni a nappal, meg Potterék grimaszaival, amikkel
majd a házát és a berendezéseit illetik. Fel kellene vérteznie magát, vagy
nagyon gyorsan elő kellene kaparnia a régi méltóságát, hogy ne essenek neki
rosszul ezek a pillantások. Próbálta elkapni azt a pillanatot, amikor számítani
kezdett neki, mit gondolnak róla mások… de valószínűleg csak átsiklott egyik
tartományból a másikba. Merengéséből egy halk kopogtatás rángatta ki, mire
gyorsan végignézett magán. A takaró göröngyök nélkül ölelte körbe a testét, ami
alól csak a feje és a karjai lógtak ki. Habár csak egy bokszert és egy atlétát
viselt, nem hitte, hogy ez akadályozza majd a beszélgetésben, így kikiáltott,
hogy szabad. Neville résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált, ajkán halvány
mosoly játszott.
-
Jó reggelt. Kéred a kávéd?
-
Aha. – És azzal a lendülettel Draco a támlának
döntötte a hátát, a takaró pedig lecsúszott a felsőtestéről. Halványan
elpirulva vette át a bögrét, miközben úgy érezte magát, mint egy szűzlány, aki
először fogadja hódolóját a hálószobájában. – Kösz. – Óvatosan belekortyolt, és
ismét meg kellett állapítania, hogy soha korábban nem ivott még olyan jó kávét,
mint amilyet Neville készít neki. – Szóval, mikorra is érnek ide?
-
Hétre beszéltük meg. – Draco hümmögött.
-
És akkor az egész napot idebent fogjuk tölteni,
körömrágva és fel-alá járkálva?
-
Egyrészt, nem szoktad rágni a körmöd…
-
Vagy csak sosem látod – vágott vissza a szőke,
Neville pedig felhúzta a szemöldökét, és karcsú ujjai felé intett, amin
tökéletes körmök virítottak. – Oké, nem rágom, mert undorító szokás.
-
Érthető, hogy ezt mondod.
-
Miért?
-
Szerintem a bizonytalan emberek menekülnek az
olyan tevékenységekbe, mint a körömrágás – vélte a férfi -, te pedig valószínűleg
még életedben nem voltál bizonytalan. – Draco erre természetesen majdnem
elszólta magát, de a torkán lecsorgó forró kávé szerencsére megakadályozta
ebben. – Elmehetünk vásárolni, jól jönne még néhány apróság.
-
Például?
-
Szalvéta. Virágok. Gyertyák…
-
Ah, nem tudtam, hogy randevú lesz.
-
Tripla – villantott rá egy széles mosolyt
Neville, mire Draco szíve veszettül dobogni kezdett.
-
Huh? – erre mintha a másik férfi elszégyellte
volna magát, de a szőke ezt persze egyáltalán nem akarta. – Nem mintha…
kifogásolnám, vagy ilyenek. – Legszívesebben leharapta volna a saját nyelvét. –
Úgy értem… elmehetünk vásárolni, nem probléma. – Olyan gyorsan döntötte magába
a kávét, hogy majdnem megfulladt tőle, aztán kipattant az ágyból, és már éppen
a fürdőszoba felé iramodott volna, mikor egy meleg tenyér simult a karjára.
Megállt ugyan, de nem fordult vissza.
-
Meg kellene beszélnünk valamit. – Draco nem
akart megbeszélni semmit. – Látom rajtad, hogy… feszélyez a jelenlétem, és
szívesen segítenék…
-
Nincs szükségem a segítségedre, Longbottom! –
rántotta ki a kezét a szorításból.
-
… de hiába próbálkozom, nem tudom távol tartani
magam tőled. – A szőke erre úgy meglepődött, hogy malfoytalan módon még a
száját is eltátotta.
-
Mi van? – Neville többször kinyitotta, majd
becsukta a száját, arca vívódásról árulkodott.
-
Én… - de természetesen az univerzum nem hagyta,
hogy befejezze, mert odakintről vitatkozás moraja szűrődött fel hozzájuk. Draco
az ablakhoz iramodott, sápadt arca pedig a következő pillanatban még sápadtabb
színt öltött.
-
Merlinre… Az apám… - Neville azonban már rég a
lépcső alján járt, aztán Draco már csak annyit látott, hogy az igencsak
felbőszült férfi kiront a házból az utcára, és könnyedén elkergeti azokat a
fickókat, akik ellátták Lucius baját. Luciusét, aki ki tudja, mit keresett a
fia háza előtt, és aki előzőleg megfenyegette Dracót, hogy kitagadja, ha nem
távolítja el Neville-t. És Neville mindennek tudatában mégis gondolkodás nélkül
a segítségére sietett… Draco szemei hirtelen megteltek könnyel, de durván
végigszántott az arcán, majd letrappolt a földszintre, és segített Neville-nek
becipelni az eszméletlen férfit a nappaliba. – Apa – rázogatta meg a vállát.
Szerencsére semmije sem vérzett, és egy gyors pálcamozdulattal a törést is
kizárta. – Apa, hallasz?
-
Szerintem elájult – mondta Neville, ahogy
leterített rá egy pokrócot.
-
Kik voltak? Nem ismerted fel őket? – A másik a
fejét rázta. – De miért… oké, azt végül is sejtem, hogy miért. De miért pont a
házam előtt? Minek jött ide azután, hogy… - Draco összepréselte a száját,
miközben eszméletlen apját bámulta. – Ostoba… mindig is ostoba volt…
-
Hé – szorította meg a vállát Neville. – Talán
vissza akarta vonni, amiket tegnap mondott… - Mikor erre a szőke gúnyosan
felnevetett, így folytatta: -… mert hiányoztál neki, és rájött, hogy te vagy az
egyetlen fia, az egyetlen élő rokona. Ha téged is eltaszít maga mellől, akkor
senkije sem marad.
-
Ez a Longbottom… nem is annyira idióta. – Draco
enyhén összerezzent apja fáradt hangjára. A férfi nem tűnt bosszúsnak, sokkal
inkább kimerültnek, és összetörtnek.
-
Hogy érzed magad? Elvégezhetek pár diagnosztikai
vizsgálatot…
-
Jól… vagyok – és hogy szavait bizonyítsa,
felült, bár ehhez bele kellett kapaszkodnia fia kezébe. Neville tapintatosan
elhátrált, de Lucius hirtelen kinyújtotta felé a másik kezét. – Nagyon… nagyon
sajnálom, Neville. – Nem lehetett megmondani, melyik férfi döbbent meg jobban;
Draco még sosem hallotta bocsánatot kérni az apját, Neville pedig tényleg nem
számított ilyesmire.
-
Semmi gond, uram. Természetes, hogy védeni
szeretné a fiát. – Draco erre szívesen közbeszólt volna valamit. – Miattam nem
kell aggódnia. Amint a döntéshozóim úgy ítélik meg ma este, hogy hazamehetek,
akkor nem élek vissza tovább a fia vendégszeretetével.
-
Micsoda? – A szőke most már nem tudta
visszafogni magát. – Miről beszélsz? – Neville nem nézett rá, így Draco a
karjánál fogva maga felé fordította. – Kérdeztem valamit, Longbottom! Valami
más célja is van Potterék látogatásának, nem csak az, hogy engem bosszantsanak?
– A férfi ajka megrándult.
-
Igen, van. Meg akarják nézni, mennyit javult az
állapotom, és ha úgy látják jónak, akkor javasolni fogják a gyógyítónak, hogy
hazatérhessek a saját lakásomba. – Draco megmagyarázhatatlanul sértettnek
érezte magát.
-
És ezt velem mégis mikor akartad megosztani?
Mikor bőrönddel a kezedben kilépsz az ajtón? – Mielőtt Neville válaszolhatott
volna, Lucius megszorította a fia karját, hogy magára vonja a figyelmét.
-
Draco, válthatnák pár szót a fiatalemberrel
négyszemközt? – A férfi félig örömmel fogadta a kérdést, a másik fele viszont
megijedt attól, hogy az apja talán most átkozza ki végleg Neville-t a világból…
de azért bólintott, és átvonult a konyhába.
Nem telt bele húsz perc, Neville és Lucius beszélgetve
csatlakozott hozzá. Az apja jobban bicegett, mint máskor, így Draco
odanyújtotta neki a botját, amit hálásan fogadott. Lucius arca teljesen
átalakult előző nap óta; némelyik ránc kisimult, már nem látszott sem annyira
fenyegetőnek, sem öregnek. Draco azon töprengett, mégis miért döntött úgy, hogy
megfogadja előző napi tanácsát.
-
Köszönöm a segítségeteket – hajolt meg kissé
Lucius, mikor kikísérték a házból. – Ha szívesen láttok, talán máskor is
tiszteletemet teszem.
-
ÉN bármikor szívesen látlak, apám – mondta
Draco, aztán csendben nézték, míg a férfi kisétált a kapun, majd hoppanált.
Abban a pillanatban a szőke már söpört is felfelé az emeletre, aztán bevágta
maga mögött hálószobája ajtaját.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése