Múlt, jelen, jövő 6. fejezet

Elérkezett a vacsora ideje! Kellemes olvasást! ;)

Csak akkor volt hajlandó lemenni, mikor meghallotta az erőteljes kopogtatást a bejárati ajtón. Méltóságteljesen vonult le a lépcsőn, így az érkezők megcsodálhatták őt teljes pompájában. Potter persze grimaszolt és a szemét forgatta, Granger szája széle is megrándult, a két Weasley ellenben kedvesen rámosolygott, miközben felakasztották a kabátjaikat.

-          Üdvözöllek titeket a Malfoy rezidencia kisebb változatában – mutatott körbe színpadiasan Draco, ujján megcsillantak a gyűrűi. – Kerüljetek beljebb, és érezzétek otthon magatokat.

-          Malfoy… - kezdte volna Potter, de a neje erőteljesen a lábára tiport, amit sikerült véletlennek beállítania. A férfi persze azonnal elhallgatott.

-          Köszönjük a meghívást! – hálálkodott Ginny.

-          Lett volna más választásom? – sóhajtott Draco, mialatt megtette az utolsó pár lépcsőfokot. – Remélem, éhesek vagytok.

-          Talán főztél? Megismered egyáltalán a sütőt? – gúnyolódott Potter.

-          Én meg. És te? – vágott vissza a szőke, majd folytatta: - Egyébként meg egy pálcával bármit meg lehet oldani. – Ginny felkacagott, aztán elpirult.

-          Milyen igaz! Kár, hogy Harry jelenleg csak az egyik pálcáját hajlandó használni…

-          Ginny! – mordult rá Potter, Draco pedig kárörömmel figyelte, ahogy elvörösödik a nyaka. Máris egy fokkal jobban bírta Mrs. Pottert.

-          Vacsora előtt talán igyunk valamit. – A szőke annyira haragudott Neville-re, hogy automatikusan kizárta őt a vendégek fogadásából, és egyetlen pillantást sem vetett rá, ahogy bevezette a többieket a nappaliba. Egy pálcaintéssel belebegtette a konyhából a már kitöltött italokat, és elégedetten figyelte, ahogy mindenki belekortyol. A szeme sarkából látta, hogy Neville nekitámaszkodott az ajtókeretnek. – Tehát, essünk túl most a kellemetlen részén, vagy majd desszert közben?

-          Desszert is lesz? – pillantott fel Ron.

-          Torta – felelte Neville halkan.

-          Aha, valld csak be, hogy te feleltél a vacsora előkészítéséért – kapott a szón azonnal Potter.

-          Draco nélkül nem ment volna.

-          Én csak a helyet biztosítom, mint ahogy egy jó szállásadóhoz illik – hajolt meg a szőke.

-          Milyen kellemetlen részre céloztál? – fonta karba a kezét Granger a kanapé szélén egyensúlyozva. Draco majdnem eltöprengett rajta, hogy mégis miért nem helyezi kényelembe magát, de hát egy ex-halálfaló otthonában mindig készenlétben kell állni, ugye.

-          Megbeszélhetnénk, mondjuk, a jöveteletek valódi okát.

-          Meghívtatok vacsorára – magyarázta Potter, mintha egy gyerekhez beszélne.

-          Ez volt a fedősztori. Az igazság viszont az, hogy ellenőrizni akarjátok Longbottom állapotát, hogy hazaküldhessétek innen, nem igaz? – Valamilyen okból mind a négyen Neville-re néztek, aki vállat vont.

-          Ez is benne volt, igen – bólintott lassan Ron. – De ezt kezdettől fogva tudtad, nem? Még beszéltünk is róla a mungóban, hogy meglátogathatjuk Neville-t…

-          Persze, de szeretem tudni, mikor akarnak a wizengamot elé citálni – sziszegte Draco, majd kibámult az ablakon, amin keresztül semmit sem látott. – Tudjátok, kicsit rosszul esik, hogy még mindig a múltam miatt ítéltek el. – Erre valaki – nyilván Potter – felprüszkölt.

-          Malfoy, mégis mi alapján ítélhetnénk meg? A Roxfort befejezése után nem is találkoztunk… semmi, de semmi nem utalt arra, hogy szent lett belőled. Honnan kellene tudnunk, hogy ez az egész nem egy hatalmas színjáték? Három éved volt arra, hogy kidolgozd a nagy tervet… hogy bosszút állj rajtunk, amiért megöltük Voldemortot. – Draco nem szólalt meg azonnal.

-          Először is, miből gondolod, hogy nem vagyok hálás, amiért kicsináltátok? – Nem érkezett válasz. – Ha ő kerül hatalomra… biztos megtorolt volna rajtunk egy csomó sérelmet, amit talán nem is mi okoztunk neki. Lakott a házunkban. És őszintén mondhatom, nála rosszabb vendéggel még sosem volt dolgom, pedig itt van Longbottom is. – Valaki kuncogott. – Igazából megkönnyebbültem, mikor Potter nyert. Valahogy tudtam, hogy hiába utál, ő soha nem tudna úgy ártani nekem, mint a Sötét Nagyúr tette volna.

-          Mert még sosem láttál a gyerekeimmel kiabálni – mormolta Potter. – De remélem azt azért belátod, hogy mi most fegyvert adtunk a kezedbe magunk ellen. – A szőke erre visszafordult feléjük. Granger és Ron a kanapén ült, Ginny és Potter meg az egyik fotelban, a férfi a karfára telepedett a neje mellett. Potter egyenesen a szemébe nézett, és Draco most először nem csak ellenszenvet és utálatot fedezett fel a szempárban, hanem kétségbeesését is. – Rád bíztuk az egyik legjobb barátunkat. Rád, akit egyszer-kétszer szívesen megöltem volna a Roxfortban…

-          Harry! – suttogta Ginny.

-          Semmi gond, nekem is voltak hasonló pillanataim – legyintett Draco nagyvonalúan.

-          … és beleegyeztünk, hogy ide hozd magadhoz – folytatta a férfi. – Még mindig vannak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban, de ahogy most Neville-re nézek… - és tényleg azt tette -… azt látom, hogy boldog itt. Kiegyensúlyozott. – Aztán felsóhajtott. – És talán nem is olyan fontosak azok az emlékek. Az a lényeg, hogy életben van. – Draco erre felvont szemöldökkel Ronra nézett, jelezve, hogy nagyon is ismerős neki ez a felfogás, a vörös hajú férfi pedig somolyogva rákacsintott.

-          Nos, nagyon köszönöm a dicséretet – biccentett feléjük. – Most talán vonuljunk át a konyhába, mielőtt kihűl az étel.

-          Melegítőbűbájról még nem hallottál? – érdeklődött Ron.

-          Dehogynem, azzal tartottam melegen a hátsóm a kviddics edzések alatt.

-          Nem is rossz ötlet – dörmögte Potter.

-          Talán ismét beszállsz a játékba? – kérdezte a szőke.

-          Csak a szabadidőmben – vont vállat a férfi. – A munkám jelenleg eléggé lefoglal.

-          És a családod – tette hozzá Ginny.

-          És a családom – ismételte kötelességtudóan a férj.

-          Ki vigyáz most a gyerekeitekre? – szólt közbe Neville, miután betolta a széket Hermione alatt. Draco észrevette, milyen gyönyörűen mozognak az izmok a férfi barna karján. Mégis minek kellett feltűrnie a fehér inge ujját?

-          Molly – hangzott a felelet. – Imádja az unokáit.

-          Na, ja – grimaszolt Ron. – Fogadni mernék, hogy ugyanolyan sárszínű pulóvereket fog kötni nekik is karácsonyra, mint nekem.

-          Milyen aranyosak lesztek a családi képeken! – vigyorgott rá Draco az asztal felett. – Feltétlen kérek belőle egy példányt! – A másik férfi elhajította felé a szalvétáját, ami félútig sem ért el. – Meg sem kell kérdeznem, mennyit fejlődött a varázstudományod, Weasley.

-          Meg sem kell kérdeznem, mennyit fejlődött a stílusod, Malfoy.

-          Az én stílusom már a Roxfortban teljesen kiforrott volt, köszönöm szépen. – A szőke az ölébe terítette az asztalkendőt, majd intett a pálcájával, hogy az ételek az asztalra rendeződjenek.

-          Nahát! – csengett Granger elismerő sóhajtása. – Ezt tényleg ti csináltátok?

-          Neville-é az érdem – ismerte be Draco, aki maga is elcsodálkozott a sok tál láttán. Nem is emlékezett, hogy ilyen sok alapanyagot vettek volna.

-          Neville varázstudása viszont rengeteget fejlődött, már a háztartási varázslatokat is profi szinten űzöd! – lelkendezett Granger, mire Neville váratlanul grimaszolt egyet. Egyikük sem értette az okát.

-          Várjunk csak – emelte az asztal fölé a kezeit Ginny, ahogy barátjára nézett. – Ezt mind pálca segítségével készítetted, ugye, Neville? – Csend lett. – Neville?

-          Tudjátok, mennyire utálok a középpontban lenni. Inkább együnk! – A barátai természetesen nem forszírozták volna a dolgot, Draco viszont felvont szemöldökkel nézett a férfira, aki egy darabig hősiesen állta a pillantását. De végül kénytelen volt feladni. – Jól van, rendben! Kézzel készítettem. – Hüledezés támadt.

-          Mint a muglik? – tette a mellkasára a kezét Ginny. – Pálca nélkül?

-          Mi olyan rossz abban? – kérdezte Neville, és lefelé bámult a tányérjára. – Szerintem egyáltalán nem szégyen a kétkezi munka…

-          Hát persze, hogy nem! – mondta Granger.

-          … kikapcsol, eltereli a gondolataimat… habár persze vigyázni kell, nehogy beleszaladjon az ujjamba a kés. De élveztem elkészíteni nektek ezeket az ételeket.

-          Tehát magadtól döntöttél úgy, hogy pálca nélkül főzöl? – firtatta Draco, mert valami nem hagyta nyugodni. – Nem lehet, hogy… egészen véletlenül… nem tudod használni a pálcádat? – Mintha egy kvidicsmeccset néztek volna, úgy kapkodták a fejüket köztük ide-oda.

-          Igaz ez? – hajolt előre Potter. – Nem tudod használni a…

-          Elég! – szólt közbe hirtelen Ron, aztán már fel is pattant, és odaállt Neville mögé. Valószínűleg pont időben cselekedett, mert Neville úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban feldobbanhat. Ron a vállára tette a kezét, és megszorította. – Mit számít az, hogy Neville mivel dolgozott? Elkészítette nekünk ezt a sok finomságot, mi pedig tisztelettel be fogjuk lapátolni mindet. Világos? – nézett végig az asztalnál ülőkön, akik sorban bólintottak. Draco persze megmakacsolta magát, és karba fonta a kezét. Neki csak ne mondja meg a saját otthonában egy Weasley, hogy mit csináljon.

-          Draco? – A férfi felkapta a fejét Neville halk hangjára. Ahogy egymás szemébe néztek, Draco már nem is érzékelte a körülöttük ülőket, sem az időt, sem a teret, sem a problémákat… Csak azt tudta, hogy szerelmes ebbe a férfiba… és soha nem akarja elengedni. De ahelyett, hogy az etikettre fittyet hányva a karjaiba vetette magát, csak ellazította az izmait, és biccentett. Neville arca kisimult. – Együnk! – És ettek.