Múlt, jelen, jövő 7. fejezet

Ezennel az utolsó, mindent eldöntő fejezet is megérkezett! Nagyon köszönöm, hogy velünk tartottatok, remélem sikerült pár kellemes percet okoznunk nektek! :):)

Már éjfél is elmúlt, mikor Granger észbe kapott, és felpattant a kanapéról, ahová nagyon kényelmesen befészkelte magát, és felkiáltott, hogy indulniuk kell.

-          Szegény Molly, mit gondolhat most! – simította az arcára a tenyerét. – Már így sem kedvel engem túlságosan, azt fogja hinni, hogy én akartam ilyen sokáig maradni!

-          Mi az, hogy nem kedvel túlságosan? – kérdezte Neville, amit helyette nyilván Ron tett volna meg, ha nincs annyira elázva. – Hogyne kedvelne, te vagy a kedvenc menye! – Granger erre kuncogott egyet, aztán a szája elé kapta a kezét. Ittasságban ő sem maradt el túlságosan a kedves férjétől, és Draco elgondolkodott rajta, hogy mikor kapcsolódhattak ki ezek legutóbb.

-          Erről… igazából nem is kéne tudnom, mert olyan jól titkolja – magyarázta, mialatt felvette a kabátját. – Nem kedvel, mert mindent jobban tudok nála, és nem hagyom, hogy főzzön a gyerekeimre. – Még Draco is rájött, hogy ez Molly számára felért egy durva átokkal. – Mármint nem olyan sokat… mert rettentően jól főz, és nem akarom, hogy Rose és Hugo odaszokjon… habár még olyan kicsik… talán mégis hagynom kellene, hogy Molly tegye a dolgát, elvégre felnevelt egy csomó gyereket. – Ezen a ponton a férjére nézett, aki kifelé kémlelt a nyitott ajtón, összehúzott szemmel. – Hm… még meggondolom.

-          Csak ne legyél vele olyan szigorú – kérte Neville. – Sok veszteség érte, de új erőre talál az unokáiban. – Granger bólogatott egy sort, majd megölelte a férfit.

-          Köszönjük a csodás estét!

-          Mi köszönjük, hogy eljöttetek.

Mindenki sorban elbúcsúzott, majd még megvárták, míg a párok szépen eltűnnek a sötétben, és csak azután vonultak vissza a konyhába, hogy végignézzenek a káoszon. Draco visszaült a székére, és felhajtotta a maradék bort a poharából. Néhány pillanatig követte tekintetével Neville-t, aki berakodta a koszos edényeket a mosogatógépbe – Draco nem is emlékezett, hogy van ilyen gépe -, de görnyedt háta fáradtságról árulkodott. A szőke úgy vélte, most már muszáj beszélniük.

-          Kiestél a szerepedből – szólalt meg halkan.

-          Tessék? – fordult felé Neville.

-          Ma este kiestél a szerepedből – ismételte tisztán. – Alig volt észrevehető, és Potterék a végén már csak az alkoholt látták maguk előtt. De én észrevettem. – A szemébe nézett, mialatt tovább görgette ujjai között a poharat. – Tudom, hogy mindenre emlékszel, Neville.

A következő percekben csak a víz csöpögése hallatszott, és Neville mély sóhajai. Aztán a férfi nekitámaszkodott a pultnak, és karba fonta a kezét.

-          Mikor jöttél rá?

-          Csak ma. Te mióta csinálod?

-          Egy hete, talán. – Draco biccentett. – Mivel árultam el magam?

-          Korábban alig tudtál megmaradni a barátaid közelében, most viszont látszott az arcodon, hogy örülsz nekik, és érdekel, mi van velük. – Hallgatott egy keveset. – Ha tudod, mi történt… miért segítettél ma apámnak?

-          Miért ne tettem volna? Megtámadták, én meg auror vagyok.

-          Oh, szóval kötelességből?

-          És le akartalak kenyerezni vele. – Draco felvonta a szemöldökét.

-          Engem? Te akartál lekenyerezni engem?

-          Igen. Gondoltam nem árt, ha vannak jó pontjaim nálad, mikor elmondom, hogy már egy ideje mindenre emlékszem. – Megdörgölte a karját. – Nem akartalak átverni.

-          Nyilván. Olyan jól érezted magad itt, hogy szeretted volna megnyújtani kicsit a vakációt. – Neville az ajkába harapott.

-          Nem tudtam, hogy fogsz viszonyulni ehhez… hogy azonnal kidobsz-e, vagy hagyod, hogy maradjak…

-          Várj, várj – emelte fel a kezét Draco. – Most ugye nem azt akarod beadni nekem, hogy jól érzed magad itt, velem, és nem akarsz hazamenni? – Mikor ez alkalommal Neville ránézett, a szőke lélegzete elakadt. Pláne, ahogy a másik férfi közelebb sétált hozzá.

-          De, pontosan ezt akarom mondani, Draco. – A férfi megnyalta kiszáradt ajkait, ami Neville figyelmét sem kerülte el, így lehajolt, hogy fejük egy vonalban legyen. – Délelőtt akartam elmondani…

-          Mit?

-          … de arra jutottam, hogy inkább megmutatom.

Draco szája abban a pillanatban elnyílt, ahogy Neville odahajolt, és megcsókolta. Nem csukta le azonnal a szemét, így láthatta, milyen hosszúak a másik férfi szempillái, és milyen kóstolni valóan barna a bőre. Lehunyta a szemét, és előredőlt, viszonozva ezzel a csókot, ami egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy korábban elképzelte. Sokkal jobb annál. Neville nem volt erőszakos, eleinte gyengéden mozgatta száját az övén, hogy megszokják egymást, majd bátortalanul besiklatta nyelvét Draco szájába. A szőke – igen malfoytalanul – nyögött egyet, és feljebb nyújtotta a fejét, hogy Neville könnyebben hozzáférhessen. A következőkben azt vette észre, hogy a férfi felhúzta őt a székből, és felültette az asztalra, ami nemrég még tányérokkal volt tele. Draco nem állította, hogy nem tudja, mire megy ki a játék, de nem szokott hozzá, hogy csak úgy felkapják, és áthelyezzék valahová.

-          Neville… - lehelte alig hallgatóan, mire a legbelül szunnyadó malfoysága felmordult.

-          Mm? Nem…

-          De, nem arról van szó. – Eltolta kicsit magától a másikat, hogy levegőhöz jusson, habár szíve szerint már rég letépte volna magukról a ruhát. De valamit még tisztáznia kellett. – Miért akarsz velem lenni? – Neville félrebiccentette a fejét.

-          Miért ne akarnék veled lenni? – Egyik ujjával végigsimított a szőke férfi hófehér arcélén, Draco testében pedig újra szétáradt a forróság. – Fantasztikus vagy, Draco, még ha nem is tudod magadról.

-          Jól tudom én azt, hidd el! – Neville felnevetett.

-          Rendben, de számomra egészen más módon vagy fantasztikus. Nem a kinézeted miatt…

-          Óó, nem? – nyalta meg az ajkát csábosan.

-          … nem csak a kinézeted miatt – pontosított vigyorogva -, hanem mert gondoskodtál rólam, és semmit sem vártál érte cserébe.

-          A barátaid megfenyegettek, azért azt hozzátenném.

-          Mindenáron le akarod kicsinyelni a tetteidet, igaz? – Neville olyan gyengéden túrt a hajába, hogy Draco tényleg kezdte magát törékeny porcelánbabának érezni. Sosem tapasztalt még ilyesmit… hogy valaki ilyen szintű áhítattal viseltessen iránta… - Nekem igenis sokat segítettél, még ha nem is vagy hajlandó elfogadni. És szeretném hinni, hogy én is segítettem neked. – Draco már válaszolt volna, de aztán érezte, hogy teljesen kiszáradt a szája. Nyelt egyet, majd megrázta a fejét.

-          Igen… segítettél. Sokkal többet, mint hinnéd… és sokkal többet, mint amit el merek ismerni. – Neville ismét elmosolyodott. – És ezért akarsz velem lenni? Mert segítettem, és mert nem akartam mindenáron, hogy emlékezz a múltra?

-          Azért is. Meg… igazság szerint, már a Roxfortban is beléd voltam zúgva. – Draco egy egész kicsit úgy érezte, megfordult vele a szoba. Letekintett az asztalra, amin éppen ült, de minden a helyén volt. Akkor miért érezte mégis úgy, mintha az egész világa megdőlt volna? – Ezzel most sokkoltalak?

-          Igen! – vágta rá a szőke, ahogy félretolta a férfit, és elhátrált a közeléből. – Most… tényleg bedobod ide nekem azt, hogy te már… hogy… ezt nem hiszem el!

-          Sajnálom. De ha ez vigasztal, sokáig én sem tudtam. – Draco mogorván nézett rá, mire Neville sóhajtva leült arra a székre, amin az előbb még a szőke terpeszkedett, és keresztbe rakta a lábát. Draco igyekezett nem a nadrágja mögötti méretes dudorra bámulni. – Úgy értem, nem tudtam én sem, miért ragaszkodom hozzád ennyire. Aztán, amikor lassan emlékezni kezdtem Harryékre, az is beugrott, hogy… nagyon sokat bámultalak. Követtem a kezed mozgását, mikor magyaráztál. Féltékeny voltam Pansy Parkinsonra… - Draco horkantott. – Igen, időközben tisztáztad, hogy nem volt köztetek semmi, de ezt akkor honnan kellett volna tudnom? – Neville megdörgölte az állát, majd a tenyere mögé rejtette a szemét. – Tiszta hülyének éreztem magam miatta.

-          Mi? Miért? – Neville válla rázkódott, Draco ebből tudta, hogy nevet.

-          Komolyan nem tudod? Draco Malfoy, a Mardekár királya, arrogáns, beképzelt, magasról tesz mindenkire, aki nem üti meg az ő képzeletbeli mércéjét… és utálja a griffendéleseket, különös tekintettel Harryékre, meg rám. – Szünetet tartott. – Minden alkalommal, amikor találkoztunk, reménykedtem abban, hogy másként fogsz nézni rám. Nem azzal a szánalommal és megvetéssel. De csalódnom kellett. – Draco az ajkába harapott, szíve hevesen dübörgött.

-          Én… elhiszed, ha azt mondom, nagyon sajnálom? Persze az akkori énem nevében nem tudok beszélni… de most… most ég a pofám arra gondolva, hogy mennyit bántottalak. Meg sem érdemelted… és semmiben sem voltam jobb nálad. Sem akkor, sem most.

Csend telepedett a konyhára. Draco nem mert a másik férfira nézni, helyette végigtekintett a mosogatón, a polcokon, a zöldségeken, amiket Neville olyan nagy szeretettel és szakértelemmel válogatott össze… a mosatlan edényeken, amikből alig fél órája még a szőke férfi esküdt ellenségei falatoztak vidáman… Ami azonban a legjobban megdöbbentette, az volt, hogy neki ez egyáltalán nem volt ellenére. Sőt. Azt akarta, hogy Neville minden nap a konyhában tüsténkedjen; hogy együtt menjenek bevásárolni, és néha összejárjanak a többi családdal vacsorázni, kviddicsezni, vagy varázslósakkot játszani. Össze akart különbözni Potterrel és Grangerrel, amikor csak lehet, iszogatni akart Ronnal, és bámulni, ahogy a gyerekeik futkároznak a kertben… s mindezt azért, hogy része lehessen Neville életének. Hogy együtt éljék azt a bizonyos életet.

-          Draco? – szólította meg végül Neville, a szőke teste pedig megfeszült.

-          Tessék.

-          Tudsz kezdeni valamit ezzel az egésszel?

-          Miféle egésszel?

-          Azzal, hogy szerelmes vagyok beléd. – Draco áldotta az eszét, amiért korábban elfordult, mert semmiképpen sem akarta, hogy a másik meglássa az arcára felkúszó boldog és elégedett vigyort.

-          Nos, igazából eléggé riasztó a gondolat, hogy a híres-neves Longbottom engem választott. El tudom képzelni, a firkászok ebből mit fognak kihozni. – A másik férfi nem reagált, így Draco úgy vélte, illene komolyabban válaszolnia. – Megrémít. Ugyanakkor… halálosan boldog vagyok tőle. De ha ezt bárki másnak továbbadod, megátkozlak. – Jól hallotta, hogy Neville kuncogott, amitől a szíve megtelt örömmel. Aztán a másik férfi fölkelt, majd mögé lépve átkarolta őt. Draco önmagát is meglepve dőlt bele a másik karjaiba. Kényelmes volt elnyújtózni, és átadni egy időre az irányítást, kiüríteni az elméjét.

-          Draco?

-          Mi van már? – mormolta a szőke.

-          Fel vagy izgulva. – Draco felkacagott.

-          Még mindig nagyon pontos a megfigyelőkészséged, Longbottom. – Megmozgatta kicsit a hátsóját, mire Neville felnyögött a füle mellett. – És ahogy érzékelem, neked sincs problémád a felállással.

-          Ezt jól érzékeled. – A szorítás erősödött a derekán, aztán Neville váratlanul elengedte.

-          Hová mész?

-          Együtt megyünk, Draco.

-          Ja, akkor jó. – Engedelmesen tűrte, hogy Neville maga után húzza a hálószobába, majd még engedelmesebben elterült az ágyon. Azonnal agyába villant az a korábbi fantáziája… amikor Neville fölötte térdelt, barnán és félmeztelenül, ő maga pedig alulról bámult fel rá nyálcsorgatva. Vagy majdhogynem nyálcsorgatva.

Amikor jó fél óra múlva Neville félmeztelenül, izmos karjára támaszkodva fölé hajolt, Draco hirtelen ráébredt, hogy sosem volt még ennél boldogabb és elégedettebb. Természetesen megrémisztette a szituáció… ugyanakkor, ahogy testük és lelkük összeolvadt, és ahogy Neville szenvedélyesen megcsókolta, úgy vélte, az élvezet hamarosan úgyis felülírja a félelmet. A többi pedig a jövő zenéje...