Merlin 1/3

Elnézést a roppant fantáziadús címért, de most ennyi telt tőlem.

Bízom benne, hogy maga a történet jobb lett, habár egy eléggé sablonos alappal dolgoztam...

Fogjam már be...

Kellemes olvasást! :)

Arthur Pendragon elégedetlenül fonta össze izmos karját a mellkasán, és úgy bámulta tovább az ebédlő padlóját.

-          Mondani akarsz valamit, fiam? – dübörgött végig a termen a király öblös hangja, amibe némi csámcsogás is vegyült.

Már csak két nap volt hátra a karácsonyi lakomáig, Uther pedig minden alkalmat megragadott, hogy letesztelhesse a menüt.

-          Még sosem hagytam ki egyetlen karácsonyi lakomát sem. Apám tényleg azt gondolja, hogy bölcs dolog most elkezdeni?

-          Ennél most sokkal fontosabb teendőid vannak. Garagar mindenáron ki akarja házasítani a lányát, nekünk pedig minimum szemrevételeznünk kell, ha nem akarjuk őket megsérteni – tette hozzá nyomatékosan, mialatt letörölgette a kezét. Arthur jó kisfiú módjára biccentett.

-          Meddig kell maradnom?

-          A második héten már kimentheted magad… kivéve, ha kellemes a társaság – kacsintott ravaszul, amitől a herceg gyomra csaknem felkavarodott. Félig már kinn volt az ajtón, gondolatban pedig már a szobájában járt, mikor az apja utána szólt. – Majd’ elfelejtettem – ami arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem felejtette el, hanem direkt hagyta legutoljára a legfontosabb közlendőjét -, a szolgád ezúttal nem tarthat veled.

-          Tessék? – hördült fel Arthur kicsit bosszúsabban a kelleténél. Eddig sem fűlött a foga ehhez az utazáshoz, de hogy még Merlin társaságát is nélkülözze… - És akkor ki fog gondoskodni a szükségleteimről?

-          Garagar büszke arra, hogy a legjobb szolgálókat szerzi meg magának, így emiatt nem kell aggódnod. – A herceg összepréselte a száját, nehogy kiszaladjon rajta, hogy neki nem a legjobb szolga kell, hanem Merlin. – Talán nem értesz egyet a parancsommal? – dőlt hátra Uther a székében, szeme gúnyosan és várakozásteljesen csillogott. Arthur eldöntötte, hogy nem adja meg neki a remélt elégtételt.

-          Ahogy apám jónak látja – hajolt meg, majd sebesen távozott.

A folyosón haladva oda sem figyelve viszonozta a szembejövők köszöntéseit, aztán berobbant a szobájába.

Érdekes módon amint meglátta Merlint, némileg oldódott a gyomrában érzett csomó, de csak addig, míg eszébe nem jutott, hogy itt kell hagynia.

-          Hogy ment? – érdeklődött a srác, aki éppen ráhajolt az ágyra, hogy felrázza a herceg párnáját. Arthur nem tudta megmagyarázni, miért volt olyan kellemes számára ez a látvány.

-          Számomra nem túl jól, te viszont örülhetsz, mert megszabadulsz tőlem néhány napra. – Merlin pont olyan zavartan nézett rá, mint ahogy ő érezte magát.

-          Ezúttal kinek a lányát bocsájtják kalapács alá? – Arthur fintorogva levetette magát az ágyra, amit szolgája az imént tett rendbe. Hiába, imádta hergelni a másikat.

-          Garagar lányát – felelte halkan.

-          Még éppen időben van.

-          Ezt hogy érted? – pillantott rá a herceg.

-          Mindenki tudja, hogy Gerardin el akar szökni, amint nagykorú lesz – válaszolta Merlin, és sebesen rendet vágott Arthur igencsak megviselt asztalán.

-          Én pont nem tudtam róla.

-          Mert téged nem érdekelnek a nők… csak egy bizonyos – vigyorgott rá a srác, Arthurt pedig valamiért elszomorította, hogy a másik ezt gondolja.

-          Örülsz, hogy nem kell velem tartanod? – provokálta inkább.

-          Nem kifejezetten – hangzott az őszinte, és némileg meglepő felelet. – Amint kiteszed innen a lábad, ezernyi támadás indul meg ellened, én pedig nem tudlak majd megvédeni.

Arthur vigyorogva képzelte maga elé a karddal hadonászó Merlint, de a srác olyan aggodalmas képet vágott, hogy nem volt szíve letörni a lelkesedését.

-          Nos, azért remélem nem fogod minden este álomba sírni magad.

-          Annyira azért nem izgat, mi történik veled. Uram – tette hozzá, de a herceg biztos volt benne, hogy hazudik.

Szívesen heverészett volna még a jó meleg szobában Merlinnel civódva, de odakintről hamarosan kocsizörgés hangzott fel, jelezve, hogy a hintó előállt.

-          Mintha hóban és fagyban nem volnék képes megülni egy lovat – dohogott a szőke.

-          Apád csupán attól tart, hogy befagy a kényes hercegi hátsód – szűrődött ki Merlin hangja a szekrény mélyéről, ahol Arthur vastag kesztyűje után kutatott. – Különben meg így kevesebb a támadható felület.

-          Senki sem fog megtámadni, Merlin – forgatta a szemét a szőke. – Őszintén szólva, én inkább miattad aggódom.

-          Jól elleszek – állította a srác kipirultan.

-          Hm. Én viszont úgy vélem, nélkülem szinte életképtelen vagy.

-          Amíg a szinte ott van, addig semmi gond. Te koncentrálj csak az ifjú hölgyre, akit talán pont te fogsz visszatartani attól, hogy elszökjön a lovászfiúval. – Merlin végre összehúzta a zsák száját, és Arthur szerint elégedettebbnek tűnt, mint illett volna.

Merlin ezután ráterítette a hercegre a palástját, bekötötte a bakancsát, és ráadta a kesztyűjét.

-          Vigyázz magadra, uram – lépett mellé a srác, miután Arthur elhelyezkedett a hűvös hintóban. A herceg fejében megfordult, hogy mi volna, ha fittyet hányva apja parancsára mégis magával vinné Merlint… de elég valószínűnek tűnt, hogy a szolga inná meg a levét a kihágásnak.

Így tehát méltóságteljesen biccentett a srác felé, s amint Merlin elhátrált, el is indultak.

Mind az út, mind pedig az egy hét felettébb unalmas volt, ahogy azt Arthur előre sejtette, habár érdekes módon kétszer is megtámadták a kastélyba menet, de senki sem jutott át a védvonalon. A hercegnek fel sem tűnt volna a dolog, ha Gwaine nem kurjant fel örömében, mikor levágta az egyik gazembert.

Arthur lovagjai gyűrűjében lépett be a bálterembe, és ahogy az várható volt, minden fej az ifjú Pendragon felé fordult. Utat engedtek neki, Arthur pedig minden lépésnél tudatában volt Merlin hiányának. A kölcsönös üdvözlés és udvariaskodás után a herceg átnyújtotta a magával hozott ajándékokat, aztán kötelességéhez híven táncolni hívta Gerardint.

Elég hamar kiderült, hogy egyrészről egyáltalán nem vonzódnak egymáshoz, másrészről pedig egyetlen közös témájuk sem akadt… vagy mégis?

Arthur tervei szerint szépen kibekkelte azt az egy hetet, amit már-már kötelező volt a kastélyban töltenie. Nappal fel-alá járkált a folyosókon, bekukkantott a könyvtárba, elsétált a konyha felé, majd kis híján feldöntötte Gerardint, amikor mindketten a télikertbe igyekeztek. Arthur udvariasan maga elé engedte a lányt, és megpróbált eltűnni, mikor magára vonta a figyelmét a lány rázkódó válla.

-          Valami baj van?

-          Nincs… nincs semmi. – Arthur odanyújtotta neki a zsebkendőjét, mire Gerardin felkacagott. – Rosszul hazudok, igaz?

-          Igaz. – A herceg megvárta, míg a lány helyrehozza könnyektől maszatos arcát.

-          Szerelmes vagyok.

-          Értem.

-          Érzett már ilyet? Tudom, mikről írnak a regények… különös, ugyanakkor helyénvaló érzések a hasban, álmatlanság, étvágytalanság… aztán kiderül, hogy ennek a nagy része valóban igaz. De arról nem írnak, hogy ez ennyire nehéz és fájdalmas. Hogy ha nem vagyunk együtt, akkor úgy érzem, a szívem nem is dobog… hogy nem vagyok egy teljes egész. – Gerardin könnyes szemmel nézett rá. – Tapasztalt már ehhez hasonlót? – És mielőtt Arthur megakadályozhatta volna, kicsúszott a száján az igazság:

-          Igen. Éreztem. – És ezennel megvolt a közös téma.

Pontosan ezek miatt a beszélgetések miatt értette meg Gerardin olyan könnyedén, miért megy haza egy hét után, és ezért nem tartóztatta, csak mosolyogva elfogadta a kézcsókját, és integetett a hintó után.

A hazajutás némileg körülményesebbnek bizonyult, de közel sem a támadások miatt; félúton a két kastély között ugyanis kidőlt egy hatalmas és ősöreg fa, amit csak Arthur lovainak hathatós közreműködésével tudtak elvontatni. A herceg kezet rázott a férfiakkal, akik hálálkodva hajlongtak előtte, mikor közölte, hogy nyugodtan vágják fel a fát, és vigyék haza tüzelőnek. Arthur elégedetten mászott vissza a hintóba, és alig várta, hogy végre hazaérjenek. Ebben sajnos nem volt túl sok köszönet.

Az első, ami feltűnt nekik, a szokatlanul nagy csend volt. Sem a kapuban, sem az udvaron nem mozgolódtak emberek, nem köszöntötték őket mosolyogva és megnyugodva, nem ütköztek össze kifelé igyekvő lovasokkal. A második, ami szemet szúrt, a díszek teljes hiánya. Noha a karácsonynak vége, de amióta Arthur csak az eszét tudta, a csodás kivilágítást mindig meghagyták egy teljes hónapig, míg végül Uther megunta, és leszedette őket. A harmadik, és egyben legaggasztóbb dolog pedig a kastély előtti placcot beborító feketeség volt. Arthur megpróbált nem odanézni, mert szinte biztos volt benne, hogy ez valami nagyon rossznak a bizonyítéka. Megvárta, míg az utolsó lovag is leszállt a lováról, aztán a menetet vezetve elindult a főépületbe.

-          Hová tűnt mindenki? - érdeklődött Lancelot a háta mögül.

-          Talán kimenőt kaptak – vetette fel Elyan. Gúnyos horkantások.

-          Az lenne aztán az igazi karácsonyi csoda – vélte Gwaine, ahogy hátracsapta félhosszú haját – kizárólag Sir Leon bosszantására. Lancelot vigyorgott.

Arthur a zsigereiben érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, de megpróbált magabiztosnak tűnni, ahogy kitárta a tanácsadóterem ajtaját.

-          Miért nincsenek itt őrök? – tette fel a kérdést Sir Leon, aztán a következő pillanatban mind haptákba vágták magukat az asztal mögül fölemelkedő király hatására.

-          Uraim, örülök, hogy visszatértetek! – köszöntötte őket Uther mosolyogva. Mosolyogva! Arthur úgy meglepődött, hogy a száját is eltátotta. Soha életében nem látta még őszintén boldognak az apját; mindig azt hitte, ez az érzelme felesége halálával sírba szállt.

-          Apám – kezdte a szőke, és meghajolt. – Minden rendben van?

-          Hogyne, minden a legnagyobb rendben! Talán furcsálljátok ezt a nagy csendet, de mindenkit hazaküldtem a családjához, elvégre ünneplünk! – Elyan köhintett, ami gyanúsan úgy hangzott, hogy „megmondtam”, de Arthur a maga részéről nem elégedett meg ennyivel. Volt valami a mosolygó királyban, amitől kirázta a hideg. – Végre, oly sok év hiábavaló kutatás után kézre került az, aki az udvar gondjaiért felelős. Nincs tehát mitől tartanunk többé.

-          És mindez egy hét alatt derült ki?

-          Felgyorsultak az események. A mágus elárulta magát, nem hagyhattam, hogy kereket oldjon.

-          Mágus? – mozdult meg Lancelot idegesen.

-          Így igaz. Magam is alig akartam elhinni, hogy ilyen sokáig itt volt a szemünk előtt, és mégsem vettük észre. – Lancelot arcán most már tisztán látszott a pánik.

-          És… cellába zárták, vagy…?

-          Ugyan, erre egyáltalán nem volt idő – legyintett Uther. – Máglyára vetettem, amilyen gyorsan csak tudtam. Eleget fertőzte már a fiam életét.

Arthur agyának legmélyén már mocorogni kezdett a felismerés, de még nem tudott a felszínre törni. Ránézett előbb az apjára, aztán a lovagjára, Lancelot pedig összetörten viszonozta a pillantását… és a herceg száján kibukott egy név…

-          Merlin…