Második fejezet, kellemes olvasást! :)
-
Pontosan! – bólogatott Uther. – Tényleg nem
akarom elhinni, hogy az orromnál fogva vezetett… - A király hangja a következő
pillanatban elakadt, és kikerekedett szemmel nézte a nekieső Arthurt. – Fiam…
-
Mit… mit tett vele? Hol van Merlin?
-
Szétfújta őt a szél, természetesen!
-
De… - Arthur kicsit erősebben kezdte szorítani a
férfi ingét. – Hogy merte…
-
A népem érdekeit kell néznem. Téged is behálózott,
de néhány hét, és olyan lesz, mintha sosem létezett volna…
De Arthur már nem is hallotta a hangját; botladozva indult
el kifelé, félretolva maga előtt a lovagokat. Csak a szobájába akart eljutni…
ahol minden bizonnyal Merlin fogja várni egy forró fürdővel. Igen, így kell
lennie… Mikor a herceg meglátta a vetett ágyat, a szíve olyan mértékben
összeszorult, hogy nem bírt talpon maradni. Lerogyott a padlóra, tenyerével
támasztotta meg magát, hogy előre ne bukjon… aztán észrevett egy vízfoltot. Majd
még egyet. Arthur nem akart sírni… nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy az
a minden lében kanál nincs többé… nem fogja többé lerángatni róla a takarót,
hogy így ébressze… nem fogja többé morgolódva tisztogatni a felszerelését… nem
áll többé mögötte a lakomák alkalmával…
-
Nem – mondta ki hangosan, amitől nemileg erőre
kapott. – Nem. – Fölállt a padlóról. Kellett lennie valami magyarázatnak,
valaminek… bárminek… és a kérdéseire csak egyvalaki tudott választ adni.
Gaius pontosan olyan rosszul festett, mint ahogy Arthur is
érezte magát, de az idős férfival ellentétben ő nem engedhette szabadjára az
érzelmeit.
-
Arthur – hajolt meg, majd behajtotta az ajtót. –
Bizonyára hallottál róla, hogy… hogy…
-
Igen. – A herceg hangja tompán csengett. – Apám
volt szíves felvilágosítani, hogy új szolgálóra lesz szükségem. – Észre sem
vette, hogy megérkezése óta a Merlin szobájába vezető ajtót bámulja. – Hogy
vagy?
-
Megvagyok. – Csend. – Tehetek valamit érted,
Arthur?
-
Én… nem tudom. - A srác tétován körbejárt a
helyiségben, ahol még mindig erőteljesen érzékelte Merlin jelenlétét. Ami
persze lehetetlen volt, hiszen Merlin már…
Arthur mélyet sóhajtott, de még ez a kis mozdulat is
fájdalmas volt számára.
-
Arthur – kezdte Gaius óvatosan, mire a srác
megrázta magát, és próbált mosolyogni.
-
Bocsáss meg, bizonyára sok dolgod van… Az
édesanyja tud már róla?
-
Épp az imént akartam elkezdeni egy levelet… -
Arthur előbb bólogatott, aztán – mintha a vér végre az agyába áramlott volna –
támadt egy ötlete.
-
Mire a levél odaér… én magam megyek – döntötte
el. – Muszáj kiszabadulnom innen.
-
Igazán nem kell fáradnod – mondta Gaius. –
Különben sem hinném, hogy apád elengedne maga mellől, hiszen csak most tértél
vissza.
-
Nem… nem érdekel az apám – mormolta a srác,
ahogy az ajtó felé indult.
-
Arthur, kérlek… ne tedd. – Olyan furcsa volt a
férfi hangja, hogy a herceg hátán végigfutott a hideg. Kezében az ajtó élével
megdermedt, de nem mert hátrafordulni.
-
Miért? – kérdezte rekedten.
-
Bízz bennem. Bízz… Merlinben.
Mintha hűvös légáramlat süvített volna keresztül a helyiségen,
de a srác később megegyezett magával, hogy csak képzelte az egészet.
Nem pattant lóra, és nem vágtatott el Merlin anyjához.
Egyrészt nem akarta, hogy a nő is olyan pokolian érezze magát, mint ő… másrészt
Gaius kérése gátat szabott bármiféle megmozdulásnak.
Így hát naphosszat a szobájában ült – hol az ágyon, hol az
asztalnál munkát tetetve -, de a kedvenc helye természetesen az ablak volt,
ahonnan korábban megszámlálhatatlan alkalommal követte Merlin sebes mozgását,
azt, ahogy megállt beszélgetni a lovagokkal, ahogy Gaius holmiját cipelte…
Akkor vette észre, hogy folynak a könnyek az arcán, mikor
néhány csepp a kézfejére hullott. Ekkor gyorsan megköszörülte a torkát, és úgy
döntött, beszélnie kell valakivel Merlinről. Első gondolata persze Gaius volt,
de aztán hirtelen megpillantotta az istálló felé tartó Lancelotot, és habozás
nélkül utána iramodott.
Előbb hallotta és érezte meg az állatokat, mint ahogy
odaért. Óvatosan bekukkantott az ajtón, és a homályban végül sikerült kivennie
lovagja alakját. Mielőtt azonban felhívhatta volna magára a figyelmet, Lancelot
nekiroskadt az egyik boksznak, és zokogni kezdett.
Arthur szíve összeszorult. Mindig tudta, hogy Merlin és
Lancelot közel állt egymáshoz… mondhatni legjobb barátok voltak, a herceg mégis
úgy vélte, Gaius után őneki van oka leginkább bánatosnak lenni, hiszen ő és
Merlin… ők…
-
Uram? – szólította meg Sir Leon, aki ki tudja,
mikor settenkedett mellé. – Jól vagy?
-
Igen – hangzott az azonnali hazugság. –
Lancelotot keresem.
-
Miben lehetek szolgálatodra? – érdeklődött a
pajtából kilépő lovag. Szemei vörösek és duzzadtak voltak, mintha meg sem
próbálná titkolni az érzelmeit.
-
Beszélni szeretnék veled. Négyszemközt.
Sir Leon elegánsan meghajolt, vetett társára egy gyengéd
pillantást, majd távozott. Arthur kivezette lovagját a mezőre, ahonnan még
szemmel tudták tartani az udvart és a jövés-menést.
-
Mesélj Merlinről – kérte leghercegibb hangján,
amivel csupán a kétségbeesését próbálta leplezni.
-
Merlin a legbolondabb ember, akit csak ismerek –
kezdte, aztán elfintorodott. – Illetve az volt. De közben az egyik
leghűségesebb, leglojálisabb, legbátrabb és legkedvesebb kölyök… ő volt a
legjobb barátom. – Az ajkába harapott, hogy visszatartsa a könnyeit, Arthur
pedig nem volt képes megvigasztalni őt.
-
Az állítólagos legjobb barátságotok azzal
kezdődött, hogy kihasználtad őt – mutatott rá a herceg. – Be akartál kerülni a
lovagjaim közé, ami Merlin nélkül nem sikerülhetett volna.
-
Igen, így van – mosolygott Lancelot szomorúan. –
El sem tudom mondani, mennyit tett értem… mindannyiunkért. – Mélyet sóhajtott.
– Megfordult a fejemben, hogy elhagyom a kastélyt. Nem tudom elviselni, hogy
még csak el sem temethettük… nem adhattuk meg neki a végtisztességet… Sajnálom,
uram, de a király egyszerűen nem érti… fel sem foghatja, mekkora hibát követett
el.
Arthur pontosan ezt akarta hallani, mert ő maga is ugyanígy
érzett az apjával kapcsolatban, de hát ő ugye nem mondhatta ki mindezt
hangosan. Lancelot azonban megtette helyette, így máris kicsit kevésbé
haragudott rá.
-
Nem mehetsz el most – mondta neki. – Szükség van
rád a csapatban… és Merlin sem akarná ezt. – Lancelot elnézett valamerre.
-
Merlin sok mindent nem akart. Nem akart meghalni
úgy, hogy te még nem vagy kész… még annyi mindent nem mondott el neked… még
annyi mindent tervezett veled… - A herceg szíve hevesebben kezdett dobogni,
mindennél jobban szeretett volna még hallani erről a témáról.
-
Mit… neked elmondta a terveit, de nekem nem? – A
féltékenység kígyója tekeregni kezdett a mellkasában. – Miért bízott meg jobban
benned, mint bennem?
-
Nem mondhatott el neked mindent, mert talán
veszélybe sodort volna vele…
-
Én vagyok a herceg!
-
Pontosan! – vágta rá Lancelot hevesen. – Amióta
csak betette ide a lábát, csak neked akart jót, csak a te érdekeidet nézte… de
nem mondhatta el, miért. Legalábbis addig, amíg király nem leszel.
Rendben, Arthur tisztában volt vele, hogy Merlinnek voltak
titkai, és megvoltak a maga indítékai, de mégis mi köze ennek a jövőbeli
királyságához?
Mielőtt azonban tovább folytathatták volna a beszélgetést,
Gwaine érkezett futva a kastély felől.
-
Uram, a király elfogatta Gaiust!
-
Micsoda? Mégis miért? – Már a válasz előtt
megiramodott visszafelé.
-
Úgy véli, hogy Gaius…
-
… tudott arról, hogy Melrin varázsló, de
falazott neki – fejezte be Lancelot mogorván.
Arthurnak csak akkor jutott eszébe, az apja végtére is miért
végeztette ki Merlint. Eddig a veszteség annyira eltompította, hogy ezzel az
aprósággal nem is foglalkozott. Már ha igaz volt egyáltalán.
A tanácsterem elé érve lelassította a lépteit és a
lélegzetvételeit, mégis kicsit nagyobb elánnal csapta ki a kétszárnyú ajtót.
Elszorult a torka, mikor észrevette a földön térdelő Gaiust.
-
Apám…
-
Fiam – viszonozta Uther némileg gúnyosan. – Nem
emlékszem, hogy hívattalak.
-
Jöttem magamtól. – Óvatosan megérintette az idős
férfi vállát. – Jól vagy?
-
Éppen zajlik a kihallgatása, tehát ha megtennéd,
hogy…
-
Apám valóban azt feltételezi, hogy Gaius ártani
akart? – vágott közbe Arthur. Nem volt itt, amikor Merlinnek szüksége lett
volna rá, de elhatározta, hogy Gaiust megvédi. – Ő az egyik legrégebbi
tanácsadója…
-
Talán… de a varázslóhoz mélyebb szálak fűzik.
Mindig hozzá volt lojális. – Uther arca megkeményedett. – Nem tűröm a
képmutatást, pláne tőled.
-
Még ha Merlin az is volt, aminek véli…
-
Úgy vélem!
-
… de mégis mi oka lett volna ártani apámnak vagy
a királyságnak? Boldog volt itt! És Gaius, aki itt élte le az egész életét,
neki mi oka lett volna rá?
Uther összepréselte a száját, ami egyértelmű jele volt
annak, hogy nem örült fia kérdéseinek, és nem szerette, ha az alattvalói előtt
szégyenítették meg.
-
Én vagyok a király – hangzott a minden kényes
helyzetben jól bevethető kifogás. – Azt hiszed, máglyára vetnék akárkit jó
indok nélkül? Az a gyerek varázsló volt, népem és királyságom árulója, minden
támadások felelőse!
És abban a pillanatban, mintha csak a szavaira akarna
rácáfolni, megszólalt az egyik gong. Aztán még egy. És…
-
Megtámadtak minket – mondta ki Arthur a
nyilvánvalót.
-
Lehetetlen – sápadt el az apja. – Ez… csakis a
varázsló csatlósai lehetnek!
-
A képzelgés helyett inkább tegyen valamit! –
reccsent rá a herceg, aztán dühtől vörös arccal intett a lovagoknak. – Nyomás.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése