Az utolsó fejezet! :)
Bright másnap reggel egyáltalán nem foglalkozott a
frizurájával – sokkal izgatottabb volt amiatt, hogy újra láthatja Aim-et,
beszélgethet vele, és mindent kideríthet róla. A szokásos vonulásáról lemondva
éppen ezért lassan és nézelődve sétált végig a folyosón, hátha összefut vele.
-
Jó reggelt! – mosolygott rá Nott. – Látom,
tegnap jártál a mesternél.
-
Igen.
-
Jól áll ez a kevésbé belőtt frizura.
-
Kösz. – Bright a nyakát kitekerve bámult el
hátrafelé.
-
Keresel valakit?
-
Ami azt illeti, igen. – Visszafordult. – Te
tudtad, hogy a mester itt tanul? – Barátjának válaszolnia sem kellett, az arca
mindent elárult. – Honnan a fenéből?
-
Alánk tartoznak, Bright.
-
Igen, volt szíves felvilágosítani. – Prem erre
az információra már vihogva lecsapott volna, de Nott csak mosolygott.
-
Amikor bejelentkeztem, természetesen még nem
tudtam, ki ő. Viszont ahogy megláttam őket az üzletben, azonnal beugrott, hogy
ők az új juniorok.
-
Várj, Kong is?
-
Igen. – Bright megdörgölte az arcát.
-
Én miért nem ismertem fel?
-
Mert az edzéseken eddig csak a lányokat
tüntetted ki a figyelmeddel. – Szünetet tartott. – Most már nem ártott, hogy
végre észrevetted. – A srác felvonta a szemöldökét.
-
Ez nekem sehogy sem áll össze. Aim a Sotus új növendéke,
közben azonban a város legfelkapottabb szalonjának a vezetője? Hogyan
lehetséges ez? Tud erről a vezetés? Diákként nem lehetne teljes munkaidős
melója!
-
Nincs is teljes munkaidős melóm – szólalt meg a
jól ismert hang mellettük, mire Bright úgy fordult felé, mintha dróton
rángatnák. És ott állt ő, Aim, a mester. Más volt, mint a birodalmában;
visszafogottabb, alázatosabb, tekintete azonban vidáman csillogott, ahogy
Bright-ra nézett. A srác úgy érezte, könnyedén bele tudna szeretni. – Délelőtt
suli, kora este munka. A pénz nagy részét pedig nem tartom meg magamnak.
-
Hanem?
-
Az iskolának adományozom. – Erre még Nott álla
is majdnem leesett.
-
Micsoda? – Aim tovább mosolygott, majd a nemrég
átadott új épületszárny felé biccentett, ahová azokat a végzett hallgatókat
helyezték el, akik a városban dolgoztak ugyan, de ebben az ismerős környezetben
akartak lakni továbbra is.
-
Segítettem létrehozni azt a helyet, és nagyon
büszke vagyok rá. – Bright és Nott összenézett.
-
Te találtad ki? – kérdezte Nott.
-
Közösen a barátaimmal – biccentett Aim egy másik
asztal irányába, ahonnan többek között Kong integetett nekik mosolyogva. – Bár
még csak nemrég kezdtünk itt, de arra gondoltunk, mennyivel jobb lenne erre a
helyre hazatérni még akkor is, amikor már felnőttek leszünk, felnőtt
problémákkal. És úgy látom, másoknak is tetszik – biccentett oldalra, ahonnan
nem más közeledett, mint Dear.
Bright azonnal az asztal másik oldalára lódult, ezáltal
jóval közelebb került Aim-hez, és premier plánból élvezhette a kibontakozó
műsort. Közben Arthit és Prem is befutott, Konggal egyetemben, aki valamiért
Arthit mellett álldogált mosolyogva. Bright nagyon le volt maradva.
Majdnem lekéste a pillanatot, amikor Dear meglátta Nottot. A
srác már hetek óta nem járt feléjük, annyi volt a munkája a városban, de mivel
ő is igénybe vette az új szárny nyújtotta lehetőségeket, elkerülhetetlen volt,
hogy végre összefussanak. A társaság repesve várta a pillanatot, amikor Nott és
Dear végre újra találkozik, mert mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy odavannak
egymásért. Illetve mindenkinek, csak nekik maguknak nem.
Dear tehát az új épület felől közeledve vágott át a gyepen
és az udvaron, közben barátságosan viszonozta az alsóbb évesek köszönését.
Mikor észrevette a társaságot, elindult feléjük. Koptatott világos farmert
viselt hozzá illő farmerkabáttal, fehér pólóval és barna bőrcipővel, hosszú
haja kiengedve omlott a vállára. Még Bright szerint is szexin nézett ki, pedig
neki inkább a junior mesterfodrászok voltak a gyengéi. Dear a kezében lóbálta a
mobilját, vállán egyensúlyozta a táskáját, és minden ízében úgy nézett ki, mint
egy hóbortos informatikus, aki élvezi, amit csinál.
-
Üdv mindenkinek! – vigyorgott rájuk egy
meghajlás kíséretében, amit gyorsan mindenki viszonzott is. Dear tekintete ezek
után az asztalnál ülő Nott felé fordult…
… a mobiltelefon csattanva landolt a padlón, de senki sem
sietett felvenni. Az idő is megállni látszott, mialatt Dear a másikat bámulta,
Nott meg kezdett zavarba jönni a pillantásától. Bright, Prem és Arthit lopva
összevigyorgott, aztán Bright egyszer csak egy kezet érzett a sajátján. Aim
összefűzte az ujjaikat, de tekintetét nem vette le az előttük zajló jelenetről.
Bright ettől függetlenül a mennyekben érezte magát.
-
Nott… - Dear megköszörülte a torkát, aztán újra
nekifutott. – Nott, mi történt a hajaddal?
-
A mester megigazította – felelte a srác, szeme
sarkából Aim felé kacsintva. – Szerintem egész jó lett. Te talán nem így
gondolod?
-
De! – sietett Dear a válasszal. – De… olyan…
olyan te vagy. Sokkal inkább, mint eddig. – Összeforrt a pillantásuk, aminek
Prem közbenyögése vetett véget.
-
Szobára már, komolyan! – Természetesen mindenki
azonnal lepisszegte, de felesleges volt, mert Dear és Nott semmit sem vett
észre belőle. Tovább bámultak egymásra, mint Arthit a Pink Milkre, míg végül
Dear felocsúdott, és elvágtatott a munkahelyére, Nott pedig csatlakozott a
barátaihoz.
Igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de a
terembe érve már Arthit volt az, aki nem bírta tovább.
-
Miért nem hívod el végre valahová? –
érdeklődött. – A vak is láthatja, hogy…
-
Dehogyis! – ellenkezett Nott nyomban. – Ő Dear,
és ő… ő…
-
Ő a nyálát csorgatta, ahogy meglátott –
egészítette ki Prem, szokásos szókimondó stílusában.
-
Egyetértek kedves barátaimmal – mondta Bright,
aki még mindig a kezén érezte Aim érintését. – Most már be kell dobnod magad,
nincs mese. – Nott ránézett.
-
Rendben – bólintott végül, de mielőtt ujjongani
kezdhettek volna, folytatta: - Ha te is bedobod magad a kiszemeltednél.
-
Mi sem természetesebb – vigyorgott Bright,
elvégre úgyis pont ezt tervezte.
Bright már aznap este meg is valósította a tervét, amikor is
elkapta a mestert a folyosón, és magával vonta a szobájába. Aim egy percig sem
tiltakozott, habár amikor meg akarta csókolni, a srác elhúzódott, hogy
szétnézhessen. Végighúzta ujját a parafatáblán, amire Bright a barátaival közös
képeit ragasztotta, megszemlélte a tévét, a tankönyveivel telepakolt asztalt,
aztán megállt az ablak előtt.
-
Valami baj van? – kérdezte végül Bright. – Nem
akartam rád erőszakolni…
-
Nem tettél ilyet – szólt közbe Aim. – Csak ki
akarom élvezni a pillanatot. – Sóhajtott. – Mióta ide kerültünk, arról
fantáziálok, hogy egyszer elhívsz ide. – Bright enyhén meglepődött, mire a
másik mosolyogva lépett hozzá közelebb. – Nem tudtam, hogyan adhatnám a
tudtodra, hogy fantasztikusnak tartalak. A megjelenésed, a személyiséged, a
hajad… - Ujjait végigfuttatta Bright hajában. – Nem használsz zselét.
-
Egy bizonyos valaki azt mondta, ne tegyem. – Aim
nevetett, aztán kinyitotta a táskáját.
-
Hoztam neked valamit, ami jól jöhet. – Egy tubus
koncentrátum volt az, olyan, amilyet Aim előző este használt Bright hajára.
-
Köszönöm! – A srác hangja tele volt elfojtott
érzelmekkel.
-
Szívesen. – És a következő másodpercben már
csókolóztak.
Az ágyra kerülvén Bright nem akart kapkodni, de elképzelhetetlennek
tűnt számára, hogy valaha is elszakadjon Aim kívánatos ajkaitól. Felnyögött,
mikor Aim erőteljesebben húzta meg a tincseit.
-
Mit szóltál hozzá, ha tesztelnénk, mennyire
ellenálló? – vigyorgott rá Aim csillogó szemmel, Bright pedig tényleg úgy érezte,
hazatért.
Mindeközben Nott éppen a leckéjét befejezvén elpakolt a
táskájába, mikor kopogtattak az ajtón. Sóhajtva fordította el a kilincset arra
számítva, hogy Arthit vagy Prem lesz az, így igencsak meglepődött, ahogy Dear
felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
-
Szia! – préselte ki magából. –Valami baj van?
-
Beszélnünk kell. – Nott félreállt az ajtóból,
Dear pedig besétált. Olyan fantasztikus illata volt kibontott hajának, hogy
Nott majdnem utána hajolt.
-
Rendben, beszéljünk. – Hellyel kínálta a másikat,
de az inkább a hátsó zsebébe dugta a kezeit, és megállt az ablaknál. – A
munkahelyed…
-
Leszarom a munkahelyem – vágott közbe Dear
durván, aztán felpillantott az arcára, és ellágyult a tekintete. – Bocsáss meg!
Ideges vagyok. A munkával minden rendben, nagyon is.
-
Akkor? – Dear beletúrt a hajába, Nott pedig
szinte fizikai fájdalmat érzett, ahogy nézte.
-
Szinte mindenem megvan, amit kívánhatnék. Remek
munka, most visszatérhettem a Sotus közelébe, ahol imádtam lenni… már csak… már
csak egy valami nem stimmel. – Nott karba fonta a kezét, mire Dear tekintete
megvillant. – Már csak te kellesz.
A szobában egy pillanatra megállt az idő, Nott legalábbis
így érzékelte. Csengett a füle, izzadt a tenyere, a lábai pedig alig bírták
meg. Nekitámaszkodott az asztalnak, és megköszörülte a torkát.
-
Mi… hogy mi van?
-
Emlékszel az első találkozásunkra? – Nott
bólintott, de próbálta nem felidézni, milyen fájdalmas sóvárgás éledt fel benne
azon a napon a hosszú hajú senior iránt, ami azóta sem csillapult. – Ott álltam
az edzőteremben, mindennek a közepén, és lenéztem rátok, azokra a juniorokra,
akikért felelősséggel tartoztam, és aztán egyszer csak… a szemembe néztél.
Olyan komoly és intenzív volt a tekinteted már akkor is… és egy pillanatra
elfelejtettem, ki is a senior, és ki a junior. Azóta sem változtál –
mosolyodott el. – Hiába nem te vagy a vezető, mégis biztos vagyok benne, hogy
Arthit nem boldogulna nélküled. És… én sem boldogultam volna.
-
Ugyan, ne mondj ilyet! Remek irányító voltál.
Még manapság is legszívesebben hozzád futnánk a problémáinkkal…
-
Tőled el is várom, hogy hozzám rohanj, ha van
problémád, ha nincs. – Nott élesen beszívta a levegőt. – Még mindig nem érted?
-
De, azt hiszem, nagyon is értem. Csak nem vagyok
biztos abban, hogy tudod, mit vállalsz. – Dear erre elvigyorodott.
-
Ó? Nos, többek között mondjuk enyém lesz az a
fantasztikus, mézbarna, kidolgozott test, amit az egyenruhád takar? – Ha képes
lett volna rá, Nott most nyilván elpirult volna.
-
Dear…
-
Mondhatom majd azt a munkahelyemen, hogy enyém a
legkedvesebb, legokosabb, legintelligensebb srác az egész környéken? – Közelebb
lépett, Nott makacsul a földet bámulta. – Lemondhatom majd azokat az unalmas
bulikat, amikre elhívnak, mondván, a kedvesemmel találkozom? – Még egy lépés. –
Mondhatom azt, hogy semmi esélyük, mert szerelmes vagyok? – Nott agyáig ebből
csak egyvalami jutott el elsőre.
-
Kinek nincs esélye? – kapta fel a fejét. –
Próbálkoztak nálad? – Dear vigyorogva beharapta az ajkát, majd egészen
hozzásimult a másik izmos testéhez.
-
Ha próbálkoznának is… reménytelen. Egy bizonyos
junior rabolta el a szívem.
-
Már nem vagyok junior.
-
Nekem mindig az maradsz. – Nott felvonta a
szemöldökét.
-
Azt hiszed, leigázhatsz? – Dear felnevetett,
aztán egyetlen könnyed mozdulattal az ágyra teperte a másikat. Ami persze csak
azért sikerülhetett, mert Nottot teljesen váratlanul érte.
-
Eszemben sincs leigázni téged. Azt akarom, hogy
egyenlők legyünk… egyenlők, te és én. – Beletúrt a srác újraformázott hajába,
mire Nott behunyta a szemét az élvezettől. – Elfogadsz?
-
Te hülye vagy? – nevette el magát Nott. A mosoly
teljesen megváltoztatta az arcát. – Micsoda kérdés ez?
-
Még mindig nem hallottam a választ – lehelte
Dear a fülébe, és érezte, hogy Nott egész testén remegés fut végig. Már alig
tudta visszatartani a vágyait, de hallania kellett…
-
Igen.
-
Igen?
-
Igen. Elfogadlak. – Egymás szemébe néztek. –
Akarlak. Ahogy mindig is akartalak.
Másnap reggel, ahogy az újdonsült párok megjelentek az
udvaron, Prem mélyet sóhajtott, és beletúrt a hajába.
-
Talán nekem is el kellene mennem a fodrászhoz…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése