Wicked game 6. fejezet

A következő, kicsit szomorkásabb fejezet megérkezett! :)

-          Nahát, valaki nagyon búval bélelt – szólt Catarina, miután ajtót nyitott. Magnust leszámítva egyedül Simon tudta, hol lakik a nő, de korábban még egyszer sem kereste fel. Inkább parkokban vagy olyan éttermekben találkoztak, ahol a boszorkánymesternek nem kellett álcáznia kék bőrét. – Mi a gond, Napjáró? – Catarina hellyel kínálta a nappaliban, ahol egyetlen kanapé állt csupán.

-          Szerelmes vagyok – közölte a srác, a nő arca meg grimaszba torzult.

-          És? Örülj neki. A Lightwood család biztos nagyon boldogan a tagjai közé fogad egy mondént. Vagy egy vámpírt. Mi is vagy mostanában?

-          Az a helyzet… hogy azt hiszem, nem belé vagyok szerelmes.

-          Ó – reagált Catarina érzelemmentes arccal. – Hát akkor ki az?

-          Raphael. – Simon most először fogalmazta meg az érzéseit hangosan, habár mégis hogyan lehetett volna szerelmes? Hiszen nem is ismerte…

Eszébe jutott, amikor félmeztelenül sétálgatott Raphael egykori szobájában, és amire rámutatott, arról a srác elmesélte, mi a története. A poszterek, amikre elköltötte a zsebpénzét; a képregények, amikért órákat állt sorban; a baseballkesztyű, amit az apja vett neki, és amivel rengeteget játszottak, mielőtt a férfi lelépett.

-          Felkerestem az átváltozásom után – vallotta be a srác, mialatt a szekrénynek támaszkodott; mintha a két világ mezsgyéjén álldogált volna.

-          És? Mi történt?

-          Megijedt. Éppen a nőjével indultak valahová, amikor kiléptem az árnyékból…

-          Aha, tehát már akkor is alkalmaztad a drámai belépőt – jegyezte meg Simon, a másik meg csak vállat vont. – Aztán?

-          Egy szót sem szóltam hozzá, de szerintem megértette a szándékomat, mert onnantól kezdve rendszeresen érkezett némi pénz anyám nevére. – Simon úgy vélte, nem érdemes tovább kerülgetnie a forró kását.

-          És… visszajártál még a családodhoz?

-          Igen – hangzott az azonnali válasz. – Magnus nem mesélt neked erről?

-          Miért kellett volna neki?

-          Kedvel téged – mutatott rá Raphael. – Magnus fogadott be, mikor nem volt hová mennem. Nála vészeltem át az átmeneti időszakot, és nála tanultam meg elviselni a kereszt érintését. – Simon bólintott, elvégre erről a mérhetetlen kitartásról még ő is hallott. – Utána rendszeresen visszajártam, amíg anyám meg nem halt. Valószínűleg sejtette, hogy valami nincs rendben – folytatta, kitalálva Simon gondolatát -, de soha nem mondott semmit. – A vámpír félrebiccentett fejjel nézett rá. – Ilyesmi forog a fejedben? Tudod, hogy az árnyvadász kódex…

-          Hidd el, tudom – vágott közbe Simon. – De talán azért hoznak annyi hülye szabályt, mert rájuk a többségük nem vonatkozik. Hiszen árnyvadász családban nőttek fel, így nem kell lemondaniuk a szüleikről.

-          Ha most azt akarod mondani, hogy…

-          Nem bántam meg – sóhajtott Simon -, csak nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy fel kell áldoznom az egész eddigi életem a jövőm kedvéért. – Raphael olyan tekintettet vetett rá, ami egyértelműen azt üzente, nem kell feltétlenül így lennie. – Nem lehet másként. Felesküdtem. És szeretek árnyvadász lenni.

-          Akkor pedig – mondta a vámpír lassan -, el kell fogadnod, hogy nem kaphatsz meg mindent.

-          Raphael? – Catarina hangja rántotta vissza a jelenbe. – A vámpír?

-          Igen. – Mielőtt a nő reagálhatott volna, gyorsan folytatta: - Azért magához jöttem, mert talán pártatlanul tudna tanácsot adni nekem… hogy mit tegyek.

-          Mik a lehetőségek? – Catarina hátradőlt, és igyekezett úgy szemlélni a dolgot, mint ahogy a kórházban viselkedett.

-          Elfogadom, hogy ez az egész Raphaellel csak egy kis kitérő volt, és a továbbiakban méltó árnyvadászként viselkedem. Harcolok, elveszem feleségül Isabelle-t, gyerekeink születnek, aztán meghalok.

-          Izgalmas. És a másik oldal? – Simon nyelt.

-          Szakítok Izzyvel, ami után valószínűleg el kell majd költöznöm onnan. Abban sem vagyok biztos, hogy harcolni engednek-e majd… És Raphael talán fel sem fogta, mit venne ezzel a nyakába…

-          Szerintem Raphael pontosan tudja – szólt közbe Catarina, majd a következő pillanatban egy-egy bögre jelent meg a kezükben. – Gondolom, butaság lenne megkérdeznem, hogy te mit akarsz…

-          Szeretem Izzyt, de mostanában már nem olyan a viszonyunk, mint régen… próbálom nem azért belelátni a problémákat, hogy könnyebb legyen megmagyaráznom a viselkedésemet.

-          Ez máris megkülönböztet téged a többi férfitól – vélte a nő. – Viszont a megcsalás attól még nem helyes.

-          Tudom.

-          Ha a második opció mellett döntesz, elmondod neki, hogy mi történt Raphaellel?

-          Kényelmesebb lenne, ha nem tenném, de senkivel szemben sem lenne tisztességes.

-          Az a véleményem – kezdte Catarina néhány perces töprengés után -, hogy az életed csak a tied. Nem dönthetsz csak azért így vagy úgy, mert arra gondolsz, mit fognak szólni mások. Neked kell együtt élned ezzel a továbbiakban, tehát jogod van hozzá. – A nő óvatosan megérintette Simon vállát. – Nem maradhatsz egy kapcsolatban, ha az már nem okoz neked örömet. – Szünetet tartott. – Ugyanakkor nem szabad felelőtlenül fejest ugranod egy másikba.

Simon még akkor sem érezte magát ilyen idegesnek, mikor a felemelkedése előtt állt. Összeszorult a torka arra gondolva, hogy George vajon milyen tanácsot adna neki. Hogy mellette állna-e, vagy leüvöltené a fejét, amiért annyi küzdelem után dobja Isabelle-t, a harcos istennőt?

-          Simon! – mosolyodott el Clary, ahogy a srác aznap este belépett a nappaliba. A lány letette a földre az éppen olvasott könyvét, majd odasietett, és megölelte.

-          Ennyire hiányoztam?

-          Még annál is jobban! – felelte Jace az egyik kanapén terpeszkedve.

-          Mi a helyzet? – kérdezte Clary, és lesöpört néhány szöszt Simon pólójáról. A mozdulatban minden törődése és szeretete benne volt.

-          Semmi különös. – Aztán: - Izzy merre van?

-          Elkísérte Alec-et haza – mondta a lány, majd az órájára nézett. – De hamarosan jönni kell.

-          Megmondjátok neki, hogy fent vagyok?

-          Nem maradsz itt egy kicsit? – Ezt meglepő módon Jace javasolta, Simon meg annyira elcsodálkozott, hogy rábólintott.

Beszélgettek és hülyéskedtek, és nevettek Jace értetlen arcán, amikor kockadolgok kerültek szóba. Simon már majdnem elfelejtette, miért volt feszült korábban, de aztán megérkezett Isabelle. A haját kivételesen összefogta, de még így is gyönyörű volt. Ahogy odasétált hozzájuk, Simon rájött, hogy már nem ver gyorsabban a szíve, és nem izzad a tenyere a látványtól. Izzy már csak egy lány volt számára, akit nagyon szeretett, de akibe már nem volt szerelmes.

Röviden csevegtek, majd Simon és Isabelle elindult fölfelé. A lány a bátyjáról mesélt és Magnusról, meg a közelgő esküvő lehetőségéről.

A szobába érve Izzy ledobta magáról a felsőt és a nadrágot, aztán bebújt a takaró alá. Mikor látta, hogy Simon nem követi a példáját, felült. A srác az ágy előtt állt.

-          Beszélnünk kell.