Sotus extrák II.

Megérkezett a második szösszenet.

A 3. rész környékén játszódik.

Kellemes olvasást! :)

Knot nem látott ugyan a jövőbe, általában mégis elég jól meg tudta saccolni, mi lesz a következménye barátai egy-egy tettének. Premet nagy nehezen még vissza tudták fogni attól, hogy inzultálja az elsősöket, de Arthit csoportvezetőként azt csinált, amit akart. Így hát Knot elkeseredve nézte, ahogy a juniorok oda-vissza futkároznak a pályán.

-          Arthit…

-          Mi az? – sziszegte a srác karba font kézzel.

-          Szerintem megtanulták a leckét.

-          Szerintem meg nem.

Aztán alig húsz perc múlva bekövetkezett az, amitől Knot a szíve mélyén tartott; az egyik elsős lány összeesett. Knot el sem tudta képzelni, mit érezhet Arthit, de azt tudta, hogy a srác lelkébe örökre beleégett az eset.

A legrosszabb mégis csak ezután jött. Az aznap esti csapatgyűlés amúgy is feszült hangulatát csak fokozta a negyedikesek felbukkanása. Arthit és Knot gyors pillantást váltott, mielőtt meghajoltak volna.

Deer szótlanul intett néhány harmadikosnak, akik azonnal átadták a székeiket. Ahogy a felsősök helyet foglaltak a kemény maggal szemben, Knot rájött, hogy még sosem látta olyan komornak Deer-t… sem olyan csalódottnak.

-          Ugye tudjátok, miért vagyok itt? – kezdte a srác. – A Sotus hagyományai szerint a felsősök feladata, hogy megtanítsák a junioroknak, mit jelent az együttműködés, az egység, a szellem, a hagyományok és a társaik tisztelete. – Összefonta karját, tekintetét végigjártatta a srácokon. – A legelső nap óta érkeztek panaszok a módszereitekre, de senkit sem érdekelt különösebben, minden évben előfordul. Most azonban túlmentetek egy határon. Már nem csak az igazgatóság, hanem a szülők fülébe is eljutott, hogy a tűző napon futtatjátok a gyerekeiket. Általában nem szólnak bele az ügyeinkbe, de mindig eljön egy első alkalom. – Mélyet sóhajtva Arthitra függesztette a tekintetét. – Ki kell szállnod a csapatból.

Arthit nem látszott döbbentnek, mindenki más viszont teljesen lefagyott.

-          Azt már nem – szólalt meg Bright. Általában vidáman csillogó szeme dühödten villant. – Nem egyedül az ő hibája. A juniorok…

-          Az sem érdekel, ha az egyikük eléd állt, és leköpött – vágott a szavába Deer. – A kívülállók nem látják, honnan indult ez az egész, egyedül az érdekli őket, hogy az egyik gyerek elájult a kimerültségtől. Így történt, vagy sem?

-          Így – mondta Arthit.

-          Hogy van most?

-          Már jól. Hazaengedték. Nem kapott napszúrást.

-          Nagy szerencse – vélte Deer. – Mert sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. – Felállt. – Holnaptól Knot veszi át a helyed a csapat élén. – Azzal távozott.

Knot aznap éjjel nem tudott elaludni. Persze sajnálta szegény lányt, de annak idején őket is úgy megfuttatták, hogy köpni-nyelni sem tudtak. A srác a feje alá tette a kezét, és a plafont bámulta. Mind hibásak voltak, ez tény, és még csak azt sem mondhatta, hogy ez volt az első eset. Frusztráltan megdörgölte a szemét, majd kipattant az ágyból. Nem hagyhatja, hogy ez történjen. Soha nem akart a csapat élére állni, és nem most fogja elkezdeni. Ha kell, addig fog Deer nyakára járni, amíg meg nem gondolja magát, vagy amíg nem jár közben a vezetőségnél.

Már csak Deer szobája előtt állva jutott eszébe, hogy már majdnem éjfél, így a srác bizonyára alszik…

Amikor hirtelen kinyílt az ajtó, kénytelen volt néhány lépést hátrálni… aztán legszívesebben el is futott volna. Deer kiengedett hajjal, ragyogó mosollyal, fehér pólóban, farmerben és mezítláb kísérte ki esti látogatóját. Mindketten megtorpantak Knot láttán, aki igyekezett minden gyilkos indulatot eltüntetni az arcáról. Köszöntötte őket.

-          Elnézést, nem akartam zavarni.

-          Én már megkaptam mindent, amit akartam – mosolygott a lány, majd Deer bicepszére tette a kezét. – Őt ne fáraszd ki úgy, mint engem!

-          Nem ígérhetek semmit – kacsintott a srác, a lány meg nevetgélve távozott. – Gyere be.

-          Nem – vágta rá Knot talán kicsit gorombán. Megpróbálta lenyelni a torkában keletkezett gombócot. – Majd máskor. Nem akarlak feltartani.

-          Nem tartasz fel. Jól fog esni végre egy normális emberrel beszélni. – Deer választ sem várva visszasétált a szobába, Knot meg azon kapta magát, hogy követi. Sőt, az ajtót is becsukta.

Jó lett volna, ha van valami, ami eltereli a figyelmét hevesen dobogó szívéről, de a függöny be volt húzva, és az asztalon álló egyetlen lámpa nem világította meg kellően a falakat.

-          Micsoda romantikus hangulat! – szaladt ki a száján.

-          Na, igen – sóhajtott Deer. – Meg kell adnom, amire vágynak, máskülönben nem érünk el haladást. – Knot nagyon nem akart belegondolni, hogy ez mit jelent, mielőtt azonban megszólalhatott volna, Deer folytatta: - Arthitról van szó, igaz?

-          Igen.

-          Volt egy halvány sejtésem, hogy te fogsz elém járulni. – A srác leült az ágyra, udvariasan meghagyva ezzel Knotnak az egyetlen széket. – Mit szeretnél, mit tegyek?

-          Ne rakd ki a csapatból.

-          Ez nem ilyen egyszerű – szántott végig a haján Deer, a másikban pedig hirtelen tudatosult, milyen közel is vannak egymáshoz. Hátradőlt hát, és a lábait is maga alá húzta. Nem vette észre a pillantást, amit Deer küldött felé.

-          Akkor mondd meg, hogy téríthetnénk titeket jobb belátásra. Gyűjtsünk aláírást? Mert hidd el, ha holnap kiállok eléjük, sírva fogják visszakövetelni Arthitot.

-          Ezt erősen kétlem – mondta Deer. – De azért kíváncsi lennék, te miért gondolod így. – Mikor Knot ránézett, elakadt a lélegzete; Deer a térdére támaszkodva hajolt hozzá közelebb. Ahogy néhány tincs az arca elé hullott, Knot szíve elfacsarodott. Vajon a lány kedvéért engedte ki? Megengedte neki, hogy beletúrjon?

-          Nem tudok fegyelmet tartani – mondta inkább. – Mindig arra törekszem, hogy jóban legyek az emberekkel, de a parancsolgatás nem megy.

-          Érdekes, mennyire másképp látjuk a dolgokat – szólalt meg Deer néhány pillanatnyi csend után. – Tudtál róla, hogy téged akartak felkérni csapatvezetőnek?

-          Dehogy akartak.

-          De igen – mosolygott Deer. – Viszont Tum gyorsabb volt, így Arthit kapta meg a posztot. Nagyon sokan gondolták úgy, hogy te alkalmasabb lettél volna.

-          Ez nem igaz – tiltakozott Knot hevesen. – Arthit nagyon jó vezető…

-          Nem vontam kétségbe.

-          … minden egyes nap azon fáradozik, hogy a juniorok megértsék a hagyományainkat. Azért ad nekik nehéz feladatokat, hogy összekovácsolja őket. A beavatás után hálásak lesznek neki.

-          Talán – biccentett a másik -, ha kibírják addig. – Csend. – Mondd csak, ha te lettél volna a vezető, tovább futtattad volna őket a tűző napon?

-          Nem biztos – vallotta be Knot. – De hosszabb távon így talán nagyobb haladást érhetünk el velük.

-          Meglehet. Az azonban biztos, hogy holnap te fogsz kiállni eléjük. – Knot már nyitotta a száját, de a srác folytatta: - Tudod, mit meg nem adtam volna juniorként egy olyan vezetőért, mint te? – Knot összeráncolta a homlokát. – Te testesíted meg a Sotust. Mindenkinek megadod a kellő tiszteletet minden helyzetben. Ismered és tiszteled a hagyományokat. Soha nem veszíted e a fejed. Az elméd mellett a tested is rendszeresen edzed. Összefogod a többieket, amikor valamiben nem értetek egyet. – Hozzá akart még tenni valamit, de aztán csak megrázta a fejét. – Annyit kérek, hogy próbáld ki magad!

-          De ha nem megy… ha az elsősök ragaszkodnak Arthithoz, visszaveszed? – Deer a szemébe nézve töprengett néhány pillanatig. Valószínűleg láthatott valamit Knot tekintetében, mert bólintott.

-          Igen. Ha úgy látom, hogy csak szenvedsz a nyomás alatt, akkor visszaveszem.

Knot nem szenvedett, nem igazán. Nem adott magának túl sok időt arra, hogy vezérként tetszelegjen. A szemében ez mindig Arthit helye volt, és szándékában állt visszaadni neki.

Látni lehetett a megkönnyebbülést a juniorok arcán, mikor Arthit néhány nappal később visszatért. Na, persze továbbra is tartottak a sráctól, de Knot biztos volt benne, hogy a szívén viselik a sorsát. Pláne az a kis jóképű, a 62-es. Knot örömmel állt újra legjobb barátja mögé, akinek természetesen sosem mondta el, miről beszélt Deer-rel. Különben is, annak talán semmi köze sem volt Arthit visszahelyezéséhez. Mégis minden egyes alkalommal, amikor összefutottak, Knot nem tudott nem arra a néhány percre gondolni. A szobára, a félhomályra, Deer szemére, hajára, és a szavaira. De ezek nem számítottak. Arthit újra a helyén volt, Knot pedig megnyugodhatott. Legalábbis egy időre.