Sotus extrák III.

Sziasztok! Megérkezett a harmadik, és egyben leghosszabb extra. Jelenleg ennyi van kész, de még van néhány ötletem, amit igyekszem jövőhéten megvalósítani.

A 8. rész alatt játszódik.

Kellemes olvasást! :)

-          Halvány fogalmam sincs, mi lett volna, ha nem tudjuk ezt összehozni – csóválta a fejét Bright.

-          Akkor a tenger helyett egy kisebb vízben próbáltalak volna megfojtani! – nevetett rá Prem, aztán szitkozódva elhajolt a záporozó ütések elől.

-          A ti érdemetek – mondta Arthit, aki kicsit visszavett az arcából az elmúlt hetek eseményei után. – És sosem fogjátok ugyan elismerni, de biztos vagyok benne, hogy a visszahelyezésemhez is közötök van.

-          Bár lenne – sóhajtott Bright, aki előtt máris felrémlett, mennyi mindent kérhetne Arthittól cserébe.

-          Knot miatt történt az egész – vélte Prem szokatlanul éleslátóan.

-          Mi van? – ráncolta a homlokát az érintett.

-          Annyira pocsék vezető voltál, hogy Deer inkább megkegyelmezett Arthitnak – vihogott a srác, majd Knot elboruló arcára nézve nyomban feltartotta a kezeit. – Haver, csak vicceltem!

-          Lényegtelen. Szerencsére soha többé nem fogok ilyen helyzetbe kerülni, igaz? – pillantott társaira, akik lelkesen bólogattak. – Akkor nyomás pakolni. Holnap reggel hétkor indul a busz.

Knot természetesen jól állt a pakolással – már csak néhány pipere holmit kellett bedobálnia a bőröndbe -, fejben azonban még korántsem készült fel az utazásra. Tartott attól, hogy Arthit ismét valami hülyeséget csinál, de elhatározta, hogy amikor csak lehet, rajta tartja majd a szemét.

Meglepődve tapasztalta, hogy másnap reggel mindenki időben megjelent a buszoknál. Az elsősök izgatottan álldogáltak és beszélgettek, valószínűleg azt próbálták kitalálni, milyen szörnyűségre kell számítaniuk a parton a harmadikosoktól.

Knot komótosan odasétált az egyik csoporttársához, hogy ellenőrizze a résztvevők listáját. Nem az ő dolga volt, mégis mindenki tudta róla, hogy szeret képben lenni. Átpörgette a lapokat, aztán a homlokát ráncolta.

-          Nimue – szólította meg a lányt. – Ezek közül senki sem szállt még fel a másik buszra?

-          Tudtommal nem. Miért?

-          Mert itt 48 név van, a busz pedig 46 férőhelyes. – A lány elsápadt.

-          P’Knot, bocsáss meg, figyelmetlen voltam! – Az arcára szorította egyik kezét. – Az elsősöknél lett volna még hely, de már elmentek! – Knot megsajnálta a lányt.

-          Semmi baj, kitalálunk valamit.

-          Na, indulunk, vagy mi lesz már? – csattogott oda Bright napszemüvegben, nyakában nyaktámasszal, és némileg morcosan. Knot csodálkozott is, hogy nem nyírt ki még senkit, pedig a srác esküdt ellensége volt a korán kelésnek.

-          Szálljatok fel – biccentett Knot a barátainak. – Két embernek kocsival kell mennie.

-          Azt hittem, azt Deer már megoldotta – mondta Arthit. Knot gyomra a név említésére összeugrott.

-          Hogy oldotta meg? És hol van egyáltalán? – Abban a pillanatban egy kocsi fordult be nagy hanggal a sarkon, s állt meg a busz mögött. A letekert ablakon Deer dugta ki a fejét vigyorogva.

-          Ki lesz az a szerencsés, aki három órán keresztül elszórakoztat?

Knotnak természetesen semmi kedve nem volt a másikkal összezárva utazni, de felelősnek érezte magát a hibáért. Ráadásul – és ezt csak a szíve legmélyén vallotta be – azt még annyira sem akarta, hogy Nimue utazzon a sráccal. Mosolyt erőltetett hát magára, majd megveregette Arthit vállát.

-          Tarts rendet a buszon, oké? Ott találkozunk!

Deer azonnal kipattant az autóból, amint meglátta a közeledő srácot. Knot meghajolt.

-          Te…

-          Igen, én. Ha nem gond. De vezethetek én is. – Deer csak megfejthetetlen arckifejezéssel megrázta a fejét, aztán kinyitotta Knotnak az anyósülés ajtaját. Knot merte remélni, hogy ennek a gesztusnak egyik barátja sem volt szemtanúja.

A kocsi belseje Deer-re vallott; rendezett káosz uralkodott benne, a nyitott kesztyűtartóból pedig csaknem kifolyt a rengeteg CD. Knotnak ideje sem volt kivenni néhány címet, Deer máris a volán mögött termett, és kapkodva rávágta az ajtót a lemezekre.

A busz előtt indultak el, és Knot úgy saccolta, mindenki másnál hamarabb oda fognak érni a szállodába.

A srác csak jó néhány perccel később, a bámészkodást befejezve vette észre, hogy Deer görcsösen szorítja a kormányt.

-          Ne haragudj a hiba miatt – szólalt meg. – Elfelejtettem átnézni a listát, így későn derült ki, hogy elszúrtuk a beosztást.

-          Nem kell bocsánatot kérned. Ez alapból nem a te feladatod, és a társaid leszokhatnának arról, hogy rád támaszkodnak. Ha már egyszer nem te vagy a vezető – tette hozzá, mire Knot ránézett.

-          Szóval emiatt haragszol.

-          Mi miatt? – Deer úgy tett, mintha roppantul lekötné az előtte elterülő út.

-          Hogy visszaadtam a vezetői pozíciót, pedig szeretted volna, ha kipróbálom magam.

-          Ez a te döntésed volt. Nem szerettem volna én sem, hogy ott ragadj egy kényelmetlen helyzetben. – Halványan elmosolyodott. – Meg kell nekem bocsátanod. Én elememben érzem magam vezetőként, és el sem tudom képzelni, más miért nem akar az lenni.

-          Érthető. Én… - Knot nyelt egyet -… hízelgőnek találtam, hogy többen is rám gondoltatok.

-          Elég hülyék lettünk volna, ha nem – vélte Deer, aztán töprengve folytatta: - Talán jobb is így. Máskülönben nem Arthit lenne az, akibe belehabarodott egy elsős, hanem te.

Hiába tett fel kérdéseket, Deer erről a témáról nem volt hajlandó többet mondani.

Az autóút észrevétlenül elrepült, így Knot már csak azt vette észre, hogy bekanyarodnak a szálloda parkolójába. A srác belsője hirtelen kihűlt; sokkal jobban érezte magát Deer társaságában, mint remélni merte, és csalódottan gondolt bele, hogy erre valószínűleg nem lesz több alkalmuk. Mialatt Deer odaállt a recepcióhoz, Knot a füléhez emelte a telefonját.

-          Igen?

-          Szevasz. Hol jártok?

-          Épp most kérdeztem a sofőrt, azt mondta, körülbelül húsz perc, és odaérünk – felelte Arthit. – Menj már odébb, telefonálok!

-          Én is akarok! – hallatszott Bright nyavalygása.

-          Erősen ajánlom, hogy hazafelé is végig aludj.

-          Ki, én? – Knot nevetett, aztán a bejárat felé pillantott.

-          Megérkeztek az elsősök.

-          Jó – reagált Arthit. – Ki ne merd osztani a szobákat. Túl kedves vagy, és engednéd, hogy a haverok együtt legyenek.

-          És ezt rosszul tenném? Az a cél, hogy jól érezzék magukat, nem igaz? – Arthit mélyet sóhajtott a telefonba. – Rendben, te vagy a főnök! Megvárunk titeket.

Az elsősök lesorjáztak a buszról. Knot karba font kézzel állt a hűvös halban, és figyelte, ahogy magukhoz veszik poggyászaikat. Hirtelen Deer termett mellette, és felé nyújtott egy szobakulcsot.

-          Történt egy kis kavarodás.

-          Hm – motyogta Knot, mivel túlságosan lekötötte Kongpob bámulása, aki nem hazudtolva meg önmagát, segített a csomagok cipelésében.

-          Nincs elég szoba – folytatta Deer, és erre már Knot is odakapta a fejét.

-          Micsoda? Ugye csak viccelsz?

-          Nem akkora gond – vélte az idősebb srác. – Az elsősök rendben lesznek, ők különben is négyesével lettek volna elszállásolva.

-          És a harmadikosok is – noszogatta Knot. Deer mosolyogva fogadta az elsősök köszöntéseit.

-          Tudod ugye, hogy velem vagytok párosan?

-          Tessék? – kérdezett vissza Knot értetlenül, a másik pedig végre ránézett. Közel álltak egymáshoz, hogy helyet adjanak az újonnan érkezőknek.

-          Valakinek velem kell egy szobában aludnia.

Mielőtt Knot eltáthatta volna a száját, éles csattanás vonta magára a figyelmüket. Néhány bőrönd felborult, Knot pedig nyomban kihasználta a lehetőséget, és odament rendet teremteni.

Pár perccel később befutottak a harmadikosok is, így Arthit átvehette az irányítást. Knot ekkor végre elővette a kulcsot a zsebéből, és azon töprengett, vajon Deer előre elrendezte-e, hogy egy szobában aludjanak. Hirtelen jött dühtől vezérelve odasétált a recepcióhoz, és megkérdezte, nem-e kaphatna másik szobatársat.

-          Óó? – pislogott fel rá a lány. – Deer… khm, a srác azt mondta, biztos jól fogjátok érezni magatokat, mert legjobb barátok vagytok… - Előkeresett néhány iratot. – Tehát akkor nem az Arthit nevű sráccal akarsz lakni?

Knot nagyon nem állhatta, ha valamit nem értett. Most például fogalma sem volt arról, mire játszik Deer. Miért mondta el neki, hogy valakinek vele kell aludnia, amikor már pontosan tudta, ki lesz az a valaki? Nimue. Talán azért volt olyan mérges a kocsiban, mert Knot önfeláldozása – hogy nem a busszal utazik – keresztülhúzta a számításait, amikor is együtt lehetett volna a lánnyal? Nos, Knot ezúttal nem fog az útjába állni.

Természetesen nem múlhatott el úgy a kirándulás, hogy Arthit ne alázza porig szegény elsőéveseket, de Knot azt is látta rajta, hogy büszke rájuk.

Az utolsó estén a fáklyák felállításával foglalkoztak, mikor Deer befutott. Knot alig találkozott vele, mióta megérkeztek, s az üdvözlés után most is azonnal visszatért a munkájához.

-          Emlékeztek még a napra, amikor megkaptátok a saját fogaskereketeket? – kérdezte tőlük, mire persze Bright kapott az alkalmon, és abbahagyta, amit épp csinált.

-          Azok voltak a szép napok! Annyi vér és verejték árán…

-          Akkoriban még nem volt ekkora szád – nosztalgiázott Deer. – Sem ekkora hajad. – A srácok nevettek. – Egyikőtök sem olyan volt, mint most – tette hozzá halkabban.

-          Ennek a legtöbb esetben örülünk – porolta le a kezét Arthit. – Mennünk kell, kezdődik a műsor. Deer…

-          Itt foglak várni titeket – mosolygott a srác, s ahogy elnézett a tenger felé, Knot nem tudta megállni, odalépett mellé.

-          És a te medálod? Nehéz volt megszerezni?

-          Rendesen megizzasztottak minket is – vallotta be. – De visszatekintve már örülök neki.

-          Reméljük, ezzel a mostani elsősök is így lesznek.

-          Biztos vagyok benne – mosolygott Deer, Knotnak pedig nem volt szíve elrontani a hangulatot a kérdéseivel.

Miután a juniorok teljes értékű hallgatói lettek a mérnöki karnak, megkezdődött a mulatozás és az ivászat. Knot eredetileg nem tervezett lerészegedni, de állandóan Deer-t kereste a tekintetével, úgyhogy el kellett terelnie valamivel a figyelmét.

Meglepve tapasztalta, hogy a legtöbb elsős odajárult hozzá koccintani, köszönetet mondani és beszélgetni. Knot egyre jobban érezte magát… a belsője felmelegedett, a lába jólesően elfáradt. Ahhoz még talált magában annyi erőt, hogy koccintson a barátaival, de a beszélgetés fennmaradó részére már nemigen tudott koncentrálni. Talán Deer mondott valamit… valami szívről. De hát az lett volna a csoda, ha nem Deer hangját hallja minden pillanatban.

Arra tért magához, hogy valaki rázogatja. Eltolta magától az illetőt, mire majdnem kigurult a székből.

-          Ez a viselkedés nem vall rád. – Csend. – Bright kikérte magának, hogy többet ittál, mint ő.

-          Talán most megvolt rá az okom – morogta Knot, aztán kinyitotta a szemét. Örült, hogy nem kell hánynia, annak viszont nem, hogy Deer ott állt fölötte. – Már mindenki elment?

-          Igen. – Knot elhúzta a száját. – Rájuk parancsoltam, hogy menjenek aludni, amit csak úgy voltak hajlandóak megtenni, ha megesküszöm, hogy ágyba segítelek.

-          Kösz, de menni fog egyedül is. – Csodával határos módon Knot meg tudott állni a saját lábán. – Jó éjt.

-          Knot – sóhajtott mélyet Deer. – Mondd, meddig fogjuk még ezt csinálni?

-          Hogy aludni megyünk…?

-          Hogy kerülgetjük egymást. Elég okos vagy ahhoz, hogy tudd, miről beszélek.

-          Nem tudom, mit vársz még tőlem – mondta Knot. Rájött, ha a tengert bámulja, a feje lassan kitisztul. – Olyan messzire húzódtam, amennyire csak lehetséges, és… busszal megyek, hogy őt vihesd haza. – Most Knot volt az, aki mélyet sóhajtott. – Igyekszem nem az utadba állni.

Néhány másodpercig csak a tenger hullámzása hallatszott, aztán Deer kuncogni kezdett.

-          Azt hiszem, némileg elbeszéltünk egymás mellett. – Knot továbbra is a vizet bűvölte, mialatt Deer beállt elé. – Figyelsz rám?

-          Mindig figyelek rád.

-          Mégsem vetted észre a jeleket?

-          Miféle jeleket?

-          Veled akartam egy autóban utazni, és veled akartam egy szobán osztozni. – Karba fonta a kezét. – Az első alkalommal még bejött, hogy az önfeláldozásodra apelláltam, a másodiknál már sajnos nem. – Knot kezdett mérges lenni.

-          Talán a jelzések helyett egyszerűen megkérdezhetted volna, én mit akarok.

-          Ha megkérdezném, elmondanád? – Knot megrázta a fejét, aztán megfordult, hogy megkeresse végre az ágyát. – Ha nem lépünk most, hamarosan késő lesz – szólt utána Deer. – Végzős vagyok. Jövőre már nem leszek itt.

-          Ez fenyegetés akar lenni?

-          Miért, beválik? – Deer ismét ott volt mellette, és Knot már nem akart elmenekülni.

Mindkettőjüket meglepte azzal, hogy kibontotta Deer haját, majd enyhén belemarkolt a tincsekbe. Az idősebb srác szája elnyílt.

-          Az a lány a múltkor a szobádban…

-          Muszáj róla pont most beszélnünk? – morgott Deer, de elhallgatott, ahogy Knot erősebben szorította, megmutatva, ki a főnök. – Oké, mi van vele?

-          Hagytad, hogy ezt csinálja? – Végiggereblyézte a srác haját, mígnem Deer már az élvezettől morgott.

-          Nem.

-          De akarta?

-          Valószínűleg. – Kinyitotta a szemét. – Csak korrepetáltam. Végig az asztalnál ültünk.

-          Csak egy szék volt – mutatott rá Knot.

-          A másik összecsukható – vigyorodott el Deer, Knot pedig hirtelen hülyén kezdte érezni magát. A másik valószínűleg megérzett valamit belőle, mert még közelebb lépett hozzá, és a hátára tette a kezét. – Nem téged akartalak becsapni. Nem is tudtam, hogy jössz.

-          Tudom.

-          De féltékeny voltál?

-          Igen – felelte Knot az igazsághoz híven. Deer tekintete felcsillant. – Mi vett rá, hogy most így kiteregesd a lapjaidat?

-          Kongpob. – Knot felnyögött.

-          Nehogy azt mondd, hogy te is belezúgtál!

-          Tisztelem a bátorságáért. Ilyen fiatalon meglépte azt, amit nekem már rég meg kellett volna tennem. – Mivel Knot nem szólt semmit, Deer a zsebébe nyúlt, és elővette a medálját.

Mintha megtorpant volna a tenger zúgása, ahogy egymás szemébe néztek. Aztán váratlanul Knot megragadta a másik tarkóját, és magához húzta. Szájuk szinte összecsattant, aztán a játékba beszállt a nyelv is… Deer felnyögött, és igyekezett a lehető legkisebb távolságot megtartani kettejük között.

Knot természetesen sokszor álmodott erről a pillanatról. Néha, amikor Deer kedvező jeleket küldött felé, már-már el is hitte, hogy megvalósulhat…

Amikor végül elváltak, a kezük ott maradt, ahol volt; Knoté a másik hajában, Deer kezei pedig a barna bőrű arcán.

-          Le fogod tagadni, ha józan leszel? – kérdezte Deer halkan. Reménykedve.

-          Soha. Soha nem tagadnám le, ami köztünk van. – És Deer mosolya mindent megért számára.