Találkozásuk első évében, amikor még fogalmuk sem volt arról, hova vezet ez az egész, elkapta őket egy felhőszakadás. London, ugyebár. Merlin azonnal bőrig ázott, Arthur pedig gondolkodás nélkül lekapta magáról a kabátját, és ráterítette.
- Hát ezt bármelyik jó érzésű ember megtette volna – vetette ellen Elyas.
- Az volt Arthur kedvenc, személyre szabott kabátja – mondta Morgana, mire a vendégek közül többen felsóhajtottak.
- Micsoda? – sziszegte Merlin. – Erről nem tudtam! Az a kabát többe kerülhetett, mint a kocsim!
- Talán – vont vállat Arthur, ahogy a másik fürtjeivel játszott. – De nekem többet ért a meglepett és hálás tekinteted, amit utána rám vetettél.
Merlin sokszor virrasztott Arthur betegágyánál, de kevesen tudják, hogy Arthur átrepülte a fél világot egy speciális gyógyszerért, ami segíthetett Merlinen.
- Igen – motyogta Merlin, és megszorította a másik kezét. Mindketten emlékeztek rá, milyen kevésen múlt, hogy túlélte azokat a napokat.
Azokban az időkben, amikor nyilvánvalóvá vált, mennyire szeretik egymást, Arthur családja nemtetszését fejezte ki fiuk választottját illetően.
- Én ugyan nem – szólt közbe Morgana.
- Igen, te voltál az egyetlen a Pendragon családból, aki kiállt mellettünk – mosolygott Merlin. – Ezt sosem fogom elfelejteni. – Morgana olyan szeretettel nézett a férfira, ami régebben Arthurt még biztos féltékenykedésre késztette volna. De nem ma. Ma csak boldog és hálás volt, hogy a nővére ennyire szereti azt, akit ő is szeret.
- A dolog odáig fajult, hogy Uther ki akarta tagadni.
- Hogy mi? – kiáltott fel Merlin, mire a fejek feléjük fordultak. Arthur a fogát csikorgatta, Gwen meg csak széttárta a kezét. Ezek voltak a tények, akár tetszett neki, akár nem. Talán jobb is volt, hogy Merlin megtudta.
- De végül nem tagadott ki, oké?
- De szó volt róla?
- Hát…
- Morgana? – fordult a nőhöz Merlin.
- Igen, volt szó róla.
- És Uther miért változtatta meg a véleményét?
- Majd öcsi elmondja! – kacsintott Morgana, és hátradőlt. Most Arthurra tapadt minden szem, aki azonban egyedül Merlin arcát látta.
- Azt mondtam neki, hogy rendben – felelte, mire a vendégek sikkantottak. – Tagadjon ki bátran, nem érdekelnek a felhalmozott kincsei. Mert már megtaláltam életem legfontosabb kincsét.
Érthető módon itt némi filmszakadás következett, ugyanis Merlin kirángatta újdonsült férjét a pihenőszobába.
A harmadik évben egy komoly vírus pusztított Angliában, ami Merlint is megfertőzte. Karanténba kellett vonulnia, de Arthur, vállalva a kockázatot, vele tartott. Az sem érdekelte, ha ő is megbetegszik, de nem tágított Merlin mellől. Végül mindketten épségben hazatértek.
Arthur sosem vetett meg egy jó kis csetepatét, de azért igyekezett minden nézeteltérést józanul elintézni. Mégis begőzölt, mikor azt hitte, Merlin megcsalja Gwaine-nel.
Merlin tátogott, mint egy partra vetett hal, Arthur meg a kezébe temette az arcát. Gwaine sütkérezett a kíváncsi pillantásokban.
Odáig fajult a dolog, hogy Arthur felkereste Gwaine-t, és behúzott neki egyet.
- Hogy mit csináltál? – képedt el Merlin. – Miért nem tudtam én erről?
- Nem szeretjük reklámozni – mondta jelentőségteljesen Arthur. – Nem vagyok büszke rá.
- Akkor miért csináltad?
- Mert szeretlek, azért! – fakadt ki Arthur. – Több időt töltöttél vele, mint velem, mégis mit kellett volna hinnem?
- Nem is tudom, mondjuk azt, hogy a kollégám? Vagy hogy hetero? Netán azt, hogy te vagy az egyetlen, akit látok azóta, hogy először találkoztunk, te címeres ökör? – A közös poénjukon aztán elnevették magukat, és minden újra rendben volt.
Merlin és Arthur annyira elmerült egymásban néhány percre, hogy észre sem vették, már nem csak Gwen tartózkodik a színpadon.
- Óó, csak ezt ne! – sóhajtott Arthur, de késő volt, Gwaine már megszerezte a mikrofont.
- Hát helló mindenkinek – kacsintgatott a férfi, gyönyörű haját jobbra-balra dobálva. Leon arca fintorba torzult. – Én volnék Merlin legjobb barátja.
- Még egy másik életben se, öregem – mormolta Lancelot, majd Merlinre kacsintott.
- Mivel ilyen közel állunk egymáshoz, természetes volt, hogy Arthur féltékeny lett a kapcsolatunkra. Nem mondom, hogy nem láttam volna szívesen az ágyamban elálló füleivel együtt, de hát… - Gwaine vigyorgott a sikongatásokat hallva. – Az első perctől világos volt, hogy számára Arthur jelenti az egész világot. – A párra nézett. – Számtalanszor szemtanúja voltam annak, ahogy Merlin gondoskodott Arthurról. Ezek alapján még nem lehettem biztos benne, jó lesz-e neki, ha hozzá köti az egész életét. Aztán történt valami. Valószínűleg Arthur sem tudta eddig, hogy tudom – mondta pimaszul. – Egyik este kimozdultunk, csak mi férfiak. Kártyáztunk, ittunk, ilyesmi. Arthur nyert egy nagyobb összeget, nem mintha szüksége lett volna rá, de szerintem esze ágában sem lett volna visszaszolgáltatni. Csakhogy Merlin miatt mégis megtette. – Hatásszünetet tartott. – Visszaadta az egész nyereményt, hogy tiszta legyen a lelkiismerete, ami valószínűleg Merlin hangján szólt hozzá. Pedig a srác még csak nem is tudott róla. Mi ez, ha nem szerelem? – tette hozzá, aztán meghajolt.
- Ez azért nem volt akkora dolog – bizonygatta Arthur halkan, de elfogadta Merlin hálás cirógatását.
A továbbiakban elhangzott még néhány kisebb-nagyobb bizonyíték arra vonatkozóan, mennyit törődik Arthur valójában kedvesével. Mikor barátaik kifogytak a szuszból, Gaius emelkedett szólásra. Az idős férfi Merlin nevelőjeként és nagybátyjaként tiszteletnek örvendett, így a terem azonnal elcsendesedett, amint meglátták, hogy felbotorkál a színpadra. Gwaine széket kerített neki, Gwen pedig mellé készített egy pohár vizet. Merlin szíve megtelt hálával irántuk.
- Nem fogom sokáig rabolni az időtöket – kezdte a férfi. – Viszont mivel éppen Arthur méltatása folyik, csatlakoznom kell a kórushoz. Kicsit régebb óta ismerem, mint Merlin, mondhatjuk, hogy gyerekkora óta. Szertelen kisfiú volt, aki általában megkapta, amit akart, és aki nem sokat törődött mások érzéseivel vagy szükségleteivel.
- Hányszor fogják még elismételni ezt? – morgolódott Arthur, mire Merlin ránevetett.
- Mi azonban, akik közel állunk hozzá, tudjuk, hogy mindez csak a felszín – folytatta Gaius. – Ahogy Arthurnak, úgy Merlinnek is megvan a maga múltja. Ebben a múltban pedig nagyon fontos szerepet játszott egy hölgy. – A vendégek felszisszentek, még Morgana szeme is kikerekedett. – A hölgyet Nimuénak hívták, és Merlin anyja, valamint a lány anyja is úgy gondolták, egy napon össze fognak házasodni. Erre sajnos nem került sor, Nimue ugyanis elhunyt. – Merlin vett egy mély lélegzetet; fogalma sem volt róla, hová fog vezetni mindez. – Biztos vagyok benne, hogy Arthur már régen tud erről a dologról, ahogy arról is, hogy Merlin minden évben felkeresi Nimue sírját. Akkoriban Merlin még nem volt olyan tehetős, mint most, így nem tudott olyan síremléket állítani a lánynak, amilyet az megérdemelt volna. De Arthur megtette helyette. – A vendégsereg megilletődötten hallgatott. Merlin nagyokat nyelt, és hagyta, hogy Arthur a nyakát cirógassa.
- Minden rendben? – suttogta a szőke.
- Igen.
- Megértem, ha haragszol.
- Miért haragudnék? – Merlin szemében könnyek remegtek. – Megtetted értem, és nem vártál érte hálát vagy viszonzást. Pedig most már ki tudnám fizetni… meg sem fordult a fejemben, hogy nem Nimue családja volt… hanem az enyém. – Arthur összetámasztotta a homlokukat.
- Aki neked fontos, az nekem is az. Nem ismertem ugyan őt, de ha szeretett téged, akkor máris van bennünk valami közös. – Merlin megnyugodva sóhajtott egy mélyet, majd hirtelen a színpad felé nézett.
- A fenébe!
- Mi a baj?
- Elfelejtettem a fotózást! – Arthur nevetése végigsiklott a termen.
- Na, végre egy kis hiba. Már kezdtem azt hinni, tökéletes vagy.
- Ez nem vicces.
- Dehogyisnem. Különben meg ne aggódj, a fotózást én intéztem.
- Tényleg? – hitetlenkedett Merlin, ahogy azonban Arthur kézen fogta, minden kétsége elszállt.
- Igen, tényleg. Gondoskodtam róla. Ahogy rólad is. Örökké.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése