The truth untold 2. fejezet

 

A második fejezet megérkezett!

-        Egyszerűen… nem megy.

-        De miért nem? Mit érzel közben? Mi akadályoz?

-        Nem… nem szeretem kiadni a kezemből az irányítást – vallotta be Jin feszengve. Csak kipirult arca árulkodott az elfogyasztott alkohol mennyiségéről.

-        Nem tudod kikapcsolni az agyad – vélte Jeong. – Nem hagyod, hogy a tested magától mozogjon. Pedig nem érne semmi veszély.

-        Én tudom – sziszegte a srác. Tae a kezére tette a kezét, mire Jeong szeme megvillant.

-        Szerintem buliznunk kellene.

-        Micsoda? Most?

-        Van jobb dolgod? – Yoon-gi megrázta a fejét, Tae pedig folytatta: - Különben is, segítenünk kell kedves barátunknak.

-        Nem értem, hogy segítene ez – mormolta Jeong a színesen kavargó fényekre meredve. Még be sem léptek, máris fájni kezdett a feje.

-        Fel akarjuk oldani a gátlásait, nem? – vigyorgott Tae. – Ha ez sem segít, akkor menthetetlen.

Jeong tudatosan akarta távol tartani Jint az ehhez hasonló helyektől, de ha sikerrel járnak, kész újfent megfeledkezni a saját érzelmeiről.

Odabent színek és rengeteg ember fogadta őket, de ami fontosabb, zene. Jeong érezte, hogy a teste reagál a ritmusra, és szélesen elmosolyodott. Kicsit zavarba jött viszont, mikor rájött, hogy Jin figyeli minden mozdulatát. A fekete szemfesték már csak nyomokban maradt meg az arcán, és a tekintete is ködös lett.

-        Hogy csinálod? Hogy lehetsz ennyire… természetes? – Jeong szíve belesajdult, annyira szeretett volna segíteni neki. Még soha senkit nem akart bevonni a személyes terébe, de Jin mintha mágnesként vonzotta volna. Megfogta hát a kezét, és a parkettre vezette. Talpa alatt és a szívében is érezte a dübörgést.

-        Hunyd le a szemed – kérte Jint, aki nyomban engedelmeskedett. Rábízta magát, Jeong pedig ki fogja használni, de remélte, hogy mindennek meglesz az eredménye. Jeong is lehunyta a szemét, majd nagyot nyelve megfordult, és Jin mellkasához simult.

Próbált nem tudomást venni Jin feszültségéről. A karjai alá csúsztatta a sajátját, a lábait a lábai elé tette, a feje pedig pont elfért a srác feje mellett, így ha Jin akarta volna, a nyakába tudott volna dőlni.

Jeong mozogni kezdett a ritmusra, és ügyeskedése nyomán Jin is vele mozdult. Az nem volt elég, ha megmutatja neki a mozdulatokat; eggyé kellett válniuk, el kellett érnie, hogy Jin is azt érezze, amit ő.

És Jeong sok mindent érzett. Érezte a körülötte táncolók hőjét és energiáját, érezte a zene erejét, ami közel hozta őket egymáshoz. Érezte Jin testét maga mögött, ujjait az ujjain, az illatát, ami az orrába szökött. A sötétség remélhetőleg azt majd jótékonyan el fogja takarni, mi mindent érzett az alsóbb tájain.

Pontosan tudta, melyik volt az áttörés pillanata. Jin hirtelen még közelebb lépett hozzá, ujjaikat összefonta, és most ő kezdte vezetni Jeong-ot. A srác mosolygott, lehunyt szeme mögött millió csillag ragyogott. Tökéletes szinkronban táncoltak együtt, és Jeong úgy érezte, ezt örökké tudná folytatni. Elfogta a vágy, hogy lássa Jin arcát hogy vajon ugyanolyan átszellemült-e, mint a sajátja.

Nem elvétve a lépést megfordult, és most már a mellkasával ütközött Jinnek. A srác automatikusan karolta át a derekát, és tovább folytatta a táncot. Jeong végignézett a srác lehunyt szemén, sokszínűnek tűnő haján, a száján, ami enyhén szétnyílt. Jeong szívverése megugrott, ahogy Jin lehajtotta a fejét – mintha meg akarná csókolni.

-        Jeong… - Az ajka… az egész lénye olyan közel volt, hogy a srác beleborzongott a vágyba.

Amint habozva megérintette az arcát, Jin szeme kipattant, a nyugalmat felváltotta a pánik. Jin elhúzódott tőle, mire Jeong elvesztette az egyensúlyát. Újra felnézve még látta, ahogy Jin belevész a hullámzó tömegbe. Jeong zihált, hátán izzadtság csordogált, izgalma feszítette a nadrágját. Áttörést értek el, de milyen áron? Mi van, ha örökre elijesztette?

Fel sem merült benne, hogy tehet majd úgy, mintha semmi sem történt volna. Hétfő reggel Tae és Yoon-gi a folyosón várt rá egy harmadik srác társaságában.

-        Itt is van! – csapott a vállára Tae. – Jeong-guk, bemutatom azt a srácot, aki a suli legjobb táncosa lenne, ha te le nem töröd a szarvát.

-        Én nem…

-        Csak nyugi – vigyorgott a srác. – Már megtanultam nem törődni a hülyeségeikkel. Ho-seok vagyok. – Jeong szeme kitágult.

-        Te… te vagy… akinek megvették az egyik koreográfiáját?

-        Uh, az már ezer éve volt.

-        Két hónapja.

-        Nos, előre haladok az időben, és nem ácsorgok egyhelyben. Hallom, segítségre lenne szükséged. – Jeong felvont szemöldökkel pillantott a másik kettőre. – Áradoztak a képességeidről, meg a sikerről, amit elértél. D ez a színművészetire nem lesz elég.

-        És miért segítenél? – Ho-seok felnevetett; az egész srácban volt valami vonzó lazaság, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

-        Szeretem a kihívásokat – kacsintott. – Aztán meg ez a Seok-jin elég híres lett a suliban. Nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy testközelből lássam. – Jeong továbbra is gyanakodott.

-        Ja Jin-hyung is beleegyezik, akkor rendben.

-        Akkor kérdezzük is meg! – lelkendezett Tae. – Ha jól emlékszem, ilyenkor mindig a hátsó udvaron lebzsel.

-        Miért?

-        Hogy ellazuljon – kacsintott Yoon-gi sokat sejtetően, aztán mind megindultak lefelé.

Jeong szíve a torkában dobogott. Egész hétvégén nem hallott Jinről, és félt, ha most újra látja, talán el is ájul. Tae kicsapta a hátsó ajtót, majd nyomban jobbra fordult, és elmasírozott a fal mellett. Jeong először a nevetést hallotta meg, aztán meglátta őket. Úgy torpant meg, mintha egy láthatatlan vonal lett volna előtte. Jin mosolyogva támaszkodott a falnak, vele szemben pedig egy szürkésszőke, nála kicsit alacsonyabb srác nevetgélt. Fülében fülbevalók, ujjain gyűrűk, amikkel játékosan megérintette Jin mellkasát. Jeong gyomrában életre kelt valami szörnyű.

Roppant hálás volt, hogy a másik három srác eltakarta, mert így jutott ideje magához térni.

-        Nocsak, Park Jimin! – szólalt meg Ho-seok. – Tudhattam volna, hogy nem szívesen maradsz ki egy táncos buliból.

-        Pedig legnagyobb bánatomra jelenleg nem tudok segíteni Jinnek, de azt sem kérhetem, hogy várjon rám néhány hónapot. – A srácnak kellemesen magas, tiszta hangja volt. – Ezért javasoltam, hogy keressen valaki mást.

Jeong szíve újabb lövést volt kénytelen elviselni. Nem elég, hogy Jin nem teljesen önszántából kereste meg, ráadásul csak a második volt a listáján? Keze ökölbe szorult, a fejét pedig inkább lehajtotta, mielőtt tényleg elsírta volna magát, mint egy óvodás.

-        Akkor nagy mázli, hogy nekem viszont tengernyi időm van segíteni.

-        És te ki is vagy? – kérdezte Jin kissé morcosan.

-        Jung Ho-seok, szolgálatodra.

-        Jeong passzolt le neked?

-        Nem – szisszent fel az érintett, mire mind ránéztek. Jin arcán tényleg öröm suhant át? – Addig nem bólintottam rá, míg te nem nyilatkozol.

-        Ez remek ötlet! – karolt bele Jimin a másikba; Jeong tekintete összeszűkült. Francnak tapogatja! – Ho-seok tényleg ért hozzá, neked pedig minden segítségre szükséged van. Szorít az idő.

Ezt persze Jeong is tudta, és az esze egyet is értett vele, a szíve azonban…

Jin a többiek feje fölött ránézett, mintha nélküle nem tudná – vagy nem akarná – meghozni a döntést. Jeong azokba a gyönyörű szemekbe nézve visszagondolt a péntek estére… amikor ők ketten rövid időre összeforrtak. Alig ismerte őt, mégis elemi vonzódást érzett, akárhányszor a közelébe került. Jin viszont nyilvánvalóan pánikolt, és már tényleg nem maradt túl sok idejük a felkészülésre. Mindkettejük érdekében tehát az lesz a legjobb, ha nem maradnak kettesben.

-        Üdv a csapatban! – mondta Ho-seok felé biccentve. – Próba minden délután négytől. Hozz váltásruhát, mert garantálom, hogy megizzadsz.

El kellett ismernie, hogy Ho-seok tényleg értett ahhoz, amit csinált. Közvetlenségével és örökös mókázásával rövid idő alatt ellazította Jint, aki így sokkal szabadabban és ösztönösebben mozdult. Jeong a falnak dőlve nézte a munkát – amit közös megegyezéssel áthelyeztek az iskola egyik próbatermébe -, és megint összeszorította a gyomrát az a valami. A féltékenység. Kezdett arra gondolni, hogy neki ott már nincs keresnivalója, de akárhányszor eloldalgott volna, kikérték a véleményét, amikor ki akarta hagyni a próbát, mindig emlékeztették, hogy el ne késsen.

Jin napról-napra ügyesebb lett, és némileg izmosodott is. Jeong szíve kihagyott egy ütemet, mikor a srác felhúzta a pólóját, és meglátta a hasát. Olyan erekciója lett, hogy ki kellett rohannia a mosdóba Az igazi sokk viszont csak ezután érte.

-        Bocsánat, hogy mit akarsz?

-        Bocs, azt hittem, jól táncolsz.

-        Nem csak jól táncol – szólt közbe Yoon-gi. – Olyat tud, amitől eldobod az agyad. – Nam-joon erre csak felvonta a szemöldökét.

-        Szóval – fordult újra Jeong felé -, szerintem remek lenne, ha össze tudnánk hozni valamit a karácsonyi ünnepségre.

-        A kar… ami egy hónap múlva lesz?

-        Igen. – Jeong várta, hogy az osztályelnök majd elneveti magát, de továbbra is halálosan komolyan bámult rá.

-        Akkor tisztázzuk újra. Azt akarod, hogy betanítsak egy táncot az egész osztálynak?

-        Valószínűleg kevesen akarnak majd szerepelni, de lényegében ez lenne a feladat.

Jeong lerogyott az asztalához, és a kezébe temette az arcát. Már így is meg voltak számlálva a percei; ha nem az iskolában volt, akkor Jinnek segített, aztán rohant magolni, vagy a saját felvételi anyagán dolgozott. És most akkor még ez is… ha nem vállalja el, az vajon a fülébe fog jutni?

-        Nem lesz problémád belőle, ha nem vállalod el – mondta a srác. – Csak ez az utolsó karácsonyunk, itt, és gondoltam… - aztán vállat vont. Ekkor egy erős, magabiztos kéz landolt Jeong vállán, és megszorította.

-        Megcsinálja – mondta Jin. – Majd mi segítünk neki.