Kim Seok-jin nem tervezte el előre, hogy azt fogja tenni,
amit. Nagy általánosságban szabálykövető srácnak tartotta magát, habár a
tanárai ezzel talán nem értettek volna egyet. Olyan szavakkal jellemezték
volna, mint a „bohóc”, a „humorzsák”, vagy a nem éppen kedves „problémás”.
Persze amint felütötte a fejét, hogy az év végi értékelőjébe esetleg valami
negatív íródik, Jin azonnal átváltott a „tanárok kedvence” üzemmódba. Persze
csak néhány hónap erejéig.
Aznap végre sikeresen maga mögött hagyta a gimnáziumi
éveket, tehát úgy-ahogy felnőttnek érezte magát, valaki olyannak, akinek nem
mondhatják meg a szülei, mit tegyen, pláne, hogy éjfélre haza kell érnie. Jin
kissé kótyagos – totál elázott – fejjel támolygott az utcán hajnali fél egykor,
amikor az egyik utcai lámpa alatt észrevett egy koromfekete motort. Olyan
gyönyörű, olyan nem evilági és oda nem illő volt, hogy Jin megtorpant. És
ezután olyat tett, amit soha korábban; odabotorkált az idegen járműhöz,
tiszteletteljesen végigsimított a bőrülésen, és már azon volt, hogy felpattan a
nyeregbe, mikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából.
Az egyik sikátorból egy alak tört elő. Fekete pulóvere
kapucniját mélyen az arcába húzta, így Jin csak annyit tudott kivenni, hogy
alacsonyabb nála, és elég sovány.
-
Tűnés – sziszegte neki a jövevény.
-
Tessék?
-
Azt mondtam, tűnj innen! – A srác – valószínűleg
– nagyon fiatal lehetett, a hangja akár a lányoké, magas és cincogó. Próbált
keménynek tűnni, ami egy sötét, kihalt utcán senkinek sem okozott volna gondot.
– Ne nyúlj a motorhoz!
-
A tied? – Nem érkezett válasz. Jin a gép felé
nyúlt, mire a srác hirtelen előkapott a háta mögül egy kést.
-
Húzz el! Nem mondom újra! – És mivel Jin talán
részeg volt, de nem annyira, hogy meg akarjon sebesülni, elsietett.
A kapucni már nem takarta az arcát, amire a fölé hajoló
fickó újra és újra lesújtott. A szája sarkából vér szivárgott, de nem bánta.
Élvezte a fájdalmat, főleg, ha volt értelme elviselni.
-
Ez volt az utolsó figyelmeztetésem! – ordította
a fickó. – Ha még egy kuncsaftomat elijeszted, kibelezlek! – A srác –
kihasználva a pillanatnyi szünetet – oldalra hajolt, és kiköpte a szájában
összegyűlt vért. Tizenéves létére igazán vad tekintettel nézett fel a férfira.
-
Miféle kuncsaft? Úgy érted, pojáca, akit
kirabolhatsz?
-
Kussolsz! – Újabb ütés. – Hord el magad a
környékről, vagy a holttestedet a kukából fogják kihalászni! – A feje a
követeznek koppant, ahogy elengedte, a srác pedig eszméletét vesztette.
Jin három év alatt végzett az egyetemen, a szülei
megelégedésére. Az senkit sem érdekelt, ő mit akar csinálni, az volt a lényeg,
hogy papír legyen a kezében. Jin hőn remélte, hogy ezután már kikerülhet a figyelő
tekintetek kereszttüzéből, és nem fogják ellenőrizni minden lépését.
Az a három évvel korábbi éjszaka megváltoztatott benne
valamit. Nem arról volt szó, hogy megijedt volna; sokkal inkább azt érezte,
hogy többre hivatott, mint hogy elvérezzen egy koszos utcán. Be kell
bizonyítania, hogy méltó valamire, valami fontosra. Így hát az egyetem
elvégzése után belevágott zenei karrierjének megvalósításába. Az unalmas, de
legalább biztos irodai munkája mellett esténként bárokba járt, mindenkinek a
kezébe nyomta a lemezét, és bízott abban, hogy legalább néhányan felfigyelnek
rá. Minden fellépésre igent mondott, lehetett bármilyen apró, és kezdetben még
pénzt sem kért érte.
Éppen az egyik fellépéséről tartott szerény bérleménye felé,
mikor ismét meglátta. Évek óta nem találkozott vele, és szívesen elhitette
volna magával, hogy elfelejtette, de végig ott ólálkodott valahol a tudata
peremén. A motor. Csalétek volt, erre rájött az évek alatt. Nem egy sztorit
hallott azokról a szerencsétlenekről, akik odamentek a motorhoz, mert ugyanúgy
vonzotta őket, mint Jint. Aztán kirabolták őket – ha megúszták ennyivel, de
néha rosszabb is történt. Sokkal rosszabb. Jinben pedig akkor tudatosult, hogy
a srác azért üldözte el, hogy megvédje. Most tehát, amikor meglátta a motort, nem
a gépre figyelt, hanem azonnal a környéket kezdte fürkészni, hátha felbukkan
titokzatos segítője. Nem közelítette meg túlzottan a motort, és a mobilját is
elővette, mintha hívna valakit.
-
Hahó! – suttogta a sötétbe. Némileg ostobának
érezte magát. – Itt vagy? – Csend. – Csak meg akartam köszönni…
-
Azzal köszönted meg, hogy nem bukkantál fel itt
többé. – Jin próbálta beazonosítani a hang forrását. – Csak menj tovább.
-
Nem találkozhatunk? Mint legutóbb? – Halk
nevetés volt a válasz.
-
Mondjuk úgy, hogy nekem sem kellene itt lennem.
-
Akkor miért vagy itt? – Csend, Jin szíve pedig
hevesebben kezdett dobogni. – Engem vártál?
-
Miért tettem volna? Nem is ismerlek. – Sürgetővé
vált a hangja. – Menned kell.
-
Már ide tartanak?
-
Igen. Menj!
-
Látlak még? – Erre már nem érkezett válasz.
Pedig a másik ott állt a sötétben, és figyelte, ahogy Jin
távozik épp, mielőtt a banda megérkezett volna. Ő maga is gyorsan eliszkolt,
mert bár nem láthatták, hogy beleavatkozott, jobb nem a közelben lenni, amikor
begőzölnek egy elszalasztott fogás miatt. Jin pedig már másodjára csúszott ki a
markukból. Halvány mosoly kúszott az arcára a srác kérdésére gondolva.
- Látni fogsz. Hamarosan.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése