Treasure 3. rész

 

A harmadik rész, benne a személyes kedvenc jelenetemmel! :)

A csapatnak természetesen volt egy mindennel felszerelt stúdiója, ahonnan a megfelelő időben szét tudták sugározni a dalaikat.

-        Már egy lakásban sem lehet rádió – mutatott rá Jong-ho.

-        De televízió van.

-        Igen. És? – Hongjoong biccentett egyet, mire San levett az egyik polcról egy apró szerkezetet. Millió ugyanilyen sorakozott egymás mellett. San a kezébe adta, Jong-ho pedig forgatni kezdte.

-        Annyi lenne a dolgod, hogy az útjaid alkalmával elhelyezed ezeket a szerkezeteket a televíziók közelében – mondta a vezér. – Nagyon érzékeny műszer. Amint rákapcsolódott a tévére, azt mi itt érzékelni fogjuk. Ha elértük a lakások 50%-át, már jók vagyunk, de én csak 80%-nál kezdenék sugározni. Erről még folyik a vita – tette hozzá.

-        Mert te mindig mindenben a maximumra törekszel – mondta Wooyoung -, de mi megelégednénk egy 60%-os lefedettséggel is. Az már a lakók egy jó nagy része.

-        De nem mindenki.

-        Nincs mindenkinek televíziója – mondta Jong-ho. – Jártam már olyan lakásokban. – Aztán töprengve folytatta: - A tévén kívül nem tud csatlakozni valami máshoz is?

-        Például? – kérdezte San.

-        Például az utcai hangszórókhoz.

-        Tudna, de ilyenek nincsenek.

-        Még nincsenek. – Erre már Hongjoong is felfigyelt.

-        Tehát azt mondod, hamarosan hangszórókat fognak felszerelni szerte a városban? – Mikor Jong-ho bólintott, a vezér tekintete felragyogott. – Tudtam én, hogy te kellesz a csapatnak. – Érdekes módon Seonghwa sem ellenkezett. – San, mit gondolsz?

-        Működni fog. Mikor fogják őket felszerelni?

-        Az elkövetkező pár hétben. Az ünnepekig mindenképp be akarják fejezni. – Látta, hogy Hongjoong és Mingi gyors pillantást vált, majd utóbbi bólintott. Jong-ho ebből tudta, hogy amibe belevágott, abból már nincs kiszállás.

Néhány órával később tért vissza a lakásába. Mindent úgy csinált, ahogy rendesen, a lelkében azonban vihar dúlt. Tudta, hogy amit most tenni készül, az mindent megváltoztat.

 

-        Nos.

-        Igen? – Hongjoong direkt nem nézett egyikükre sem, mert nem akarta befolyásolni őket.

-        Nem volt annyira rossz – ismerte el Seonghwa.

-        Ez tőled felér egy szerelmi vallomással – veregette vállon San.

-        Miért, te annyira odavagy érte?

-        Nem gyűlölöm.

-        Én kedvelem – mondta ki a nyilvánvalót Yunho. – Alig ismer minket, mégis beállt közénk. És ne feledjétek, ő sokkal többet veszíthet, mint mi annak idején.

-        Mégis mit, a rettentően izgalmas munkáját a hivatalban? – horkant fel gúnyosan Wooyoung.

-        Nem ítélünk el senkit azért, mert ragaszkodik az unalmas, habár biztos megélhetéséhez – mondta szigorúan Mingi, mire mindenki meghunyászkodott. – Ne feledjétek, egyedül Hongjoong örökségének köszönhetjük, hogy nem kell dolgoznunk. – Némi csendet követően Yeosang megköszörülte a torkát.

-        Szerintem attól nem kell tartanunk, hogy elárul minket. Nagyon lelkiismeretes. Ha nem tenné meg, amit kértünk tőle, el sem jött volna. Most már viszont mellettünk áll. Osztja az elveinket, és ő is azt akarja, amit mi. Zenélni.

Pontosan erre a lelkiismeretességre alapozta a tervét Jong-ho is. Mivel kezdettől fogva kiváló munkaerőnek számított, senki sem fogott gyanút, mikor még több ügyet vállalt, és még több lakásba lett bejárása. Mialatt szorgalmasan gyűjtötte azokat, akik a megszállottság jeleit mutatták, a házakat elhagyva mintegy véletlenül megérintette azokat az oszlopokat, amikre már felszerelték a hangszórókat.

Másfél hónapig nem adtak hírt magukról egymásnak. Persze a csapatnak érzékelnie kellett, hogy egyre több készülék üzemképes, habár Jong-ho szerint az első hangpróbát karácsonykor tartják majd. Mégsem lepődött meg túlzottan, mikor egyik este, hazafelé tartva lefékezett mellette egy autó. Ezúttal Mingi volt a sofőr.

-        Nagyon köszönjük a munkádat – kezdte egy mosoly után. – Igazán hatékony vagy.

-        Ha elvállaltam valamit, meg is csinálom.

-        De remélem tudod, hogy nem kényszerítünk semmire – hangsúlyozta a férfi. Ahogy Jong-ho a profilját nézte, igazán jóképűnek találta, amolyan könyvmoly módon. – Nagyon szeretnénk, ha tagja lennél a csapatnak, de ha nem önszántadból veszel részt benne, mondd meg.

-        Ezt Yeosang miatt kérdezed? Mert az volt a feladata, hogy felkeltse az érdeklődésem?

-        Mindent gyorsan átlátsz. Igen, így van. De minden, amit mondott, igaz.

-        Tudom. – Jong-ho lenézett a kezére. – Az első látogatáshoz talán volt köze. Utána viszont már magam miatt mentem. – Mély sóhaj után kimondta, amit régóta magában tartott: - Újra énekelni akarok. És ezért bármit megteszek.

-        Ma pontosan ennyit kell tenned – mondta Mingi, mialatt a villához sétáltak. – Énekelj!

Kiderült, hogy Jong-ho volt az első, akit a vezér beavatott terveibe a debütáló dal kapcsán.

-        Mondanivaló tekintetében nagyot fog ütni – vélte Wooyoung. – De elég pörgős lesz ez ahhoz, amit akarunk?

-        Van itt egy olyan is – csúsztatott oda Hongjoong egy másik papírt.

-        Kettő lesz?

-        Naná. Egy a mondanivaló miatt, egy meg azért, hogy lássák, ki a főnök. – San és Yunho összevigyorgott, aztán már ki is osztották a dalszöveget.

A csapat már gyakorolt együtt korábban, Jong-ho számára azonban mindez új volt. Végignézte, ahogy a többiek rutinosan bementek a fülkébe, és többé-kevésbé tisztán felénekelték a részüket. Mikor rá került a sor, magával vitte ugyan a dalszöveget, de nem volt rá szüksége; már álmából felkelve is tudta. Mingire és Sanra nézett, akik a keverőpultnál ültek.

-        Oké – szólalt meg Hongjoong. – Ebben a dalban még nincs sok dolgod…

-        Mert Mingi meg te mindent elvittetek! – méltatlankodott Yunho.

-        Igen. Én vagyok a vezér, Mingi pedig a rapper. Nem akartam túl nagy terhet rakni rátok rögtön legelső alkalommal. Szóval – fordult vissza Jong-ho felé – próbáljuk meg a refrént, oké? Aztán az egészet összemixeljük, és úgy fog kinézni, mintha mindenki együtt énekelne.

-        Tudod ugye, hogy Jong-ho is énekes volt korábban? – mutatott rá Yeosang. – Szerintem pontosan tudja, hogy megy ez.

-        Igaz, bocs. Kicsit izgatott vagyok – vallotta be Hongjoong, és valóban, szinte alig bírt nyugton maradni. – Először fogom hallani azt, ami eddig csak a fejemben létezett. Gyerünk!

Jong-ho memorizálta az összes hangot is, így amikor elindították a zenét, behunyta a szemét, és a hangszálait arra a magasságra állította.

Az odakint ülők egy emberként hőköltek hátra, ahogy meghallották a hangját, ezzel egyidejűleg Hongjoong nem tudta elrejteni széles vigyorát.

-        Azt a kutya – suttogta Seonghwa.

-        Vigyázz, még a végén elismerően fogsz nyilatkozni róla – bökte oldalba Yunho.

-        Bocsánat – szólalt meg Jong-ho. – Elcsúsztam.

-        Ja, akartam is mondani – mormolta San, és keresztbe fonta a karját. – Mi itt csak a tökéleteset fogadjuk el, úgyhogy tedd oda magad! – Jong-ho csak bólintott, mire San arca kicsit megnyúlt. Kikapcsolta a mikrofont, és a vezérhez fordult. – Ez komolyan vette?

-        Úgy tűnik – mosolygott Hongjoong, ahogy Jong-ho, a csapat legfrissebb és legfiatalabb tagja újra elkezdte a refrént. Legelőször sem volt benne egyetlen fals hang sem, most viszont már-már úgy hangzott, mintha az angyalok énekeltek volna. – Azt hiszem, a csapatban Mingi és ő lesz az, akik mindent komolyan fognak venni.

Karácsony hetén Jong-ho már nem is tett úgy, mintha dolgozna, de ezzel nem volt egyedül. A város megtelt feszültséggel, valami készült, és ezt már a lakók többsége is érezte. Négy karácsonyt vészeltek át zene nélkül, és Jong-ho szerint a pohár lassan betelt. A bomba készen állt, már csak a csillagszórót kellett meggyújtani.

A hivatalban is fejetlenség uralkodott. Jong-ho volt az egyik az egyre csökkenő csapatból, aki még adott le bármit is, a többiek egyszerűen nem mentek be többé dolgozni.

-        Jong-ho. – A főnöke éppen a karácsony előtti napon kapta el, és húzta egy félreeső folyosóra. – Te voltál a legjobb beosztottam.

-        Köszönöm, uram.

-        De mától ennek vége – folytatta a férfi. – Belefáradtam a tettetésbe, és szerintem te is. Itt az ideje, hogy azt csináld, amit valóban szeretsz, és amiben jó vagy. – Halvány mosolyt villantott rá, és megütögette a vállát. – Sok sikert! Ha valaki meg tudja változtatni az állást, az te vagy.

Jong-ho a következő fél órában még arra is alig volt képes, hogy néhány lépést haladjon az utcán. Úgy tűnt, mindenki kiszabadult a lakásából, és úgy beszélgettek egymással, mintha négy évet vártak volna rá. Ami ugye, pontosan így is volt. Jong-ho udvariasan kerülgette az izgatottan csacsogó embereket, néhányuknak odabiccentett, de céltudatosan haladt a kocsija felé. Már a kulcs is a kezében volt, mikor egyszer csak két oldalról elkapták a karját.

-        Jong-ho, barátom – mosolygott rá negédesen az egyik kollégája, Chan Woo. Amióta Jong-ho a hivatalhoz került, nem jöttek ki egymással; érzése szerint Chan Woo fenyegetést látott benne, habár arra nem sikerült rájönnie, miért. – Sietsz valahová?

-        Igen.

-        Mindig ezek az egyenes válaszok! Te aztán nem kertelsz, igaz?

-        Nem szokásom. És most, ha megbocsátasz… - De csak még erősebben szorították a karját.

-        Engem ért a megtiszteltetés, hogy közöljem a hírt, le vagy tartóztatva.

-        Milyen váddal?

-        Természetesen megszállottság. – Chan Woo vigyora még szélesebb lett, ahogy közelebb hajolt az arcához. – Vágyakozás. A két legnagyobb bűn!

-        És ez éppen ma került terítékre? – Jong-ho színpadiasan szétnézett. – Amikor elég sok embernél felszínre törnek ugyanezek az érzelmek?

-        Régóta figyelünk, Jong-ho. Nincs helye magyarázkodásnak. Bármit is terveztél, az most kútba esett. – Azzal intett a társainak.