Az élet igazán szép volt Felhőzugban, már-már szebb, mint annak idején Lótuszrévben. Végre senki sem szólt rá, ha túl sokáig aludt, vagy későn feküdt le; oda mehetett és azt csinálhatott, amit akart; ráadásul a tanítványok egytől-egyig felnéztek rá, mégsem tartottak tőle annyira, mint a klán fejétől. Wei Wuxian több módon is beírta magát a Lan klán történelmébe; szerencséjére Lan Qiren ezt már nem láthatta.
Aznap reggel, mikor felébredt – már majdnem délre járt – ott találta kedvenc fogásait az asztalkán illatozva. Császár Mosolyát nem várt, és nem is kapott; megtanult mértéket tartani, ha már ennyi minden másban szabad kezet kapott. Gyorsan belapátolta a finom ételeket, felöltözött, aztán kisétált a házikóból; meg akarta beszélni a közelgő éjszakai vadászat részleteit a két jádéval.
- … elviselni.
- Nem olyan rossz azért.
- Úgy viselkedik, mint egy gyerek! Mi még akkor sem viselkedtünk így, mikor ténylegesen gyerekek voltunk! – Sizhui és Jingyi hangja megtorpanásra késztette Weit. Azonnal egyértelmű volt, hogy róla beszélnek, úgyhogy a fiatalember sunyi mosollyal az ajkán leguggolt a bokor árnyékában, hogy kihallgassa őket, és később felhasználja ellenük az információkat.
- Mindig ilyen volt.
- Most nem kell azzal hencegni, hogy te már fiatalon is ismerted.
- Nem hencegtem. – Sizhui sóhaja sejtette, hogy Jingyi is hasonló türelmetlenséget vált ki belőle, mint Wei Wuxian másokból. – Ő egyszerűen ilyen, és én pontosan ilyennek szeretem. – Wei szíve a kétszeresére dagadt.
- Szóval akkor Hanguang-Jun-t nem is sajnálod? – Csend. – Mintha hirtelen szert tett volna egy követelőző kölyökre, akit nem is akart.
- Nos… bizonyára vannak előnyei is ennek… - Wei biztosra vette, hogy Sizhui elpirult. Ezek a kölykök lassan házasulandó korba léptek, de még mindig nem voltak képesek még csak gondolni sem a testiségre.
- Hát legyen is, ha már főz, mos, takarít rá! Meg még ki tudja, mit…
Wei Wuxian nem tartotta butának magát, sőt; úgy vélte, értelmi képességei magasan a többség fölé emelik, mégsem értette pontosan, mire célzott a két fiatal. Igaz ugyan, hogy kérés nélkül megkapta a kedvenc ételeit reggel, délben és este, de hát a konyhán az egész klánra főztek. A házuk és a ruháik tisztán tartása más kérdés, de Wei biztos volt benne, hogy akárcsak Lótuszrévben, úgy itt is megvolt erre a megfelelő személyzet.
Miután megoldotta a rejtélyt, hátratett kézzel sétált tovább. Az agya hátsó zugában azért még motoszkálhatott valami, mert hirtelen arrafelé fordult, amerre a konyhát sejtette. Bekukkantott a tárva-nyitva lévő ablakokon, és meglátta az aznapra beosztott, fehér ruhás tanítványokat. Az asztalon csupa fehér, vagy világos színű hozzávaló látszott, amitől Weit kirázta a hideg.
- Wei úrfi! – szólította meg az egyikük. – Mit tehetünk érted?
- Áh, semmit, semmit. Mi lesz ma az ebéd? – A tanítvány megmondta; Wei legrosszabb rémálma. – Értem, értem. Hát, akkor további jó munkát!
Wei általában később ebédelt, mint a tanítványok, most azonban fogta magát, és helyet foglalt az étkező-pavilonban, a sok-sok hófehér ruha tengerében. Mikor Sizhui és Jingyi meglátta, letelepedtek a két oldalára.
- Mi az, ti vagytok a kirendelt testőreim? – A két fiú nem reagált, pedig általában benne voltak egy jó kis szócsatában. Mereven maguk elé nézve várták az ételt, ami pontban délben meg is érkezett.
Wei nézte, ahogy sorban lerakodják a tanítványok elé, és ő maga is kapott egy tálkát, tele színes zöldségekkel és csípősnek tűnő fűszerekkel. Oldalra pillantva látta, hogy Jingyi tálkája holtsápadt.
- Elnézést – fordult hátra, ahol még mindig ott ácsorgott az, aki letette elé a tálkát. Az illető nem volt más, mint Lan Zhan. Weinek ritkán akadt el a lélegzete, de most ez volt a helyzet. Nem csak Lan Zhan fejedelmi megjelenése tette, hanem a tény, hogy a fő-kultivátor saját kezűleg szolgálta ki Wei Wuxiant. Azt még Wei is képes volt felfogni, mekkora kegyben volt része. Megeresztett felé egy reszketeg mosolyt. – Köszönöm, Lan Zhan!
- Mm. – És már tovább is állt.
A helyzet további kutatást igényelt. Wei gyorsan letudta a tervezett megbeszélést; mindenre bólogatott, ami Lan Xichen száját elhagyta, és közben nem felejtett el megnyerően mosolyogni. Egy meghajlás után már kint is volt, és elkapta az útjába kerülő tanítványokat. Percről-percre jobban maga alá került, és percről-percre rosszabbul érezte magát. Hogy nem vette eddig észre? Betámolygott a kis házukba, amit talán Lan Zhan a saját két kezével épített, ki tudja. Wei szétnézett, és mindenütt a szeretet és törődés jeleit látta. Hogy hihette azt, hogy a rendetlenség, amit este csinál, másnapra magától tűnik el varázsütésre? Hogy a ruhái magukat mossák ki, és hajtogatják össze? Hogy a kedvenc ételeit a tanítványok készítik?
Érezte, mikor Lan Zhan belépett mögötte a házba, de nem fordult meg.
- Nagyon ostoba vagyok. – Lan Zhan szótlanul megkerülte, és letett két korsó Császár Mosolyát az asztalra. Wei felnevetett kínjában. – Talán tényleg olyan vagyok, mint egy gyerek.
- Tegnap este nem így tapasztaltam.
- Lan Zhan!
- Mm.
- Mindenki kinevet a hátam mögött. Téged csak azért nem vesznek a szájukra, mert te vagy a fő-kultivátor. – Lan Zhan tekintete jelezte, hogy az sem érdekelné, ha a szájára vennék. – Egyáltalán nem várom el, hogy kiszolgálj! Tudok gondoskodni magamról. – Lan Zhan odalépett, és kivett a fiatalember fekete hajából egy odaragadt levelet. A mozdulatot kísérő tekintet annyi szeretetet hordozott, amitől Wei szívverése ismét felgyorsult. – Hát rendben, ha ez neked örömet okoz! De cserébe… most én fogok gondoskodni rólad! – És bezárta maguk mögött az ajtót.
1 megjegyzés :
Love itt. 💓💓💓
Megjegyzés küldése