Két nappal később a társaság visszatért az éjszakai vadászatról. Wei büszke volt a csapatra, mindenki sokat fejlődött a legutóbbi alkalom óta, és már nem hátráltak meg semmilyen kihívás elől. Megvárta, míg mindenki visszavonult, aztán ő maga is hazafelé vette az irányt. Egyáltalán nem volt fáradt, és ugyan eszébe jutott néhány elfoglaltság, amihez vízszintes testhelyzet szükséges, mégis elhessegette őket valami fontosabb kedvéért. Lan Zhan éppen a reggeli hozzávalóit pakolgatta a pultra, közben felnézett, és halványan rámosolygott.
- Én is örülök! – mondta Wei, ahogy odatáncolt hozzá. A pultra könyökölve mustrálta előbb a hozzávalókat, majd a kívánatos szakácsot. – Leszek a kuktád! Tudod, mennyire szeretek alattad dolgozni! – Wei tovább vigyorgott, aztán, mivel tudta, Lan Zhan mit kérdezne, folytatta: - Folyton te főzöl nekem, ezt nem engedhetem. Taníts meg néhány alapvető dologra, hogy legközelebb segíteni tudjak. – Grimaszolt. – És hogy a kölykök orra alá dörgölhessem, hogy igenis tudok főzni!
- És mi a helyzet azzal a legutóbbi kásával? – emlékeztette Lan Zhan.
- Azt direkt rontottam el. Meg kellett tanulniuk a leckét a holtak városában. – Nézte, ahogy Lan Zhan elkezdte apróra vágni a zöldségeket. – Hihetetlen, mind tökéletesen egyforma! Nem csoda, hogy te lettél a fő-kultivátor. – Mielőtt tovább szövegelhetett volna, Lan Zhan átadta neki a kést. Wei szeme felcsillant. – Tényleg segíthetek?
- Hiszen ennyire szeretnéd.
- Nem ígérem, hogy tökéletes lesz. – Lan Zhan vetett rá egy gyengéd pillantást.
- Nem is kell annak lennie.
Wei alapjában véve minden fegyverrel jól tudott bánni, így elég gyorsan ráállt a keze az aprításra. Nem lett olyan, mintha Lan Zhan csinálta volna, de azért büszkén figyelte, ahogy a zöldségek belekerültek a levesbe. Hamarosan ínycsiklandozó illatok kezdtek terjengeni a házikóban. Mivel látta, hogy Lan Zhan az étellel van elfoglalva, magára kanyarintott egy kötényt, és elmosogatta azt a néhány edényt, ami felhalmozódott. Néhány pillanat múlva egy kemény testet érzett meg maga mögött; Lan Zhan hajolt oda valamiért, és közben összesimultak. Wei Wuxian szíve dörömbölt; sosem hitte volna, hogy egy olyan egyszerű tevékenység, mint a főzés ilyen meghittséget vált ki belőle. Persze tudta, hogy mondjuk Jiang Cheng meg ő nem így viselkednének a konyhában; ezt a szeretetteljes hangulatot csakis Lan Zhan jelenlétének köszönhette.
- Ki tanított meg főzni?
- Sokat figyeltem a tanítványokat a konyhában.
- Neked is be kellett állnod?
- Nem kellett. De akartam. – Wei bólogatott, habos kezével a tálkákat sikálta.
- És miért akartál megtanulni főzni? – Csend, mire Wei hátralesett a válla fölött. Lan Zhan épp az étel fölé hajolt, a gőz gyönyörű arcába szállt. – Miattam? – Megtörölte a kezét. – Hát tényleg ennyire fontos voltam neked? – Még mindig nem érkezett válasz. Wei odaállt a fiatalember mellé, oldalával a pultnak támaszkodva. Sokszor nézte már Lan Zhan alakját, mégis mindig talált valami új felfedezni valót.
- Sosem volt senkim – mondta Lan Zhan halkan. – A bátyám inkább volt az apám, mint valaki olyan, akit a magaménak tudhattam. – Felnézett, és a tekintetük találkozott. – Zavar téged, hogy gondoskodni szeretnék rólad?
- Egyáltalán nem – felelte Wei. – Ha ez nem azt jelenti, hogy gyerekként kezelsz. – Mikor Lan Zhan felvonta a szemöldökét, a másik felnevetett. – Rendben, rendben, ne válaszolj! Együnk inkább, mert délután ki akarok menni a kertbe!
- Miért?
- Meg kell tanítanod a fűszerek neveire. Láttam, mennyi mindent adtál hozzá a leveshez, de egyikről sem tudom, micsoda. – Wei szépen elrendezte a tálakat, az evőeszközöket és a poharakat a kis asztalkán, Lan Zhan pedig középre tette az étellel teli tálat. Azzal az étellel, amit közösen főztek.
Wei élvezettel szívta be az illatokat, és büszkén szürcsölt; és hogy mire gondolt közben Lan Zhan?
Hogy valószínűleg el fogják napolni azt a bizonyos kertészkedést.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése