-
Te egy igazi mágus vagy!
-
Ezt azért ne hangoztasd ennyire.
-
De komolyan. – Lancelot belehajolt legjobb
barátja arcába. – Senki más nem találta meg ezt az összefüggést, csak te,
ráadásul ilyen rövid idő alatt. Mi ez, ha nem mágia?
-
Hozzáértés? – tippelt Merlin, és aznapra
becsukta a dossziét, és kikapcsolta a számítógépét.
-
Csak nem haza akarsz menni?
-
Nekem is pihennem kell valamikor.
-
De épp most, mikor olyan közel járunk? –
Lancelot feszült arcára nézve Merlin elmosolyodott. A vállára tette a kezét,
mire barátja nyomban ellazult.
-
Hidd el, nem ezen a néhány órán fog múlni,
elkapjuk-e. Menj haza a feleségedhez! Még a végén valaki mást találsz a közös
ágyatokban…
-
Ez most egy jóslat akart lenni? – kiáltott utána
Lancelot, de Merlin már kilépett az ajtón.
A hűvös londoni levegő az arcába csapott, vele együtt pedig
jött a zsivaj, a villódzó fények, melyek megpróbálták felkelteni a figyelmét,
és valami olyasmit rásózni, amire semmi szüksége. Merlin visszavágyott abba az
időbe, amikor ezt az egészet még egy hatalmas erdő birtokolta… habár az már
nagyon-nagyon régen volt.
Merlin természetesen állításával ellentétben nem hazafelé
vette az irányt. Jobban mondva, nem a mostani otthona felé. Végig figyelve
arra, nem-e követik, elhagyta a várost, és tovább autózott jó negyedórán
keresztül, mielőtt letért volna egy földútra, ami egy ősöreg, félig leomlott
kúriához vezetett. Alig hallatszottak a léptei, ahogy beljebb sétált. Csak
szakértő szemének köszönhette, hogy észrevette egy ember nyomait; eloltott tűz
maradványai, elégetett papírforgács, és egy illat, ami megmozdított valamit
mélyen Merlin testében.
Tudta, hogy ott járt. Tudta, hogy már a legelső este
megtalálta a búvóhelyét, mégsem hívott erősítést, és nem vetette azonnal egy
cellába. Körbejárta a saját területét, ami mintha már nem hozzá tartozott
volna, azóta, hogy ő is odajárt. Leguggolt, és lebámult a tűz helyére.
-
Van benned valami… csak még nem tudom, hogy mi.
Öt nappal később Merlin egy tetthelyen ácsorgott, mikor
megérezte a jelenlétét. Megfordult és körbenézett, mintha a csapatát kereste
volna, és akkor meglátta. Pontosan tudta, hogy ő az, még ha hétköznapi
szerelést viselt is. Egy drágának és profinak tűnő fényképezőgép volt nála, és
amint felé fordította, a lencsén keresztül egymás szemébe néztek.
-
Óó, micsoda helyes szőkeség – duruzsolt mellette
Gwaine.
-
Nekünk most egy sorozatgyilkossal kell
foglalkoznunk – emlékeztette őket Leon, mire Merlin bólintott.
-
Éppen vele foglalkozom.
Aznap este Merlin meg sem próbált csendesen közelíteni, és
meg sem próbálta elkerülni a találkozást.
-
Mikor hagyod végre abba? – érdeklődött dühösen.
-
Nem tudom, miről beszélsz, és hogy egyáltalán
mit keresel itt.
-
Ja, hogy most tényleg ezt játsszuk? – Merlin
frusztráltan beletúrt a hajába. – Kezdettől fogva tudom, hogy te vagy a
sorozatgyilkos. Azt hiszed, olyan okos voltál, hogy átverted a rendőrséget? Hát
ki kell, ábrándítsalak. Végig téged védtelek, mert amit teszel, az helyes, de
mégiscsak bűncselekmény. Meg kell tanulnod ennek a világnak a szabályai szerint
élni, Arthur. – A szőke férfi, aki eddig egy kövön üldögélt a ropogó tűzbe
bámulva, most felállt.
-
Honnan tudod a nevem?
-
Mindent tudok rólad.
-
Ne imponálj magadnak ennyire.
-
Arthur Pendragon. – A szőke férfi megrándult,
mintha meglőtték volna. És valóban, Merlin szavai egyenesen az elevenébe
találtak, egy olyan pontba, aminek a létezéséről sem tudott. – Te voltál a
királyom. Az egyetlen barátom. A védelmednek szenteltem az összes életem, de
nem gondoltam, hogy egyszer a börtöntől kell megmentselek! Az inkább az én
stílusom.
-
Nem értem, miről beszélsz. – Amikor Merlin
rámosolygott, Arthur lélegzete elakadt. Az érzés túlontúl ismerős volt ahhoz,
hogy első alkalom legyen.
- Persze, hogy nem érted. Sosem értetted. De ez engem sosem akadályozott meg semmiben.
1 megjegyzés :
Ez fantasztikus lett! Még, még!
Megjegyzés küldése