A terv első felével nem volt semmi gond. Nem véletlenül alkották ők öten a legbelső testőrséget; ha úgy kívánta a helyzet, teljesen észrevétlenek tudtak maradni, ami jól jött abban a helyzetben, amikor egy kisfiút kellett kicsempészniük a kastélyból. Az ég kezdett elsötétülni, így a srácok tudták, már nem sok idejük maradt. Az ellenség este érezte elemében magát, így biztosak voltak benne, hogy addig nem támadnak, amíg teljesen le nem megy a Nap. Az erdő közepe felé járhattak, mikor lassan elnyelte őket a sötétség.
- Nem érdemes tovább rejtőzködnünk – vélte Keon. – Pontosan tudják, hogy errefelé kell jönnünk, ha ki akarunk jutni a területről.
- Gyújtsunk fáklyát – indítványozta Seo. Xion rendelkezett a legjobb látással, így addig kutatott az aljnövényzetben, míg talált több megfelelő méretű botot. Odanyújtott mindenkinek egyet-egyet, néhány pillanat múlva pedig ott álltak mind a tűz fénykörében.
- Bírod még, kispajtás? – kérdezte Hwanwoong, mialatt Lee leszedett néhány falevelet a kisfiú kabátjáról.
- Igen – felelte az. Mikor felvillant a szeme, a fiatalemberek visszatartották a lélegzetüket. – Közel vannak.
- Így van – sóhajtott Keon. – De annyira még nem közel, hogy ne tudjunk felkészülni rájuk.
Xion egy farönkre ültette a kisfiút, a többiek pedig munkához láttak. További botokat gyújtottak, amiket körben a földbe szúrtak, majd a derekukon hordott tasakokból különböző porokat szórtak a földre, megakadályozva így az ellenséget abban, hogy a trónörökösre vethessék magukat. Deong leült, Xion pedig eligazgatta rajta a kabátot, a csuklyát pedig a fejére húzta.
- Nem félek – mondta a kisfiú, mintha kitalálta volna, mit akar mondani a srác. A pillantásuk összekapcsolódott, és már Xion is érezte azt a köteléket maguk között, amiről az uralkodó beszélt. Lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűt, és a féltestvére tenyerébe rejtette.
- Félni nem szégyen – kezdte Xion -, de azt is tudom, hogy te most tényleg nem félsz. Meg fogunk téged védeni, és elkísérünk az új családodhoz. De ha… úgy alakulna, hogy egyedül kell menned, akkor se habozz, rendben? Miattunk nem kell aggódnod! – Egy pillanatra lehunyta a szemét, és mikor kinyitotta, hasonló tűz táncolt a tekintetében, mint nem is olyan rég a trónörökösnek. – Ki fogunk tartani, ameddig csak szükséges, de ha jelt adok, el kell indulnod. Megértetted? – Mikor a kisfiú bólintott, Xion elmosolyodott. – Nagyszerű uralkodó lesz belőled.
- Xion! – sürgette őt Keon, mire a fiatalember még egyszer rámosolygott a kisfiúra, majd elfoglalta helyét a körben. Mellette természetesen Lee állt, ahogy mindig. Xion sajnálta, hogy annyi mindent nem mondtak el egymásnak; azt hitték, több idejük van, mint amennyi valójában. Lee előbb hátranézett a kisfiúra, majd Xion-ra, és szerette volna elmondani, mennyire örült volna, ha együtt nevelhetik fel a kisfiút. Nem azért, mert ő a trónörökös; azért, mert magában hordoz egy darabot Xion-ból.
Néhány szívdobbanásnyi idővel később meghallották őket. Feléjük csörtettek a fák között, már nem próbáltak lopakodva a közelükbe férkőzni. Xion érezte, hogy az erő, amit birtokolt, és amit általában eltemetett magában, most végigkígyózik a testén. Felállt a szőr a karján, az ujjain lévő körmök karmokká erősödtek, érzékei kiélesedtek. A benne élő farkas tudta, hogy eljött az ő ideje. Eljött a csata ideje.
Deong addig szorította a markában tartott gyűrűt, míg zsibbadni nem kezdett a keze. Imádkozott minden felsőbb hatalomhoz, hogy éljék túl, de legbelül tudta, hogy ez lehetetlen. Az ellenség túl nagy számban rohanta le őket; az első néhány hullámot könnyűszerrel visszaverték, de Deong látta, hogy kezdenek fáradni. A bennük élő farkas bármeddig kész lett volna harcolni, de az emberi testnek voltak korlátai. Deong felállt, és közelebb sétált a védőkör széléhez. Eddig még egyetlen démon sem tudta megközelíteni, de tudták, hogy ott van. A kisfiú szeretett volna tenni valamit, bármit, amivel elérheti, hogy a segítői győztesen kerüljenek ki ebből az összecsapásból… talán neki is küzdenie kellene, ahelyett, hogy egy körön belül ácsorog biztonságban. Előhívta magában a tiszta vérű farkast, és ezzel egy időben ráhangolódott a féltestvére, a védelmezője gondolataira.
-
Csak őt
ne… nem érhetik el! Egy senki voltam, mielőtt felesküdtem a védelmére. Túl kell
élnie! Könyörgöm, engedd, hogy túlélje!
Deong arcán könnyek csorogtak. Látta, ahogy Hwanwoong térdre rogy, de szerencsére Seo épp időben odaért, hogy porrá zúzza a fölé magasodó démont. Keon egy fához szorítva védekezett. Lee bevetette magát egy démon elé, aki éppen a tűzkör felé akart ugrani. A hátába mélyedő karom előredöntötte a férfit, aki a tenyerével támasztotta ki magát, hogy arcra ne bukjon. Deong a tűz másik oldalán lekuporodott ugyanígy, és mikor Lee felemelte a fejét, találkozott a tekintetük. A férfi szájából csordogálni kezdett a vér, ahogy elmosolyodott.
- Sose felejts el minket – kérte halkan. Közben Xion termett a háta mögött, és sikerült annyira visszaszorítania a démonokat, hogy megnézhesse Lee sérülését. Mindkét férfi arca úszott az izzadságban, és mindenütt vér borította őket. Xion a másik férfi karja alá nyúlt, majd nyögve betolta őt a tűzkör belsejébe. – Xion…
- Ne beszélj! – sziszegte a srác, aztán, mikor meglátta a fák közül feléjük tartó újabb hullámot, elnyomva magában a kétségbeesést a kisfiú szemébe nézett. – Eltereljük a figyelmüket. Csak az energiákat érzékelik, így azt fogják hinni, még mindig a körben vagy. Fuss, ahogy csak bírsz! Ne állj meg addig, amíg pirkadni nem kezd! Onnantól biztonságban vagy.
- Xion… - Deong letörölte a könnyeit. – Miért nem segíthetek?
- Hát nem érted? Azzal segítesz, ha király leszel, és a legutolsó szálig levadászod ezeket a szörnyetegeket. Tovább kell vinned a vérvonalat. Nem hagyhatod, hogy ők győzzenek… hogy az áldozatunk hiábavaló legyen. – Ahogy körülötte tombolt a káosz, Xion még egyszer, utoljára elmosolyodott. – Meg kell bosszulnod minket! Ezt teheted értünk.
Úgy történt, ahogy Xion mondta. Feltartották a démonok hordáját addig, amíg Deong ki tudott surranni a körből, aztán pedig rohanni kezdett. Éles érzékei segítségével elkerülte azokat a helyeket, ahol veszély leselkedett rá, de így is nagyon sok időbe telt, míg kiért az erdőből, és még több, míg az ég világosodni kezdett. Amint beért egy faluba, és meglátta, hogy egy asszony kilép a háza ajtaján, Deong összerogyott a fáradtságtól.
Tizenöt évvel később, immár felnőtt férfiként és uralkodóként tért vissza arra a helyre, amit a démonok elvettek tőle. Csapatával kifüstölték őket rejtekükből, végeztek minden útjukba kerülő szörnyeteggel, és mikor új nap virradt, Deong belépett a családi kastély ajtaján, és elfoglalta helyét a trónon.
Míg a kastély népe és a katonái ünnepeltek, addig Deong magára öltötte köpenyét, s kisurrant az éjszakába. Pontosan tudta, merre kell mennie, hogy megtalálja azt a helyet, ahol évekkel korábban annyi mindent elvesztett. A tűzkör, amit a védelmére emeltek, darabjaiban még mindig ott volt. Talált maradványokat is a homokban, ruhadarabokat, egykori fegyverek darabjait, de semmit azokból, akik megmentették az életét, és lehetővé tették, hogy ma az legyen, aki. Tiszta farkas-tekintete felragyogott, és egy pillanatig látni vélte a férfiak lelkeit.
- Köszönöm nektek – hajtott fejet. – Sosem foglak elfelejteni titeket.
Az uralkodó parancsának megfelelően emlékhellyé nyilvánították az erdő azon részét, ahol Deong kisfiúként túlélte a támadást. A leszúrt fakarók mind egy-egy bátor férfit jelképeztek, nevüket belevésték a fába, örök emlékeztetőül az utókor számára.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése