Minden csendes és nyugodt volt, mióta Min-ho néhány héttel korábban beköltözött hozzájuk. A társaság nem titkolta előle, mivel foglalkozik, de a srác is tudta, meddig mehet el a kérdezősködéssel. Újabban Yeosang is gyakrabban járt vissza; azon a délutánon is a kertészekkel csevegett, mikor észrevette Jongho terepjáróját bekanyarodni az épület elé. Mosolyogva elnézést kért, és már futott is befelé, de elkéshetett, mert Jongho már felért a benti lépcsőn – talán ő is futott? -, és eltűnt Hongjoong irodájában.
- Történt valami? – érdeklődött Seong Hwa, aki az étkező felől közeledett az öccsével.
- Nem tudom – vallotta be Yeosang. – Reggel nem mondott semmit.
- Itt van Jongho? – ugrándozott le a lépcsőn Yunho. – Még mindig nem tudtam rávenni, hogy adja kölcsön a hummerét!
- Itt nincs elég autó? – sértődött meg San, és majdnem sikerült hátsón billentenie a másikat. Yunho rutinosan ugrott félre, és még csak hátra sem nézett.
- Neked nincs olyan, amiben annyi hely lenne. – San már nyitotta a száját, hogy tovább folytassa a kérdezősködést, de Seong Hwa megrázta a fejét, így inkább elengedte a témát.
Mivel percekkel később sem kaptak hírt, Yeosang visszaoldalgott a kertbe, immár csökkent lelkesedéssel. A többiek – ki tudja, miért – követték. Szép, napsütéses idő volt, így Wooyoung rávette a személyzetet, hogy pikniket rendezhessen a pázsiton. San nekivetkőzve az egyik autó körül ténykedett – Seong Hwa oda-odapillantott rá, amit Min-ho somolyogva nyugtázott -, Min-gi pedig elhelyezkedett egy nyugágyban, és olvasni kezdett.
Yeosang az eltelt idővel párhuzamosan emelte magasabb szinte a probléma mértékét. Ha megbeszélni valójuk volt, azt Jongho és Hongjoong hamar letudta – mindketten tisztában voltak az erősségeikkel és a korlátaikkal, így gyorsan fel tudtak állítani egy tervet. Most azonban, amikor a Nap eltűnt az épület mögött, és azok ketten megjelentek az ajtóban, tudta, hogy komoly a baj. Senki sem mozdult, mialatt Jongho és Hongjoong egymás mellett sétálva átvágott a füvön. Utóbbi elfogadott egy pohár italt, amit Yunho nyújtott felé.
- Fel kell hívnom a nevelőimet – mormolta Min-ho, és már ott sem volt.
- Kiváló ösztönök – vihogott Wooyoung.
- Choi a segítségemet kérte egy rizikósabb vállalkozáshoz – kezdte Hongjoong.
- Úgy érted, a segítségünket – pontosított Min-gi.
- Ha mind rábólintotok. De előbb hallgassátok meg, miről is van szó. – Biccentett, mire Jongho feszült arccal beszélni kezdett.
- Néhány hónappal ezelőtt a tudomásomra jutott, hogy egy alvilági szervezet több kiskorút is fogva tart a különböző telephelyein. Mivel ezekre nem sikerült rábukkannom, az egyik emberem vállalta, hogy beépül, hátha így közelebb juthatunk hozzájuk. – Egy pillanatra behunyta a szemét. – Megtudtam, hogy őt is bezárták a többi fiatalhoz, akiket Európába akarnak szállítani. – Csend. – Ha az információk pontosak, a gép három nap múlva indul. Azért jöttem ide, mert ezt nem tudom egyedül megoldani.
- És nem is kell. – Hongjoong a másik vállára tette a kezét, és megszorította. – Mindig segítünk egymásnak a bajban. – Most a többiekre nézett. – Az akció nagyon kockázatos, és nincsenek heteink arra, hogy kidolgozzunk egy bombabiztos tervet.
- Mi van meg eddig? – kérdezte San.
- Megvannak az emberem által küldött utolsó koordináták – felelte Jongho -, ezen el tudunk indulni, mert ezen a helyen volt, amikor megszűnt a jeladója. Nem vihették messzire. Páncélozott járművekkel megyünk, aztán lezárjuk a környéket, hogy senki se juthasson ki. Ki kell iktatni az kommunikációt, hogy ne tudjanak segítséget hívni. A telephelyek között is autóval kell majd közlekedni, és a repteret is meg kell valahogy közelítenünk, amiről jelenleg fogalmam sincs, merre van. – Yeosang tudta, Jongho mennyire feldúlt, hogy csupán ennyi információ van a birtokában. Odaállt mellé, és megszorította a csuklóját. Biztató mosolya láttán Jongho feszültsége enyhült valamelyest. – Nem csak egy embert kell kihoznunk. Az összeset meg kell mentenünk.
- Úgy lesz – bólintott Yeosang.
- Szavazzunk – indítványozta Hongjoong. – Yeosang?
- Igen.
- Min-gi?
- Igen.
- Yunho?
- Igen.
- Wooyoung?
- Igen.
- San?
- Igen.
- Seong Hwa?
Seong Hwa csak kapkodta a fejét. A többiekhez hasonlóan ő is feszülten hallgatta korábbi munkaadója – barátja? – szavait, és legszívesebben azonnal munkához látott volna. Azt már tudta, ez a csapat mennyi időt és energiát fektet egy-egy terv kidolgozásába, hogy abban semmi hiba se legyen, amire ezúttal nem volt lehetőségük. Ami mégis meglepte, az a szavazás, főleg, hogy az ő neve is elhangzott.
- Én… szavazzak?
- Hongjoong és Jongho elmondta, mi áll rendelkezésünkre – magyarázta San -, nekünk pedig ennek tudatában kell mérlegelnünk, vállaljuk-e a feladatot.
- Volt már olyan, hogy nem vállaltátok?
- Ha háromnál több nemleges szavazat érkezik, akkor általában újra átveszünk mindent az elejétől – mondta Min-gi.
- Mivel most már te is a család tagja vagy, egyértelműen nyilatkoznod kell róla, vállalod-e a feladatot – nézett rá áthatóan Hongjoong. Seong Hwa egykori főnöke felé fordult. – Nem fogadok el olyan választ, hogy „persze, hogy segítek”, meg hogy „ha ő megy, én is megyek” – folytatta a vezér, mintha tudta volna, mi jár Seong Hwa fejében.
- Ja, itt csak az egyértelmű Igen vagy Nem az elfogadott – sóhajtott Yunho, aki ezt a saját kárán tanulta meg. Nem hiába nem poénkodott ezzel ő maga sem.
- Igen – mondta így Seong Hwa, mire a gépezet mozgásba lendült.
- Nagyszerű, ez egyértelműen eldőlt. – Hongjoong már el is indult visszafelé. – Harminc percetek van, hogy minden szükséges holmit magatokhoz vegyetek. Negyven perc múlva találkozunk Choi csapatával, onnan ő irányítja majd a műveletet. – Háttal állt neki, mégis megérezte, hogy Jongho vitatkozni akar. – A te embered van bent, és jelenleg te tudod a legtöbbet erről az egészről. Te vezetsz minket. – Visszanézett a válla felett, és elvigyorodott. – Most nem kell visszafognod magad.
Mivel nem volt vesztegetni való ideje, Jongho gyorsan összeszedte magát.
- Gyertek velem! – mondta ellentmondást nem tűrően, amire Yunho, ha még nem rohant volna be a házba, biztosan beszólt volna valami elméset. A három ottmaradt férfi azonban némán engedelmeskedett, és körbeállták Jongho autójának csomagtartóját. A férfi egy-egy nehéz táskát nyomott San és Seong Hwa kezébe. – Ezeket vegyétek fel! – San belekukkantott a táskába, és majdnem füttyentett egyet.
- Ezek azok, amikről beszéltél? – kérdezte Seong Hwa, mire Jongho bólintott.
- Tegnap érkezett meg. – Jongho kijjebb húzta a vörös anyagot San táskájából, és komolyan nézett rájuk. – Olyan technikával készült, ami megvéd a lövedékektől, de csak egy bizonyos pontig. Ne kísértsétek a szerencsét!
- Nem kell aggódnod – hajolt meg Seong Hwa. – Mögötted leszünk. – Jongho bólintott, beült a volán mögé – Yeosang már az anyósülésről intett vissza -, és elszáguldottak.
Huszonöt perc múlva már mind az autóban ültek, és a találkahely felé tartottak. Mint kiderült, Jongho mindenkinek készült spéci ruhákkal, így csaknem úgy néztek ki, mintha valami fellépésre tartanának.
- Az est tematikája a piros és a fekete – kommentálta Wooyoung.
- Jongho-nak van ízlése – bólintott Yunho, az öltözködési szakértő. – Még a fegyvereinknek is van hely. Sokan egyáltalán nem gondolkodtak volna ilyen praktikusan.
- Ezeknek a ruháknak a legyártása biztos nem tíz perc volt – morfondírozott San, és nekipréselte a combját Seong Hwa lábához.
- Jongho olyan eszközökkel igyekszik megvédeni a családját, amire nem is gondolnál – mondta Seong Hwa.
- Te már korábban is kaptál tőle ilyesmit?
- Igen. – Mielőtt Sanban feltörhetett volna a féltékenység, Seong Hwa összekulcsolta az ujjaikat. – Örülök, hogy rajtam kívül most már mások is vannak, akiket Jongho életben akar tartani.
- Micsoda mázlisták vagyunk – sóhajtott Wooyoung. – Ha már belerángatott minket ebbe…
- Mi más dolgod lett volna péntek este? – kérdezett hátra a volánnál ülő Min-gi.
- Azért morcos, mert még nem tudta befejezni a Let free the curse of teakwondo-t – árulta el Yunho.
- Tapsra vártál eddig, vagy mi? – kérdezte San.
- Ki akartam élvezni a nyugalmas hétvégét, de ennek ugye lőttek.
- Még kiszállhatsz – mutatott rá Hongjoong, de Wooyoung csendben maradt.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése