Miattad hazatérek 1. fejezet

 

Sziasztok!

Megérkezett a következő BTS történet, melyet Jin hamarosan bekövetkező bevonulása inspirált.

Szinte semmit sem tudok erről a rendszerről, némileg utánaolvastam, de nagyrészt a saját fantáziám szüleménye, így az esetleges pontatlanságokat tudjátok be az írói szabadságnak.

Kellemes olvasást!

Jin a zuhany alatt állt, és próbálta ellazítani az izmait. Mindene sajgott az újabb megerőltető edzést követően, de jól tudta, hogy néhány hónapon belül ennél sokkal rosszabbat lesz kénytelen elviselni. Vagy túlélni.

Elzárta a vizet, majd egy törölközőt maga köré tekerve kilépett a kabinból. Hirtelen megrohanta a lakás csendje. Korábban mindig volt valamilyen zaj; edények csörömpölése, a televízió hangja, beszédfoszlányok, dalok első akkordjai… Jin életéhez mindez szervesen kapcsolódott, most viszont tudatosan lemondott róla. Ez is egyfajta edzés volt, csak a lelki fajtából. Végigszántott a haján egy másik törülközővel, és elszorult a szíve – aznap sokadszor. Egyetértett azzal, hogy minden férfinak egyenlő módon kell kivennie a részét Dél-Korea védelméből, és Jinben soha, egyetlen pillanatig sem merült fel, hogy kibújik a kötelesség alól. Csak ne lenne olyan nehéz otthagyni mindent két évre… csak ne fájna annyira a szíve a társaiért, akik hamarosan követni fogják… csak ne aggódna amiatt, mind visszatérnek-e.

Jin az estét a szokásos helyen zárta; a kanapéra kucorodva, ölében a laptopjával. Nam-joon ragaszkodott a rendszeres találkozáshoz, még ha csak képernyőn keresztül is. Jin biztos volt benne, hogy mindőjüket megviseli ez a helyzet, hiszen alig néhány tömbnyire voltak egymástól, mégsem futhattak össze.

-        Örömmel látom, hogy ezúttal mindenki pontosan érkezett – kezdte Nam-joon, miután Yoon-gi feje is felbukkant a képernyőn.

-        Ez most burkolt célzás volt? – vonogatta a szemöldökét Tae.

-        Egyáltalán nem volt burkolt. Nos, mindenki jól érzi magát? – Értsd, szaglás és minden érzékszerv éles, láz, rosszullét nincs.

-        Kicsit csikar a hasam – így Yoon-gi.

-        Talán nem kellett volna bevágnod azt az utolsó szelet pizzát – vélte Jimin, Yoon-gi pedig erre úgy nézett rá, mint valami jelenésre.

-        Honnan tudtad?!

-        Én vagyok a Nagy Testvér. Mindent látok.

-        Például a szád sarkába ragadt szószt – vihogott Tae, lebuktatva ezzel Jimint.

-        Kösz szépen!

-        Nincs mit!

-        Ehhez képzelj hozzá egy fejbevágást is!

-        Au!

-        Na, azért.

Jin biztos volt benne, ha nem Jiminről lett volna szó, Nam-joon már rég rendre utasította volna őket ahelyett, hogy somolyogva, türelmesen várt a sorára. Jin tekintete ekkor Jeong kamerája felé tévedt. A srác szőke haja szinte világított, feje lehajtva, úgy tűnt, rajzol vagy ír valamit. Jin szíve még jobban összeszorult. Saját maga után a fiatal srácnak okozta a legnagyobb fájdalmat, de két év hosszú idő; biztosra vette, hogy Jeong kiheveri.

Néhány perc múlva aztán rátértek a feladatok egyeztetésére. Jin igyekezett minél több interjút, fotózást, nyilvános megjelenést vállalni, valamint természetesen titokban előre dolgoztak; olyan videókat és dalokat vettek fel, amik csak hónapok múlva fognak kikerülni. Azzal a menedzsment is egyetértett, hogy Jin a két év alatt ne posztoljon a közösségi médiába, és azt sem tervezték, hogy a nevében valaki megteszi helyette. Teljesen más volt ez, mintha pihenni vonulna el, éppen ezért a kellő komolysággal kezelték a helyzetet.

-        Oké, van még egy közös interjú május végén – mondta Nam-joon, mire a legtöbben – Jin, Jimin és Ho-seok – a megfelelő oldalra lapoztak a naptárjukban. – Azt kérték, két dalt vigyünk, lehetőleg olyat, ahol nem kell ugrálni, és… - Jin alig hallotta a srác további szavait.

A naptára tömve volt egészen júniusig, amire gondolni sem szeretett, májusban viszont két, pirossal írt bejegyzés ugrott a szeme elé.

-        Sajnálom – szólalt meg, miután a vezér elhallgatott. – Aznap délelőtt programom van.

-        Ó! – Nam-joon a homlokát ráncolta. – Én ezt tegnap egyeztettem le, téged valaki megkeresett hamarabb? Nincs rá mód, hogy csatlakozz hozzánk?

-        Ott tudok lenni – mondta Jin, majd nagyot nyelt. – Ha nem zavar senkit, hogy akkor már kopasz leszek. – Mind összerezzentek, mikor Jeong lesöpört valamit az asztaláról, ami nagy csattanással landolt a padlón. Nem szólt semmit, csupán behunyta a szemét, összepréselte a száját, és ökölbe szorította a kezét. – Sajnálom – ismételte Jin.

-        Nem a te hibád – nyugtatta meg Jimin. – Abban az utolsó néhány napban különben sem kellene ilyen szarságokkal foglalkoznod.

-        Egyetértek – bólintott Nam-joon vadul jegyzetelve. – Előrehozatom ezt az interjút.

-        Ne tedd – kérte Jin. – Egyszer úgyis lekapna valaki, akkor már legyen hivatalos. De kösd ki, hogy két kérdést engedélyezünk a témában, a többinek a bandáról kell szólnia. – Mind szkeptikusan bámultak rá. – Túl naiv vagyok?

-        Csak a szokásos – legyintett Yoon-gi.

-        De pont így szeretünk – kacsintott Tae, és dobott neki egy csókot.

-        Azért erre ki kellene találni valami koreográfiát – vélte Ho-seok. – Már csak a saját érdekünkben is.

-        Bármit is találunk ki, természetesen vállalom az úttörő szerepét – sóhajtott Jin.

-        Te tehetsz róla, minek öregszel? – kérdezte Jimin.

-        Mert a korral csak egyre helyesebb vagyok.

-        Hogy milyen cuki, meg kell zabálni – gügyögött Tae, mintha Jin egy butaságokat beszélő ötéves lenne. – Nagyon remélem, nem aratod le előlünk az összes babért!

-        Majd igyekszem – ígérte Jin, aztán megköszörülte a torkát. – Tehát, maradjon az interjú?

-        Ha te benne vagy – mondta Nam-joon.

-        Ez az életem. Muszáj benne lennem.

Majdnem éjfél volt, mikor ásítozva elbúcsúztak, majd a képernyők sorban feketére váltottak. Jin nem számított rá, hogy Jeong esetleg tovább marad, így ő maga is lehajtotta a laptopot.

Már az ágyban próbált elhelyezkedni, mikor zörgést hallott az ajtó felől, aztán, mielőtt Jin reagálhatott volna, Jeong már be is lépett, és akkor Jinnek eszébe jutott, mit felejtett el; visszakérni a lakáskulcsot.

-        Te mit…

-        Fogd be – szisszent Jeong. Kint eshetett, mert nedves volt a haja, meg a ruhái is, amiket ledobált magáról, mielőtt felmászott volna az ágyra, egyenesen Jin fölé.

-        Jeong… - És mivel Jin nem fogta be, Jeong fogta be neki.

Kétségbeesett volt. Jin látta már őt ilyennek, de akkor mindig sikerült gátat szabnia annak, hogy valami hülyeséget műveljenek. A boldog pillanatokra akart emlékezni, nem pedig erre; ahogy Jeong erősen szorította, és már nem tudta, esővíz csepeg-e az arcáról, vagy könny.

-        Jeong… - próbálkozott újra, ahogy elszakította száját a másikétól. – Kérlek…

-        Én is kérlek valamire – vágott vissza a srác. – Ne zárj ki! Ne taszíts el magadtól!

-        A többiek megértik…

-        Ők nem akarnak a karjaidban aludni minden éjjel! Ők nem zokognak a párnájukba arra gondolva, mi történik majd veled. – Jeong lejjebb ereszkedett, karjaival megtámaszkodott Jin feje mellett, majd megsimogatta a haját. – Tudom, azt hiszed, ezzel megkönnyíted a dolgunkat, de tévedsz. Más esetben talán hatásos lehet, ha tövestől kitéped magad, de… ha ezt tovább folytatod, abba belehalok.

-        Sosem akartam neked fájdalmat okozni.

-        Akkor ne taszíts el – könyörgött Jeong. – Már csak néhány napunk maradt. Töltsd velem!

Jin teste napról-napra, hétről-hétre erősödött, azt viszont még nem gyakorolta eleget, hogyan vonjon védőréteget a szíve köré. Mikor Jeong érzékelte, hogy elernyed alatta, egy mély sóhaj kíséretében újra megcsókolta. Jin számát sem tudta azoknak a dolgoknak, amiket hiányolni fog; ezek közé tartozott a szex is, de főként az, mennyire biztonságban érezte magát Jeong karjai között. Nem voltak elvárások, nem volt harc az irányításért, egyszerűen csak felolvadtak a pillanatban. Jin felszisszent, mikor vér fémes ízét érezte a szájában, de Jeong puha nyelve azonnal enyhítette a fájdalmat. A srác feljebb emelkedett, hogy az ágy mellé dobhassa a takarót, így már hozzáfért Jin testéhez. Korábbi vadságához képest gyengéden gombolta ki a felsőjét, majd óvatos csókot lehet Jin szaporán dobogó szíve fölé.

-        A tied vagyok – suttogta hirtelen, mint valami ígéretet, Jin pedig érezte, hogy darabjaira hullik.

Átfordította magukat, levetkőzött, aztán elmerült kedvese testében.

-        Jézus Mária és minden szent! – pislogott Ho-seok egy májusi napon. Az utolsó fellépéseik egyikére készültek épp, mikor Jin felsője felcsúszott a hasáról.

-        Mi az izgalom oka? – érdeklődött Jimin, saját arcát nézegetve a tükörben.

-        Ezt komolyan néhány hónap alatt csináltad? – kérdezte Ho-seok, mire Jin zavartan vállat vont. – Hú, apám!

-        Most már nekem is látnom kell – kapcsolódott be Yoon-gi. – Ha kockásabb, mint Jeongé, megeszem a kalapom.

-        Akkor máris kezdheted – biccentett Jeong.

-        Dehogy! – szólt közbe Jin. – Ez csak… nem lehetek többé puhány, ennyi az egész.

-        Sosem voltál puhány! – ellenkezett Tae némileg felháborodva.

-        Egyszer sem dőltél ki a próbák során sem, pedig Ho-seok és Jimin szeret megszívatni minket! – tette hozzá Yoon-gi.

-        Jól hallottam, hogy keményebbet szeretne? – kérdezte Ho-seok az állát dörzsölgetve.

-        Bizony ám – vigyorgott Jimin, mire Yoon-gi egyszerűen elterült a padlón.

Minden alkalommal, amikor szóba került Jin várható utazása, igyekeztek könnyed hangnemet megütni, vagy benyögni egy-egy poént. A srácok jól tudták, mekkora teher nyomja a srác vállát; nem szerették volna még a saját érzelmeikkel is terhelni. Na persze mivel annyira közel álltak egymáshoz, néha nem tudtak uralkodni magukon.

Mikor Nam-joon először kezdett beszélni a júniusról, vagyis az első Jin nélküli hónapról, Tae egyszerűen dúdolni kezdett, míg át nem váltottak egy másik témára.

Yoon-gi nem volt hajlandó átvenni Jin részét, mikor a srác elrohant, hogy még elintézzen néhány dolgot az utazással kapcsolatban.

Jimin élő adásban sírta el magát – gyönyörű arcán végigfolyt néhány könnycsepp, mialatt a műsorvezető Jin poénján nevetett.

A legrosszabb mégis az a bizonyos utolsó közös interjú volt. Nam-joon megpróbálta felkészíteni őket arra, hogy sokkoló lesz, de ahogy Jin alig tíz perccel kezdés előtt beért az öltözőbe, szinte megfagyott a levegő. Nam-joon elküldte a segítőket, majd bezárta az ajtót. Jin először észre sem vette a megváltozott hangulatot; az állványhoz ugrott, ahol már csak az ő ruhái árválkodtak, és öltözni kezdett.

-        Az istenit! – fakadt ki Tae.

-        Ezt direkt csinálod velünk? – tudakolta Yoon-gi.

-        Mit? Mindig így öltözöm…

-        De te már úgy nézel ki, mint egy… - Ho-seok nem merte befejezni, de Jimin igen.

-        …mint egy katona – mondta rekedten, szeme könnyben úszott. Jin magára vette az ingét.

-        Most már ez van. De ne aggódjatok, már csak néhány napig kell elviselnetek a látványt.

-        A francba is… - sziszegte Ho-seok, és már majdnem Jin felé lendült.

-        Elég legyen! – csattant Nam-joon. – Pár perc múlva színpadra állunk. A feszültséget mindenki hagyja itt. Később megbeszéljük.

Jeong mindeközben nyugodtan ült a kanapén. Nem szólt közbe, habár a lelke háborgott, de Jin így legalább láthatta, hogy igenis mindőjüket megviseli az elválás, nem csak őt.

Aztán ott volt még a rajongók reakciója. Jin hiába sétált mosolyogva és integetve, a nézők tapsa elhalt, helyette sutyorgás támadt, amit halk sikolyok színeztek. Mivel Nam-joon előre jelezte a műsorvezetőnek, mi várható, a fickó lelkesen fogadta őket, csupán a szeme kerekedett el, ahogy Jin kopasz fejére nézett.

Jeong halvány mosollyal az ajkán vitte végig a műsort; válaszolt, ha kérdezték, nevetett, ahol kellett, a hangja sem bicsaklott meg ének közben, de belül minden idegszálával Jinre koncentrált. Tudni akarta, a srác mennyit bír elviselni. Át akart venni valamennyit a fájdalmából, mert nekik, akik jól ismerték, egyértelmű volt, mennyire fáj neki itt hagyni a rajongóit, a színpadot, a családját, a barátait. Mégis úgy kellett tennie, mintha mindez természetes lenne, mintha örömmel tenné, de Jeong volt az egyik olyan ember, akit nem tudott átverni; Jin rettegett attól, ami várt rá.