Miattad hazatérek 2. fejezet

A második fejezet! :)

Enyhe +18!

A srácok nem akartak véget vetni a napnak. A végtelenségig szerették volna nyújtani az utolsó fellépést, mintha ezzel elodázhatták volna, ami utána következik. Jin nem tiltakozott, mikor mind felmentek a lakására, habár a barátai nem tudtak az összepakolt bőröndre nézni.

Pizzát rendeltek, ment a tévé, ők pedig a kanapén és a földön zsúfolódva beszélgettek. Jinnek volt még ugyan néhány napja, de nem tudta megígérni a barátainak, hogy lesz ideje rájuk.

-        Köszönöm – szólalt meg halkan. A tévében épp a Film out kockái peregtek, a srác pedig kihasználta, hogy senki sem néz rá. – Tudom, hogy nem csak nekem nehéz, sőt. Én elvonulok, nektek viszont továbbra is tartani kell a frontot, ráadásul a banda arca nélkül… - végigsimított a bőrén -… kihívás lesz.

-        Ekkora arca tényleg egyikünknek sincs – ismerte el Jimin a szemét forgatva -, de majd csak megoldjuk valahogy, amíg vissza nem jössz.

-        Két év az semmi – vélte Tae. – Fél lábon is kibírjuk. – Mikor Yoon-gi erre ijedten nézett rá, folytatta: - Persze talán fekve még hamarabb és kényelmesebben eltelik majd.

-        És kivel tervezed ezt a fekvést? – provokálta Ho-seok.

-        Egyedül! Mégis mit gondolsz te rólam?!

Jin nézte, hallgatta őket, és próbált magába szívni annyi pozitív energiát, amennyit csak bírt. Jeongnak igaza volt; súlyos hiba lett volna, ha kizárja őket az utolsó napjaiból.

Egymás hegyén-hátán aludtak, mint már annyiszor korábban. Jin még azt sem bánta, hogy kitúrták az ágyából; úgysem tudott volna elaludni. Fogott egy üveg vizet meg egy törülközőt, és lement az edzőterembe. A tánc miatt a rendszeres testedzés része volt az életének, de csak az elmúlt hónapokban kezdte el értékelni az egyedül töltött időt. Ilyenkor kiürítette az elméjét, csak a súlyokra, és az izmai mozgására figyelt. Jó másfél órával később félmeztelenül, lihegve hevert a matracon, mikor Jeong besétált a látóterébe. Végigfuttatta pillantását a testén, aztán beharapta az ajkát. Jin már nem csak a megerőltető edzés miatt kapkodta a levegőt, de Jeong ekkor megfordult és elvonult a zuhanyzó irányába. Jin értette a célzást, és bármennyire fáradt volt is, azonnal követte.

Jeong a félhomályos folyosón állt a szekrények előtt. Ahogy Jin belépett, lassan levette magáról az elnyűtt pulóvert. Hiába állították a többiek, milyen lenyűgöző lett Jin teste, az ő lélegzete csak Jeongé láttán akadt el. Vetkőzés közben gyönyörűen hullámoztak az izmok a karján, a hasán és a combján. Jin szájában összefutott a nyál, mialatt Jeong elhátrált a zuhanyig, majd beállt a víz alá. Jin nagyot nyelve figyelte. Ezt a képet akarta magával vinni, erre akart emlékezni; Jeong, ahogy ellazulva, meztelenül áll a zuhany alatt, s lassan elkezdte kényeztetni magát.

Persze a srác pontosan tudta, Jin mennyire szereti nézni őt, így teljes műsort adott, nem hagyott ki semmit. Egyik kezével a mellkasát simogatta, a másik fel-alá járt egyre keményebb szerszámán. Lehunyt szeme akkor sem nyílt ki, mikor Jin csatlakozott hozzá. Összeölelkeztek, a szívük együtt dobbant. Jeong csókra nyújtotta az ajkát, Jin pedig már ott is volt. Most ő volt az, aki kétségbeesetten szorította a másikat, mintha magába akarta volna olvasztani a sejtjeit, hogy ne kelljen elválnia tőle. Jeong háta a hideg csempéhez ért, majd megérezte maga körül kedvese ajkait. Automatikusan bele akart túrni a hajába, aztán felnyögött, ahogy Jin erősen megszívta. Artikulálatlan hangok hagyták el a száját, de nem akart még elmenni.

Kibotorkáltak a zuhany alól, el a padokig, amire Jeong nyomban le is rogyott. Jin végigcsókolta vizes testét, kezével húzott még néhányat a farkán, majd fölé mászott, és szétnyitotta a lábait. Jeong szívverése megtorpant egy pillanatra. Nem kellettek szavak; mindketten akarták, vágytak rá, így hát Jeong boldogan vette el azt, ami az övé, és amit Jin felkínált.

Jin elrendezett mindent, elbúcsúzott a családjától, átadta a csomagjait az illetékeseknek, és most jeggyel a kezében már csak arra várt, hogy bemondják a gépe számát. Ott ácsorogtak körülötte a sorstársai – egy szót sem váltott velük, de mind kopaszok voltak, egyszerű ruhákat viseltek, és a családtagjaik sírva ölelgették őket. Jin magányosan téblábolt, ami rendben is volt így; más sem hiányzott neki, mint hogy a barátai jelenetet rendezzenek. Előző nap felkereste Nam-joont, és elmondta neki az utolsó információkat is, amiket tudniuk kellett.

Jin még egyszer végigpillantott a várótermen. Valaki hirtelen meglökte a vállát, mire odanézett… és mintha Tae kacsintott volna rá. A másik oldalát is meglökték, és mintha Yoon-gi vigyorogva távolodott volna. Jimin elhaladtában talán végigsimított az arcán, Ho-seok talán a mellkasába öklözött, Nam-joon erős szorítását talán a vállán érezte… aztán mind felszívódtak a tömegben, és Jin talán az egészet csak képzelte.

Jeong tisztes távolságból figyelte Jin becsekkolását. Nem vett részt a búcsúkoreográfiában, mert attól tartott, nem tudna uralkodni magán.

-        Rendben – sóhajtott Nam-joon a gép felszállása után jó fél órával. Addig bámulták az eget, míg bele nem sajdult a nyakuk, de a szívükben érzett fájdalom ezerszer rosszabb volt. – Üljünk be valahová.

Egy gyorsétteremre esett a választásuk, ami a közös munkának köszönhetően tele volt a képeikkel, no meg fiatalokkal, akik a kedvenc ételeiket rágcsálták.

A srácok természetesen jó rég nem ültek így be sehová, de mindenki annyira el volt foglalva a promócióval, hogy a hús-vér hírességekkel senki sem törődött.

Egy árnyékos asztalt választottak odakint, távol a kíváncsi fülektől. Nam-joon hagyott nekik időt, hogy egyenek, de mikor látta, hogy még Yoon-gi is kedvetlen, úgy döntött, nem halogatja tovább a dolgot.

-        Tudom, mit éreztek most – kezdte. – Soha nem voltunk még külön ennyi ideig, de tudtuk, hogy eljön ez a nap, és mind át fogunk esni rajta. Tény, hogy mindig annak a legrosszabb, aki elsőként kerül sorra. De kevés Jinnél erősebb embert ismerek. Hiányozni fog nekünk, és nyilván mi is neki, de remélem, mondanom sem kell, hogy ne tegyetek ki ilyen posztokat. Úgy kell viselkednünk, mintha tényleg csak nyaralni ment volna. – Egyikük sem szólalt meg, folytatta hát: - Jin tegnap átadta nekem a telefonját és a laptopját. – Erre már Jeong is felkapta a fejét.

-        Micsoda? – sziszegte idegesen. – Mégis miért?

-        Valószínűleg úgyis elvették volna tőle, így talán jobb, hogy el sem vitte. Veszélyes lenne, ha belenéznének.

-        De… akkor… - motyogta Tae.

-        Nem tudjátok majd ilyen módon keresni – bólintott Nam-joon, aztán bevitte a kegyelemdöfést. – Valamint kifejezetten kérte, hogy levelet se írjunk. – A felzúgó méltatlankodás közepette Jeong utolsó reménye is elhamvadt. Nam-joon a vállára tette a kezét, és minden szót nyomatékosított: - A leveleket is átvizsgálhatják. Nem tudjuk megjósolni, milyen következményei lennének, ha valamit félreértenének. Jin pengeélen fog táncolni, főleg az első néhány hónapban. Azt ígérte, amint biztonságosan megteheti, keresni fog minket. – A néma csendben a vezér megragadta Jeong nyakát. – Megértettétek?

-        Ja – sóhajtotta Yoon-gi. – Felfogtuk.

-        Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem ragadtatjátok el magatokat. – Nam-joon hátradőlt. – Tudjátok, azok ott a katonaságnál nem szórakoznak. Nem csak egy kar hiányát tekintik fogyatékosságnak… van néhány, hogy úgy mondjam, a szemükben nem normális dolog, amire azonnal ugranak.

-        Szerintem ne köntörfalazz, mondd ki – javasolta Jimin.

-        A homoszexualitásról beszélek.

-        De Jin nem meleg – vetette ellen Tae.

-        Az igaz – sóhajtott Nam-joon. – De ti is tudjátok, milyenek az emberek. Jin akár veszélyes helyzetekbe is keveredhet; nem hiányzik neki egy ilyen irányú vizsgálat.

Öt hónap. Ennyi idő telt el Jin bevonulása óta.  A média kezdetben mindent megtett, hogy kövesse a srác útját, de Nam-joon szavai igaznak bizonyultak; a katonaság nem szórakozott. Az ország védelme volt a feladatuk, és előttük minden ember egyenlő volt. Nem adhattak különleges jogokat Jinnek, ahogy másnak sem.

Jeong maga sem tudta, hogy vészelte át a hónapokat. A munka persze sokat segített; korábban, ha egy-egy sérülés miatt kiesett egy tag, annak a részét nem kellett átvenniük, hiszen a gyógyulás legrosszabb esetben is egy hónapot vett igénybe. Most tapasztalták meg először, milyen lenne a banda hat taggal. Jeong szerint borzalmas.

-        Az istenit – mormolta Ho-seok, elrontva egy újabb forgást.

-        Szerintem válts cipőt – javasolta Jimin.

-        Ez ma már a harmadik pár!

-        Akkor nyújts egyet! – Jimin gyorsan oda is ugrott, és megnyomogatta a vállát. – Nagyon feszült vagy.

-        Mind azok vagyunk.

-        De továbbra is szem előtt kell tartanunk, hogy ez nem csak a munkánk – szólt közbe Nam-joon. Jeong elismeréssel adózott a hidegvérének, mivel ha az ő közelében kezdett volna el a pasija valaki mást masszírozni, bizony azonnal dühbe gurul. – Élveznünk kell, amit csinálunk.

-        Mi élvezzük – állította Yoon-gi.

-        Az esetek kilencven százalékában – tette hozzá Tae.

-        Hát pedig még nem jött el az ideje a téli szünetnek. Újra, az elejétől!

Egyikük sem tudta megfogalmazni, mi is a gond pontosan. Minden nap dolgoztak, a mókának is akadt hely, és már nem halt el a társalgás, ha Jin került szóba. Igenis lelkesedtek az új dalok, koreográfiák iránt, de csak akkor jöttek rá, mi is hiányzik, mikor konkrétan az arcukba nyomták.

Aznap kora este a próbateremben hevertek kimerülve. Még ahhoz sem volt elég erejük, hogy valami vacsorát rendeljenek. Akkor sem néztek fel, mikor nyílt az ajtó.

-        Elnézést – mondta az egyik segítőjük, piszmogott kicsit a sarokban, majd sietve távozott.

-        Halottnak tettetitek magatokat? – A kedves, ugyanakkor váratlan hang áramütésként hatott rájuk. – Ez valami újfajta meditációs módszer?

-        Jin! – Nem lehetett tudni, melyikük kiáltott fel először, de a következő pillanatban már mind ott tömörültek a laptop körül.

Jeong szeme könnybe lábadt az apró képernyőre meredve. Jin továbbra is Jin volt; a kedves mosolya, a törődő, csillogó tekintete, ahogy végignézett rajtuk, az ajka, amire Jeong rengeteget gondolt. De volt, ami megváltozott; a srác egy ujjatlan, fehér atlétát viselt, így látszottak izmos karjai, nyakában dögcédula lógott, kopasz fején pedig már barna haj serkent. Jeong nem tudott máshogy nézni rá, mint egy katonára.

-        Durván jól nézel ki! – lelkendezett Yoon-gi.

-        Nincs többé szükségem csokira. Megvannak a saját kockáim – kacsintott, amivel persze megnevettette őket. És tudat alatt pontosan ez hiányzott nekik; hogy a szívük újra teljes legyen Jinnel együtt. – Sejtettem, hogy még a teremben lesztek. Hogy megy a felkészülés?

-        Mit gondolsz, hogy majd kiadjuk a koncepciónkat? – háborgott Tae. – Ha rendszeresen írhatnánk neked, akkor pontosan tudnád, hol tartunk.

-        Korai lenne elvárnom, hogy megbocsássatok? – pillogott Jin.

-        Senki sem haragszik rád – mondta Jimin, és lenyomta a tiltakozó Tae fejét. – Világos, miért akartál megszakítani minden kapcsolatot.

-        Most már engedik, hogy beszélj az itthoniakkal? – kérdezte Nam-joon.

-        Igen – sóhajtott nagyot Jin. Ahogy végigszántott a fején, a bicepsze megfeszült. Jeong, aki eddig a laptop előtt térdelt, ekkor felnyögve a fenekére huppant.

-        Csak nyugi – bökte meg nevetve Yoon-gi.

-        Fogd be – bökte vissza Jeong, mire persze Jin tekintete rájuk villant. Egyetlen, hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. – Hogy vagy? Őszintén!

-        Ja, hogy őszintén? Szoktam én hazudni nektek?

-        De még hogy!

-        Állandóan!

-        Hogy minket megvédj, néha nem mondod el a teljes igazságot – egészítette ki Jimin. Jin aprót nevetett, majd elnézett valahová a kamerán kívülre.

-        Az elmúlt öt hónap maga volt a pokol – kezdte a vallomást, mire a srácok közül többen felszisszentek. – A folyamatos edzés sem volt piskóta, de a lelki megterhelés az, ami igazán megviselt minket. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor először mentünk hosszabb turnéra. Minden új volt, furcsa, kényelmetlen, és hiányzott a családunk. Valószínűleg kevésbé bírtam volna ezt a mostani megterhelést, ha nincsenek korábbi tapasztalataim. – Rámosolygott döbbent barátaira. – A kiképzésről nem sokat mondhatok, de gondolhatjátok, hogy az újoncok élete mindig a legnehezebb. Messze még a vége, de mivel jó úton haladunk, néhányan kiérdemeltük, hogy hazatelefonálhassunk. A családommal már váltottam néhány szót, de titeket is látni akartalak. – Ahogy újra elmosolyodott, Jeong nem bírta tovább, rátette ujját a képernyőre, oda, ahol Jin gyönyörű arca volt. A srác nyelt egyet, majd alig észrevehetően megrázta a fejét, és elhajolt. Nam-joon visszahúzta Jeongot, de a srác már másra figyelt. Jin felkapta a fejét, majd mosolyogva biccentett valakinek. – Mindjárt végzek.

-        Még van öt perced – válaszolt egy mély hang, aminek a tulajdonosa elsétált Jin mögött. Szürke terepnadrágot és ugyanolyan trikót viselt, mint Jin, a testfelépítése is hasonló lehetett, nem is beszélve az izmairól. Jeong előtt vörösbe váltott a világ.

-        Nagyon örülünk, hogy jól érzed magad – mondta enyhe gúnnyal a hangjában. – Valószínűleg nem sok időd van ránk gondolni, de azért ne feledd, ki vagy, és milyen kötelezettségek várnak rád itthon. Minden jót! – És mielőtt megakadályozhatták volna, Jeong bontotta a vonalat.