Jongho minden tőle telhetőt megtett, hogy oda tudjon koncentrálni a feladatára, és mivel ismét sok emberrel kellett találkoznia, sikeresen kiűzte elméjéből az éjszaka eseményeit. Amikor azonban a lakosztályába visszatérve ott találta a többieket, és Yeosang megfordulva ránézett, megrohanta minden, ami köztük történt. Nem érzett még annál nagyobb boldogságot, mint amikor a karjában tarthatta, és igyekezett megjegyezni gyönyörű arcának minden rezdülését.
A barátai elhelyezkedtek körülöttük, laza kört alkotva, de egyértelművé téve, hogy Jongho oldalán állnak. Hongjoong közöttük állt az egyik oldalon, Seonghwa a másikon.
- Kang Yeosang – szólította meg szertartásosan, a szőke srác pedig, felmérve, kivel is van dolga, még inkább kihúzta magát. – Köszönjük, hogy eljöttél. Mind nagyra értékeljük, Choi a leginkább. Bizonyára sok megbeszélni valótok lenne, de előbb essünk túl a teszten. – Mind a hat férfi még hátrébb lépett, elég teret biztosítva Jongho és Yeosang számára.
- Most meg fogom fogni a kezed – kommentálta Jongho. – Ha nem sikerül, csak enyhe bizsergést fogsz érezni, ez az erőm hatása lesz a testedre.
- Ez eddig elég ismerősnek tűnik – somolygott Yeosang pimaszul, Jongho pedig nem tudta, elpiruljon az örömtől, vagy pironkodjon a többiek reakciója miatt.
Jongho halkan dúdolni kezdett, majd kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, mintegy invitálásként, Yeosang pedig hezitálás nélkül lemásolta a mozdulatot. A hatás azonnali volt, és felettébb nyilvánvaló. Jongho lila színei kiáramlottak, és tökéletes szinkronba kerültek a Yeosang körül örvénylő rózsaszínes ragyogással. A színek összekeveredtek, és lenyűgöző magenta árnyalatban pompáztak. Aztán, mintha Yeosang pontosan tudta volna, mit fognak kérni tőle, ő is dúdolni kezdett. A hangja nem tűnt olyan kiemelkedőnek, mint amilyen a másiké volt, de nem is kellett annak lennie; csak támogatnia kellett Jongho énekét, hogy ketten együtt teljesen kiaknázzák az erejüket.
- Ez eddig nagyon ígéretes – szólalt meg halkan Hongjoong. – Próbáljuk ki, mi történik, ha továbblépünk. – Jongho, nem megszakítva sem az éneket, sem a testi kapcsolatot, megmozdította a testét. Yeosang számára ez végre ismerős volt, hiszen kezdettől fogva ebben igyekezett segíteni a másik férfinak. Most végre megmutathatta, mire képes valójában, s ahogy átadta magát a mozdulatoknak, a színe még erősebben ragyogott.
- Kivételes tehetség – vélte Seonghwa, Yunho pedig csak elkerekedett szemmel bámulta a jelenetet. Addig a pillanatig ő volt a koreográfiák felelőse, de úgy tűnt, át kell adnia a stafétát.
Néhány perccel később Jongho abbahagyta a táncot és az éneket, és leeresztette a kezét. Yeosang azonnal fázni kezdett, ahogy eltávolodtak egymástól, főleg, hogy Jongho nem nézett a szemébe, hanem a többiekhez fordult.
- Milyen volt?
- Lenyűgöző! – felelte Mingi azonnal, és megölelte a srácot. Yeosang enyhe szúrást érzett a mellkasában, ahogy látta, hogyan támaszkodik rá Jongho. – Azt hittem, fel vagyunk rá készülve, de élőben látni teljesen más érzés.
- Gyönyörűek voltatok! – mosolygott Seonghwa is. – A színed végre megtalálta a számára tökéletes párt. – Jongho bólogatott, aztán Hongjoong-ra nézett. A férfi elértette a szándékát, és rögtön bólintott.
- Magatokra hagyunk titeket. – Intő mozdulatára mindenki megindult kifelé. – Előkészítünk egy hivatalos nyilatkozatot, de a válogatót még nem zárjuk le.
- Tovább akarjuk pazarolni a jelentkezők idejét? – kérdezte San. – Mind láttuk, mi történt az imént! Pontosan tudjuk, hogy ő a kiválasztott. – Keményen Yeosang szemébe nézett, aki ez alkalommal nem tudta állni a pillantását. San ciccentett egyet, majd távozott.
- Értesíts, ha megvan a döntés – kérte Hongjoong. – És onnan majd folytatjuk. – Biccentett a szőkének, aztán a lakosztály lassan elcsendesedett.
Jongho egy nagy sóhaj kíséretében meglazította az öltözékét, a felöltőjét le is vette, és egy fotelre terítette. Yeosang a szeme sarkából figyelte a mozgását, és a testét újra elöntötték a múlt éjjeli érzések. Mivel úgy vélte, neki kell megtennie a kezdő lépést, nyelt egyet.
- Őszintén sajnálom, ha úgy érzed, becsaptalak. – Csend. – Nem színjáték volt. Egyszerűen csak mintha sokkal felszabadultabb lettél volna attól, hogy azt hitted, nem tudok beszélni. Mintha így én lettem volna az egyetlen ember, akitől nem kellett tartanod. Aki úgysem támaszt majd elvárásokat veled szemben, és nem akar majd kihasználni. – Sóhajtott. – Aztán ahogy egyre többet találkoztunk, és egyre többet viccelődtél, és mosolyogtál… akkor meg már nem mertem megszólalni. Nem akartam összetörni a buborékot, amit megteremtettünk magunknak. – Yeosang végigjártatta tekintetét a berendezésen. – Sosem volt túl sok vagyonom. A szüleim adósságokat hagytak rám, és minden egyes nap meg kellett dolgoznom azért, hogy legyen mit ennem. Mostanra ismerik a nevem, megbíznak bennem, egyre több megrendelést kapok távoli városokból is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az életem többet érne, mint az a harc, ami a ti osztályrészetek… de… olyan szörnyű, hogy nem akarom feladni azt, amit elértem?
- Nem kell feladnod. – Yeosang összerezzent Jongho hangjára, pedig az nem volt sem dühös, sem fenyegető. A fiatalember töltött magának egy italt, majd helyet foglalt a kanapén, egyik lábát a másikra téve.
- Nem kell ide költöznöm?
- Nem.
- Lehetek továbbra is fafaragó?
- Igen.
- És te ezzel rendben lennél?
- Igen. – Jongho lehengerlő őszinteségének nem lehetett sokáig ellenállni, de Yeosang azért tovább próbálkozott.
- Nem akarsz… a társadnak? – Jongho oldalra nézett, és mélyet sóhajtott. A szőke valamiért úgy érezte, nagy küzdelem zajlik benne éppen.
- Természetesen azóta a társamnak akarlak, hogy megismertelek. Akkor is annak akartalak, amikor azt hittem, nem tudsz beszélni. Tegnap este is annak akartalak, amikor azt hittem, mindent tönkretettem. – Felhajtotta az italt. – De sohasem foglak kényszeríteni semmire.
- Tegnap este én jöttem hozzád – mutatott rá Yeosang.
- Igen. Meg is lepett. – Mikor Jongho végre a szemébe nézett, a szőke egész testében megborzongott. – Elmondtad, miért játszottad a némát. Most talán elmagyarázhatnád azt is, miért bukkantál fel itt tegnap este. Miért mutatkoztál a többiek előtt, ha nem akarsz részt venni ebben? Úgy tűnik számomra, mintha le akartál volna bukni.
- Talán így is volt – vallotta be Yeosang. – Vagy talán csak nem tudtam volna elviselni, ha mást választasz társadnak. – A srác kivette Jongho kezéből a poharat, letette az asztalra, majd hezitálás nélkül a férfi ölébe helyezkedett. – Mindketten tudjuk, hogy én vagyok számodra a tökéletes.
- Az előbb mondtad, hogy…
- … nem akarom feladni az életem. Te pedig azt mondtad, nem is kell. Segíthetek a körnek, amikor szükséges, és közben kijárhatok a tanyára. – Yeosang a másik tarkójára csúsztatta a kezét, és megtartotta a fejét, miközben Jongho felnézett rá. Érezte, hogy Jongho keze közben átfogta a derekát.
- Akkor… elfogadsz?
- Mm. – Yeosang összedörgölte az arcukat, meglepett nevetést váltva ki kedveséből. – A tegnap este… és minden pillanat, amit eddig veled töltöttem, meggyőzött róla, hogy ezt nem adhatom át senki másnak. – Ahogy megcsókolták egymást, színeik fellobbantak, és abba a buborékba zárták őket, ami mindig is az övék volt.
Yunho szó szerint táncra perdült, mikor Jongho és Yeosang kéz a kézben belépett a társalgóba.
- Nagyszerű! – Hongjoong ütött egyet a pálcájával a padlóra, mire tiszta fehér színe azonnal erőre kapott. – Később ünneplünk, most viszont vágjunk bele! – Boldog mosolyra húzta az ajkát. – Még rengeteg dolgunk van!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése