Megvédelek

A Moly, Történet egy képről című kihívására született történetem.

A megadott képek közül az elsőt használtam fel hozzá.

Kellemes olvasást! :)

-          Így… ez az, bébi, nagyon jó csinálod!

-          Nem is csinálok semmit.

-          Akkor ezt mindenképpen folytasd még egy darabig! Oké, kész is vagyunk! Kösz, édesem, fantasztikus voltál, mint mindig!

Agnes kipréselt magából egy halvány mosolyt, aztán végre valahára leengedte az addig merev pózban tartott kezét, és végzett néhány nyakkörzést. Imádta a munkáját, természetesen, pláne, amikor olyan helyekre utazhatott el ingyen és bérmentve, mint például Skócia, aztán meg persze imádta a ruhákat is, az ezzel járó feszültséget viszont szívesen elcserélte volna. Ahogy felemelt szoknyával átvágott a zsúfolt udvaron, tekintetével azonnal és önkéntelenül legjobb barátját kutatta. A stáb minden tagja abban a biztos tudatban követte figyelemmel őket, hogy több van köztük puszta barátságnál, Agnes pedig meghagyta őket ebben a hitben. Igazság szerint ő maga szerette volna a legjobban, ha több is kialakul köztük, sőt, az elején még félreérthetetlen lépéseket is tett a srác megszerzésére, aztán viszont elég hamar kiderült, hogy a másiknak esze ágában sincs viszonozni ezeket az érzéseket. Agnes nem sértődött meg, ami a srácnak annyira jólesett, hogy azóta is a legjobb barátok. Agnes mindig őt kereste először, mikor megérkezett egy új helyszínre, a fotózás után pedig azonnal rohant hozzá, hogy segítsen neki megszabadulni a ruhájától és a felgyülemlett feszültségtől.

Már majdnem becsukta maga után a lakókocsi ajtaját, mikor megütötte a fülét egy jól ismert nevetés. A teste nyomban reagált a hangra, és mielőtt az agya kiadhatta volna a parancsot, már újra az udvaron volt, és céltudatosan csörtetett a konyhai sátor felé. Széthajtotta a ponyvát, aztán meglepetten felszisszent.

-          Marcus! Mi a fenét művelsz?

A szólított srác úgy pattant fel az idegen férfi öléből, mintha hirtelen megégette volna, majd bűnbánó mosollyal az arcán odalépett a lányhoz.

-          Már ennyi az idő? Azonnal segítek neked átöltözni! – Azzal terelgetni kezdte Agnest kifelé, ő azonban vetett még egy figyelmeztető pillantást a gúnyosan mosolygó férfira.

-          Ez meg ki? – kezdte el a faggatózást, amint hallótávolságon kívüle kerültek. Nem kerülte el a figyelmét a Marcus arcára felkúszó pír, ami összeszorította a szívét.

-          Csak egy háttérmunkás – felelte legyintve. – Nemrég kezdett.

-          Aha, nemrég kezdett ki veled, azt én is pontosan láttam. – Marcus kuncogott. Kuncogott!

-          Tényleg? – kérdezte csillogó szemmel. – Szerinted lehet nála esélyem? – Agnes végignézett a srácon, és megállapította, hogy Marcusnak csak jót tett a kétkezi munka. Az izmai átütöttek a fekete pólón, lábai hosszúak, combjai kellően izmosak voltak, haját némileg kiszívta a tűző nap, a szeme pedig… a szeme olyan sötéten ragyogott, hogy Agnes szívesen elveszett volna benne… már nem először.

-          Mégis kinél ne lehetne neked esélyed? – érdeklődött lágyan elmosolyodva, majd végigsimított legjobb barátja arcán. A srác lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán magához ölelte a lányt.

-          Köszönöm. Te vagy a legjobb.

-          Naná. Most viszont segíts átöltözni. Elegem van ebből a ruhából.

Mivel még további három napot töltöttek ugyanazon a helyszínen, Anges bőven talált időt és módot arra, hogy körbeérdeklődjön az új háttérmunkással kapcsolatban. Mivel neki senki sem mert ellentmondani, így hamarosan megtudta, hogy az idegen neve Cole, és csak úgy felbukkant a semmiből. Nem volt ugyan szükségük több munkásra, de a fickó csak ételt és ellátást kért, fizetést nem, így szeretettel üdvözölték. Az is kiderült, hogy nincs olyan munka, amit Cole ne tudna elvégezni, egyszerűen mindenhez ért, főleg ahhoz, hogyan vonzza magához a csillogó tekinteteket. 

Agnesnek nem egyszer rá kellett szólnia a sminkesére, hogy inkább az arcára, és ne Cole feszes fenekére figyeljen. Azt persze Agnes is készséggel elismerte, hogy Cole teste kifogástalan, a modora nemkülönben… mindig apró meghajlással köszöntötte, mikor összefutottak, mintha tényleg a múltban lettek volna, nem pedig egy közönséges fotózáson. Agnes mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben a fickóval.

-          Csak féltékeny vagy – rótta meg tükörképét, miközben megigazította magán a meseszép, bordó ruhát, mely az utolsó volt a sorban, és a kedvence lett. Imádta a csipkeberakást, mely a karját és a melle fölötti részt fedte, imádta a hatalmas szoknyát, és azt, hogy tényleg gyönyörűnek érezte magát benne.

Nagyot sóhajtva lépkedett fel a lépcsőn, és foglalta el helyét a fényképezőgép előtt. A fodrász még gyorsan odaszaladt hozzá, és eligazította a haját, majd Adrian nagy morgások közepette végül elkezdte kattogtatni a gépét. Agnes megpróbált vidámságot sugározni magából, de ezzel úgy tűnt, csak felidegesíti Adriant, így félig csípőre vágta a kezét, és elbámult a távolba… ahol mit ad Isten, meglátta, ahogy Marcus és Cole az egyik lakókocsinak támaszkodva csókolózik. Olyan mélységes szomorúság kerítette hatalmába, ami valószínűleg az arcán is kiütközött, mert csak azt vette észre, hogy Adrian eszeveszetten kattintgat.

-          Lenyűgöző… igen, pontosan erre volt szükségem! Fantasztikus vagy, bébi. És még csak meg sem kell erőltetned magad, hihetetlen!

Agnes visszanyelte feltörni készülő könnyeit, majd amikor Adrian leintette az utolsó helyszíni munkanapot, senkivel és semmivel nem törődve robogott a lakókocsijához, majd magára zárta az ajtót, lerogyott az ágyára, és sírva fakadt. Bizonygatta magának, hogy egyáltalán nem irigyli a boldogságot a legjobb barátjától… aki segített neki jobb emberré válni, és a külcsín mögé látni. Agnes egyszerűen csak szomorú volt, mert az ő életében nem volt senki, aki megcsókolta volna, aki őszinte szerelemtől csillogó szemmel várt volna rá egy pohár kávéval a kezében. Mindig tudta, hogy nem lehet normális élete modellként… de bízott benne, hogy egyszer jön valaki, aki nem csak a pénzét és a szépségét fogja látni benne. Marcus pontosan ilyen volt… de ő éppen valaki más karjában találta meg a boldogságot. Agnes hüppögve fölegyenesedett, hogy keressen egy csomag zsebkendőt, és váratlanul meglátta magát a tükörben. A sminkje szétfolyt, a haja gubancokban állt, és még a mesés ruháját is sikerült összegyűrnie. Most pontosan úgy festett, mint egy egyszerű tinilány, akinek összetörték a szívét… de valahogy mégsem volt az. Ő Agnes volt, vérbeli profi, akit nem fog ledönteni a lábáról egy olyan valaki, mint Cole. Az a legkevesebb, amit tehet, hogy Marcus mellett van, és mindenben támogatja, még ha nem is mindig ért egyet a döntéseivel.

A következő nap délelőttje lázas pakolászással telt. Agnes is megpróbálta kivenni a részét a munkából, de alig nyúlt hozzá egy-két dobozhoz, máris kivették azt a kezéből. Így hát letelepedett a rom lépcsőjére, és felütött egy könyvet. Éppen egy izgalmas részhez ért, mikor lefékezett előtte valaki, feltekintve pedig a sminkesét látta maga előtt állni, kipirosodott arccal.

-          Claudia, mi történt?

-          Jaj, Agnes, kérlek gyere velem!

-          Miért, mi van?

-          Marcus… Marcus megsebesült, azt hiszem.

Agnes egy pillanatra lefagyott, aztán viszont fénysebességgel kezdett el futni Marcus lakrésze felé, ahol a srác az ágyán feküdt, és láthatóan fájdalmai voltak.

-          Marcus! – térdelt le mellé a lány, és megfogta a kezét. – Marcus, hallasz?

-          Agnes…

-          Igen, itt vagyok. Hol fáj? Szóltatok már az orvosnak? – kérdezett hátra a válla fölött.

-          Bármelyik percben itt lehet.

-          Sürgessétek meg!

-          Agnes… - Visszakapta tekintetét Marcus felé, aki egyre sápadtabb lett, és a takaróját gyűrögette, a csípője közben ide-oda tekergőzött.

-          Mi történt, drágám? – hajolt hozzá közelebb, kizárva ezzel a többieket. – Marcus, bántott valaki? – A srác lehunyt szemhéja alól két könnycsepp gördült végig az arcán. – A francba…

-          Én… azt hittem, szeret… és hogy ő más, mint a többiek…

-          Jól van, minden rendben lesz – simította hátra csatakos haját a homlokából. – Itt vagyok veled, Marcus, ne feledd. – A srác bólintott, és viszonozta a kézszorítást.

-          Tudom. Tudom, hogy te mindig itt leszel nekem.

Az orvos valóban befutott, Agnes pedig, vonakodva ugyan, de elhagyta a helyiséget, odakint megengedett magának néhány perc keserves zokogást, aztán rendezte az arcvonásait, és maga köré gyűjtött minden épkézláb embert a társulatból, különös tekintettel az őrökre.

-          Azt akarom, hogy találjátok meg nekem ezt a Cole nevű fickót. Valószínűleg nem ez az igazi neve, de elég feltűnő jelenség, biztos vagyok benne, hogy a közeli falukban tudni fogják, kiről van szó. Addig senki sem megy innen haza, amíg elém nem hozzátok. Világos voltam?

Cole természetesen nem lett meg. A falu lakói közül többen is ismerték, de azt mondták, csak átutazóban volt, és már el is tűnt. Agnes nem volt csalódott; biztos volt benne, hogy nem tudta volna türtőztetni magát, ha a fickó a szeme elé kerül. A lány minden szabad percét Marcus mellett töltötte, ami nem volt nehéz, hiszen elindultak hazafelé. Sikerült elintéznie, hogy egy kocsin osztozhassanak, ő maga azonban nem sokat tudott aludni. Az orvos ugyan megnyugtatta, hogy Marcus testileg rendbe jön, a lelki sérülésekről azonban nem tudott nyilatkozni.

-          Még sokáig kísérteni fogja az emlék, de ha a legjobb barátja mellette van, biztos hamarosan megnyugszik.

Agnes azon az éjszakán elhatározta, hogy bármi áron megvédi Marcust, még ha ez az életébe kerül is. Mikor sok-sok évvel később, könnyes szemmel megtapsolta, ahogy Marcus csókot vált újdonsült férjével, úgy érezte, jó munkát végzett. A szíve már nem a bánattól vert gyorsabban, hanem a boldogságtól.