Mert mi egy csapat vagyunk

Drága Mes barátnőmnek írt karácsonyi történetem. Remélem nektek is tetszeni fog! :)

-          Nagyot csalódtam bennetek.

Az edző szavai pengeként vágták át az öltöző csendjét. A férfi először szólalt meg azóta, hogy negyed órával korábban elhagyták a pályát. A játékosok lehajtott fejjel kuporogtak a padokon, még egyikük sem mert nekilátni az átöltözésnek, pedig az izzadtság lassan megszáradt a testükön.

-          Ez a csapat harmadik veresége zsinórban – folytatta Mr. Noite, és keresztbe fonta karját a mellkasán. – Bíztam abban, hogy sikerül majd tartanotok a tavalyi formátokat, de be kell látnom, hogy Mike távozásával ez lehetetlenné vált. – Néhányan megrándultak a srác nevének említésére; Mike Hobbs előző évben érettségizett, és amilyen remek játékos volt, pont akkora seggfej, így érthető módon senki sem siratta meg a távozását. Közben az edző folytatta: - A következő meccsig egy hónapunk van. Ezt az időt annak fogjuk szentelni, hogy találjunk egy olyan játékost, aki képes lesz kihúzni minket a szarból. – Végignézett a lehajtott fejeken, majd sóhajtott. – Végeztünk.

Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó a férfi mögött, beindult a zsibongás és a mozgolódás.

-          Hogy dugná fel magának Hobbsot, ha már ennyire imádja!

-          Nem látta, hogy mindent megtettünk?

-          Rommá hajtjuk magunkat a semmiért!

-          Öregem…

-          Elég! – A csapatkapitány továbbra sem mozdult el a padról, még a fejét sem emelte fel. – Tudom, hogy ki vagytok készülve…

-          Az nem kifejezés!

-          De még mennyire!

-          Hogy rohadna meg…

-           … de gondoljatok arra, milyen jól mutat majd az egyetemi jelentkezési lapon az, hogy egy győztes kosárcsapat tagjaiként fejeztük be a gimit. – Erre a legtöbben csak bólogatni tudtak. – Hétvégén mindenki gondolja át, nincs-e olyan haverja vagy ismerőse a suliban, aki bevethető lenne. Mert nem fogok még egyszer meghunyászkodni az edző előtt.

Mire mindannyian átöltöztek és elhagyták a csarnokot, már jócskán besötétedett, de ezt a kapitány nem is bánta. Fejére borította a kapucniját, hogy ne világítson annyira a haja, aztán hazafelé indult.

Milo Fors nem tartotta magát egy magabiztos srácnak egészen addig, amíg két évvel ezelőtt be nem válogatták a csapatba. Korábban csak furán néztek rá a kék haja és a keverék származása miatt (az anyja koreai volt, az apja viszont nem, a srác szeme pedig sajnos nem tudta eldönteni, merrefelé húzzon, így megrekedt valahol a kettő között), a csapatba kerüléssel azonban új ajtók nyíltak meg előtte. Nem volt született tehetség, de kitartásának és a folyamatos gyakorlásnak köszönhetően mára ő lett a csapatkapitány. Félénksége a mindennapokban továbbra is megmaradt, az edzések alatt viszont mindig kiállt magáért és a véleményéért, ha szükséges volt.

A házuk elé érve már hallotta is a jól ismert labdapattogást, így a hátsó udvar felé vette az irányt.

-          Szevasz, Fors! – vigyorgott rá a lépcsőn ücsörgő legjobb barátja. – Már kezdtem azt hinni, bánatodban a csatornába ugrottál.

-          Úgy gondoltam, a te társaságod éppen elég büntetés lesz mára – vágott vissza, mire a másik elnevette magát. Pont, ahogy remélte.

-          Így várjon rád az ember.

-          Ott voltál a meccsen? – érdeklődött Milo, ahogy ledobta a lépcsőre a táskáját, majd saját magát.

-          Ki nem hagytam volna. Tudod, hogy az egyenruhás pasik a gyengéim – kacsintott, Milo fején pedig átfutott, hogy bárcsak úgy lenne.

-          Inkább csajokat akartál mondani, nem? – De a srác erre csak ismét elvigyorodott, majd felpattant, és a házi kosárpályára kocogott.

Jonah Stein azóta volt Milo legjobb barátja, mióta először belépett a gimnázium ajtaján. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, és valószínűleg pont emiatt jöttek ki olyan jó. Jonah kis termete ellenére olyan magabiztossággal rendelkezett, amit Milo irigyelt tőle. Már elsősként a végzősökkel bandázott, és mindig igyekezett Milót is bevonni a bulikba. Milo neki köszönhette első – és mindaddig egyetlen – barátnőjét is, habár nem igazán szeretett Norára gondolni.

-          Na és mi a hétvégi terv? – szakította félbe Jonah a töprengését, aki ide-oda terelte a labdát a lábai között.

-          Először is ne rugdosd, mert nem foci.

-          Bocsesz!

-          Másodszor, az edző a sárba tiport minket.

-          Az nem a Pierce gimi csapata volt? – Mikor Milo haragosan ránézett, feltartotta a kezeit. – Nem szóltam.

-          Úgyhogy most keresnünk kell egy új játékost.

-          Hm. – Jonah újból levágódott a lépcsőre; Milo többek között azt is szerette benne, hogy sosem bírt sokáig nyugton maradni. – Van egy olyan halvány sejtésem, hogy te nem sok reményt fűzöl az akcióhoz.

-          Mert nem is. – Milo hátradőlt, kezét a feje alá tette, és felbámult a csillagokra. – Elvégre ez csak egy gimis csapat, nem az NB1. Aztán meg alig pár hónappal ezelőtt volt már egy válogató. Szerinted mégis mennyi az esélye, hogy van az orrunk előtt egy tehetség, akit eddig senki sem vett észre?

A költői kérdésre Milo vasárnap délután mégis választ kapott, ráadásul a legváratlanabb körülmények között. A srác a hétvége nagy részét Face ismerőseinek átnézésével töltötte, hátha ráakad egy potenciális jelöltre, közben pedig lelkiismeretesen megírta a leckéjét.

Vasárnap délelőtt a konyhában futott össze a család többi tagjával. Sosem voltak korán kelők, így még mindannyian pizsamában bámultak bele a bögréikbe.

-          Kicsikém – ölelte magához az anyja, aki egy teljes fejjel alacsonyabb volt nála.

-          Szia, anya. Apa – biccentett a kócos hajú férfinak. – Öcsi.

-          Készítek valami reggelit – tüsténkedett rögtön a nő, de a férje gyengéden elkapta a karját, és az ölébe ültette.

-          Szerintem hagyd, hogy kiszolgálják magukat, elvégre nem gyerekek már. Igaz?

-          Totálisan – ásított nagyot Miko. – Passzolj már ide egy kis tejet meg müzlit, légyszi! – tette hozzá a bátyjára nézve, aki egy nagy sóhaj kíséretében tett eleget a kedves kérésnek. – Kösz.

-          Mész ma valahová, Milo? – érdeklődött az apja.

-          Talán átnézek Jonához. Miért?

-          Mert anyáddal terveink vannak, amihez szükségem lesz a kocsira.

-          Fúúj! – méltatlankodtak a srácok kórusban, mire az anyjuk elpirult, az apjuk pedig egyidejűleg legyintette meg mindkettejük fejét. Talány volt, hogy ezt hogyan tudta kivitelezni a feleségével az ölében.

-          Majd visszatérünk rá akkor, amikor rajtakaplak titeket a csajotokkal a hátsó ülésen!

-          Engem ugyan nem kapsz el, sokkal elővigyázatosabb leszek – vágott vissza Miko. – Különben is, az aztán odavág a romantikának, ha feltűnik a színen az ember apja. – Megborzongott, mire a szülők azonnal nekiálltak feleleveníteni a saját fiatalságukat, azon belül is az első találkozást, így Milo kényelmesen elmerülhetett a saját gondolataiban, és nem kellett közölnie a szüleivel, hogy őt valóban sosem fogják rajtakapni. Lánnyal legalábbis biztosan nem.

Ezek után segített az anyjának elkészíteni az ebédet, csendesen fel is faltak mindent, majd Milo visszavonult a szobájába, és a csapatkapitányi karszalaggal a kezében azon töprengett, hogyan tovább. Szívén viselte a csapata sorsát, és be kellett vallania, hogy a figyelem sem jött rosszul, mert amíg jól játszottak, addig a diákok nem azzal foglalkoztak, miért nincs még mindig csaja. Fél nyolc magasságában úgy döntött, szüksége van egy értelmes hangra ebben a kérdésben, és elindult barátja háza felé. Jonah ugyan azt mondta, tervei vannak az aktuális csajával, de Milo remélte, hogy kijátszhatja a legjobb barát kártyát, és szerezhet magának néhány percet a srác társaságában. 

Csöngetésére Jonah apja nyitott ajtót. Az alacsony, szemüveges, egyenes tartású férfi elmosolyodott Milo láttán.

-          Nahát, ki van itt! Gyere csak be, fiam.

-          Köszönöm, uram.

-          Mi a helyzet nálatok? Még mindig a helyi egyetemre szeretnél felvételizni?

-          Eddig úgy tűnik, igen. Szeretem ezt a várost, nem akarok megválni tőle. – Mr. Stein szeme mindentudóan csillant meg a szemüveg mögött.

-          Nos, tudod, hogy én ennek a döntésednek nagyon is örülök. – A férfi az irodalom tanszéken dolgozott. – És hidd el, a kosaras-ösztöndíjról sem kellene lemondanod.

-          Nem vagyok én annyira jó – legyintett Milo az igazsághoz híven. – Jonah merre van?

-          Legutóbb a hátsó udvaron láttam. Kérsz valamit inni?

-          Köszönöm, most nem.

-          Ha mégis, szolgáld csak ki magad nyugodtan.

-          Úgy lesz! – Milo rámosolygott a férfira, majd a tolóajtón át kilépett a teraszra. És azonmód le is esett az álla. – Hát ezt kurvára nem hiszem el!

Jonah minden bizonnyal megijedt a kiabálásra, mégis csont nélkül bedobta a labdát a kosárba. Ez is mutatta, mennyire ért ahhoz, amit csinál, de azért persze próbált úgy tenni, mintha ez az égvilágon semmit sem jelentene.

-          Hé, haver! Nem is tudtam, hogy jössz! – Milo nem szólt semmit, csak mereven szemlélte a tőle pár lépésnyire ácsorgó srácot. Jonah valószínűleg kezdett zavarba jönni, mert a tarkóját vakargatta meg a földet rugdosta a lábával. – Figyelj, ne húzd fel magad…

-          Hogy ne húzzam fel magam?! – kelt ki magából Milo. – És mégis miért ne? Hiszen pontosan tudtad, mennyire szükségünk van egy játékosra, mégis eltitkoltad, hogy profi vagy!

-          Dehogy vagyok én profi – húzogatta a vállát Jonah. – Betaláltam párszor, és ennyi. Ez még nem jelent semmit.

-          Hányszor?

-          Mi?

-          Hányszor találtál be? – Jonah motyogott valamit az orra alatt. – Tessék?

-          Mondom mindig! – vágta Milo arcába vörös képpel. – Akárhányszor csak próbáltam, mindig bement az a szemét labda, oké? Nem én tehetek róla!

-          Most min vagy úgy kiakadva? – Milónak már nevetni meg táncra perdülni lett volna kedve, hiszen megmenekültek! – Erőlködnöd sem kell, és megy, mint a karikacsapás. Gondolj bele, mit fogsz elérni, ha még edzel is hozzá egy kicsit!

-          Te miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Jonah.

-          Hát arról, hogy veled a csapatunk…

-          Á-á-á – ingatta a fejét azonnal. Sötétkék haján megcsillant a lámpa fénye. – Szó sem lehet róla!

-          Na, de…

-          Mondom, nem!

-          Mégis miért? – Milo érezte, hogy a szája lekonyul, Jonah tekintete pedig nyomban megenyhült. – Miattam? Miattam nem akarsz belépni? – Mikor a másik erre nem válaszolt, folytatta: - Ennyire rossz vagyok?

-          Mi van? – döbbent meg Jonah. – Dehogyis! Egyáltalán nem erről van szó!

-          Akkor miről? Figyelj, ha csak ez kell, átadom neked a helyem.

-          Te tiszta hülye vagy!

-          Gyakorlatias vagyok – vetette ellen Milo hevesen dobogó szívvel. – Veled megnyerheti a csapat az idei szezont, velem viszont nem. – A beálló csendben Jonah az arcát tanulmányozta, nyilván ki akarta sakkozni, Milo mennyire gondolja komolyan a szavait. Pár pillanat múlva elmosolyodott, közelebb lépett barátjához, és a vállára tette a kezét. Milo tudatosan kényszerítette a testét, hogy lazuljon el.

-          Neked ez az életed – mondta Jonah. – Imádod a kosarazást, és jó is vagy benne. Én minden más területen remekelek, tehát nincs szükségem még többre. Meg akartam hagyni neked ezt a helyet, ahol kiteljesedhetsz. És meg is tetted. – Milo hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ezen megsértődjön-e. – Te vagy a legjobb barátom. Nem áll szándékomban elhomályosítani a ragyogásodat. – Milo lopva nyelt egyet. Szívesen a másik karjába vetette volna magát, hogy kifejezze háláját, vagy… egyéb más dolgokat csinált volna, de tudta, hogy azok közül egy sem fog megvalósulni. – De ha azt akarod, hogy belépjek…

-          Akarom! – vágta rá Milo kissé túl gyorsan. – Vagyis, igen, be kell lépned.

-          Rendben van. De csak akkor, ha te maradsz a kapitány.

-          Biztos vagy benne?

-          Naná – kacsintott Jonah. – Elvégre egy csapat volnánk, nem?

Milo másnap enyhe gyomorideggel érkezett meg az edzésre. Korábban már volt alkalma beszélni pár csapattársával, akiknek megemlítette, hogy talált valakit, aki segíthet szorult helyzetükön, így mindannyian izgatottan cserélték le utcai ruhájukat a világoskék mezre. Az öltözőbe lépve azonnal elkezdték kérdésekkel bombázni, de ő csak felemelte a kezét.

-          Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Találkozhattok vele a pályán. – Legalábbis hőn remélte, hogy Jonah most az egyszer pontos lesz.

Pontos volt. Mi több, három pontos. Éppen akkor, amikor beléptek a terembe, Jonah szökkent egyet, a labda pedig gyönyörűen átívelve a levegőn a kosárban landolt. Milo hallani vélte csapattársai elakadt lélegzetét, mire büszkén elmosolyodott.

-          Srácok, szerintem mindannyian ismeritek Jonah-t. – Visszafogott bólintások. – Mától ő is közénk tartozik. Szervezetten még sosem kosarazott azelőtt, szóval legyetek vele elnézőek. Most pedig kezdjük el a bemelegítést!

A következő fél óra zavartalan nyugalomban telt el, és ha Milo tudja, hogy ezek után több ilyenben már nem lesz része, jobban kiélvezi a perceket. Jonah ugyanis csapnivaló csapatjátékos volt. Minden cselezést egyedül hajtott végre, egyedül tolakodott el a palánkig, ahol aztán mindig sikerült pontot szereznie. Nem egy társa nézett Milóra csúnyán, mikor végül feloszlatta az edzést, és meg is tudta érteni őket.

-          Megmondtam előre, hogy nem vagyok profi! – szólalt meg Jonah, mikor leült mellé a lelátóra.

-          Jól játszol, csak tudatosítanod kellene magadban, hogy nem vagy egyedül a pályán. De az én hibám, át kellett volna nézetnem veled előzetesen a szabálykönyvet.

-          Hát ja, akartam is mondani. – Jonah a meze alját babrálta, sötét haja eltakarta a szemét. – Még mindig azt akarod, hogy maradjak? – Milo oldalba vágta.

-          Még szép, hogy azt akarom, te lökött. Bele fogsz jönni, ebben biztos vagyok.

És nem is tévedett. A meccs előtti utolsó edzésére Jonah már teljesen beleszokott a ráosztott szerepbe, és a csapattársaira figyelve haladt előre a pályán. Milóban már az is felmerült, hogy mégiscsak át kellene neki adnia a kapitányságot, de tudta, barátja úgyis visszautasítaná.

Miután mindenkit hazaküldött pihenni, összeszedte a szétgurult labdákat, majd becsoszogott az öltözőbe. Fájtak a tagjai, de hitte, hogy ennek a kemény hajtásnak meglesz az eredménye. Csukott szemmel dobálta le magáról a ruhákat, majd elindult a tusolók felé. Már túl későn vette észre, hogy nincs egyedül, így esélye sem volt elhúzni a csíkot. Az egyik rózsa alatt Jonah állt, és folyatta magára a forró vizet, alakját pára vette körbe, Milo mégis azonnal felismerte. Nagyot nyelt, majd kiválasztotta a legutolsó csapot, és megnyitotta. Próbált az ellazulásra és a fürdésre koncentrálni, de akkor Jonah hirtelen megszólalt:

-          Mindig sejtettem, hogy egy vérbeli kapitány veszett el benned. – Milo nem tudott segíteni rajta, felhorkant. – De komolyan. Mindig olyan csendesnek látszottál, de tudtam, hogy ez csak álca.

-          Nincs semmiféle álca. Tényleg csendes vagyok és visszafogott.

-          Aha, hát ezt a maiak után már nem tudod bemesélni nekem – nevetett Jonah, a hang pedig visszaverődött a csempéről. Milo megborzongott, úgyhogy gyorsan bedörzsölte magát szappannal. – Egyébként feltűnt neked, hogy Andreas beléd van esve? – Milo kezéből kicsúszott a szappan, és koppanva elbucskázott a lefolyó irányába. A srác lehajtott fejjel nézett utána, de szó sem lehetett arról, hogy lehajoljon érte. – Szóval nem – folytatta Jonah rendületlenül. – Gondoltam, mert különben már rég leállítottad volna.

-          Ezt miből gondolod? – bukott ki a srácból a kérdés.

-          Nem az eseted. – Milo kíváncsian a másikra pillantott, Jonah pedig közben elzárta a csapot, és megrázta a fürtjeit, amik abban a pillanatban kék helyett feketének tűntek. Aztán tekintete találkozott Milóéval.

-          Akkor ki az esetem? – Milo el sem hitte, hogy ezt tette, de mindennél jobban érdekelte Jonah válasza. A srác elmosolyodott, aztán megindult felé.

-          Szerintem mindketten tudjuk, ki jön be neked, nem igaz, Milo?

A srác aznap este álmatlanul forgolódott az ágyban, agya újra és újra lejátszotta lelki szemei előtt a zuhanyzós jelenetet – egyébként meg, tényleg? Muszáj volt belebotlania az egyik legnagyobb meleg klisébe? Már csak az hiányzott volna, hogy merevedése legyen, így is le lett tudva a szégyenadagja egy egész életre. Elkeseredetten belefúrta arcát a párnába, de továbbra is csak Jonah testére tudott gondolni. Ahogy ott állt tőle pár centire, vizes testtel, gyanúsan csillogó tekintettel, Milo csak nehezen tudta megállni, hogy ne húzódjon még közelebb hozzá. De persze amint ezt megtette volna, Jonah ijedten meghátrál, hiszen más a teória, és már a valóság. Mégis, mióta Milóban tudatosult, hogy vonzódik a legjobb barátjához, már ezerszer elképzelte, milyen lenne, ha ők ketten együtt… és Jonah úgy ejtené ki a nevét, mint még korábban soha…

-          Milo?

Nem egészen így, mert ez kérdésnek hangzott inkább, de a suttogás valóban némileg erotikusabb töltetet kölcsönzött neki. Milo még jobban belefúrta arcát a párnába, éledező férfiasságát pedig a matrachoz dörzsölte.

-          Milo!

-          Jonah…

-          Az istenit…

A következő pillanatban egy meleg testet érzett meg maga mellett, és egy kéz kúszott a mellkasára. Milónak még sosem volt része ilyen valósághű álomban, és ha fel is ötlött benne, hogy ez talán nem is álom, gyorsan elhessegette. Elvégre a legjobb barátja sosem nézne rá ilyen szenvedéllyel… sosem szaggatná le róla a pólót, hogy végigcsókolja a mellkasát…

-          Jonah… - nyögte elfúlva, mikor meztelen testük összeért.

-          Milo…  - És akkor a legjobb barátja az ajkára hajolt, Milo pedig soha korábban nem érzett ennél tökéletesebbet.

-          És íme a bajnok! – kezdett tapsolni az anyja, mikor másnap reggel belépett a konyhába.

-          Anya, még messze vagyunk a bajnokságtól…

-          De ma megteszitek felé az első lépést – nyomta le egy székre Milót, aki erre felszisszent. Közben a nő mindenféle ételt pakolt elé az asztalra. – Szükséged lesz az energiádra.

-          Eljöttök?

-          De még mennyire – felelte az apja, aki már indulásra készen téblábolt. – Végre felvehetem az új Team Milo sapkámat!

-          De apu! – nevetett fel a srác, akinek borzasztóan jólesett a szülei támogatása.

-          Úgyis veszíteni fognak – szólt közbe Miko kárörvendően vigyorogva.

-          Ha nyerünk, egy hétig te mosogatsz!

-          Állom! – nyújtott kezet az öccse, amit Milo meg is rázott.

-          Volt itt valaki az este? – érdeklődött az apja.

-          Miért? – Az anyja megpördült. – Valamit elloptak?

-          Nem, de mintha a szőnyeg…

Milo közben feltápászkodott a székről, és elfintorodott a hátsójában tapasztalt sajgástól. Azt hitte, őt már semmilyen kemény edzés nem fáraszthatja ki, de úgy tűnik, tévedett.

Pár órával később Milo már az ellenfél csapatát szemlélte, akik fel-alá futkorásztak a pályán bemelegítés céljából. Volt köztük pár híresen jó játékos, de Milo a zsigereiben érezte, hogy le tudják győzni őket.

-          Figyelem! – tapsolt néhányat, mire az öltözőben azonnal csend lett. – Tudom, hogy elkeserített titeket az eddigi nem túl fényes szereplésünk, de itt az idő megmutatni, mire is vagyunk képesek igazából. Letaroljuk a mocskokat! – Miután mindenhonnan begyűjtötte a kiáltásokat és a bólogatásokat, Milo a barátjához sétált. – Haver, izgulsz? – Jonah vállat vont, de nem nézett rá. – Nincs okod rá, mert fantasztikus leszel.

Jonah fantasztikus volt. Mindannyian fantasztikusak voltak, így az idény utolsó meccsével együtt megnyerték a bajnokságot is, és övék lett a kupa. Milo büszkén tartotta a trófeát a többiekkel, mosolyogva integetett ugráló szüleinek, lélekben viszont egészen máshol járt. Elérték ugyan a céljukat, Milo mégis úgy érezte, túl nagy árat fizetett érte. Ott állt mellette a legjobb barátja, mégis mintha kilométerek választották volna el tőle. Furcsa álma óta valami megváltozott közöttük; Jonah kevesebbet járt át hozzá, és még ha ott is volt, a szobáját messziről elkerülte. Nem voltak már olyan közeli viszonyban, mint régen, és Milo tudta, hogy erről az ő hiábavaló vonzalma tehet. Jonah persze tudott erről, de viselkedésével félreérthetetlenül közölte, hogy Milo fantáziálása sosem fog megvalósulni.

Mivel Milo semmiképp sem akarta elveszíteni a legjobb barátját, eldöntötte, hogy beszél vele. Erre tökéletes alkalmat kínált maga Jonah, aki egymagában ücsörgött odakint a lelátón. Biztosan tudta, ki közeledik, mégsem nézett rá.

-          Remekül játszottál – kezdte Milo, bár ez még a saját fülének is gyengén hangzott. – Meg szeretném köszönni, hogy beálltál.

-          Nemigen volt más választásom – pislogott rá Jonah a haja takarásából. – Elvégre nem hagyhattam, hogy felmosórongy legyen a haveromból. – Milo elmosolyodott. – És legalább jól mutat az egyetemi jelentkezésen.

-          Micsoda? – dobbant meg Milo szíve. – Mégis jelentkeztél? – Jonah vállat vont, mintha nem számítana neki a dolog. – Hová?

-          Ide.

-          Ide? – Jonah hosszú idő után először a szemébe nézett, s Milo megdöbbent azon a komolyságon, amit a tekintetében látott.

-          Tudod, nem hagyhatom magára szegény öreg apámat – mondta, majd hozzátette: - És persze téged sem. – Milo úgy érezte, eljött az ő pillanata.

-          Jonah, te vagy a legjobb barátom. Nem akarlak elveszíteni egy hülyeség miatt. Nem tudom, mit tettem, hogy alig állsz szóba velem, de ígérem, nem hozlak többé kényelmetlen helyzetbe.

Jonah csak nézett rá figyelmesen pár végtelennek tűnő percig.

-          Tisztázzunk valamit! Először is, te nem álltál szóba énvelem, és nem fordítva!

-          Francokat! – morogta Milo. – Inkább másokkal lógtál, mint velem!

-          Mert láttam rajtad, hogy mindent megbántál! Eszem ágába sem volt rád erőltetni olyasmit, amit nem akarsz, de akkor este frankón úgy tűnt, hogy nagyon is akarod!

Milo lélegzete elakadt, ezzel együtt úgy érezte, ezernyi pók indult el felfelé a hátán és a tarkóján.

-          Miről beszélsz? – kérdezte kiszáradt szájjal.

-          Látod? – intett felé Jonah bosszúsan. – Még most is úgy teszel, mintha mi nem is…

-          Mert mi nem is! – kiáltott közbe a másik remegve. – Azt én… azt csak álmodtam, nem? – Mivel Jonah nem felelt, megismételte: - Nem?!

-          Nem, nem álmodtad –válaszolta a srác halkan. És ekkor Milo összeomlott.

Valami idegesítően kopogott az arcán. Megpróbálta arrébb hessinteni, de újabbak és újabbak érkeztek. Aztán megérzett még valami mást is. Egy puha kezet, ahogy végigsimított rajta.

-          Milo? Haver, ez már nem vicces. Milo? Hallasz?

-          Igen, hallak.

-          Na, végre! – Milo nagy nehezen kinyitotta a szemét. Az az idegesítő valami, ami nem hagyta nyugodni, minden bizonnyal az eső volt, ami vadul zúdult alá az égből. Jonah mellette térdelt, és csaknem teljesen belehajolt a személyes terébe. Milónak ekkor hirtelen minden beugrott. Megpróbált talpra állni, de megszédült. – Hoppá, segítek.

-          Mi… mi nem…

-          Jól van, felfogtam – szakította félbe a másik. – Ha meg nem történtté akarod tenni, hát legyen.

-          Én… azt hittem, csak álmodtam.

-          Már mondtad.

-          De ha nem álmodtam, akkor… - Nyelt egyet, a haja már teljesen a fejéhez tapadt. Jonah sem nézett ki sokkal jobban, csak sötét szeme csillogott intenzíven.

-          Szeretkeztünk, Milo.

-          És te nem bántad meg?

-          Nem. – Hátracsapta vizes fürtjeit. – Bár utána azt gondoltam, te biztos megbántad, mert még csak szóba sem hoztad… pedig tudom, hogy én voltam neked az első. – Milo elpirult. – Semmire sem emlékszel?

-          Mindenre emlékszem – hajtotta le a fejét Milo. – De nem akartam, hogy azt hidd, belehajszollak az érzelmeimmel…

-          Az meg sem fordult a fejedben, hogy én is ugyanazt érzem? – kérdezte Jonah, mire a másik felkapta a tekintetét. Jonah elmosolyodott. – Pontosan tudtam, hogy jól kosarazom, mégsem léptem be a csapatba. Miért? Mert nem bírtam volna elviselni a közelséged az öltözőben vagy a zuhanyzóban. – Milo a feje búbjáig vörös lett, mire Jonah elnevette magát. – Azt hiszem, attól a perctől fogva szeretlek, hogy először megláttalak. – Közelebb lépett Milóhoz a szakadó esőben, és beletúrt a hajába. – Láttalak, ahogy megálltál az udvaron az egyik fa alatt, és valamit motyogtál magadban. Talán bátorítottad magad, nem tudom. Csak az volt világos számomra, hogy a barátod akarok lenni. És amikor ez sikerült… akkor már nem értem be ennyivel. – Milo szaporán szedte a levegőt, el sem hitte, hogy ez valóban megtörténik vele.

-          Mindig volt melletted egy csaj – szólalt meg végül halkan. – Azt hittem, esélyem sem lehet nálad…

-          Nálam mindig csakis neked lehetett esélyed – suttogta Jonah, aztán összeforrt a pillantásuk. – Szeretném, ha máshol is egy csapat lennénk. Benne vagy? – És Milo arcára végre felkúszott az a boldog és hitetlenkedő mosoly, amit Jonah annyira imádott.

-          Naná, hogy benne vagyok.