Ne próbálj megmenteni XI. fejezet

Kellemes olvasást kívánok nektek az új fejezethez! ;)

Blay nem volt az a meglepődős fajta, most azonban egyik ámulatból a másikba esett, mióta három órával azelőtt szembenézett a magát Vishous-nak nevező illetővel.

-          Te… nem találkoztunk mi már?

-          Nem lep meg, hogy emlékszel – vigyorgott a férfi, és nekitámaszkodott a falnak. – Néhány ember rajongása már szinte nekem kellemetlen, de mit lehet tenni? – sóhajtott fel drámaian. – Viszont sajnálattal közlöm, hogy foglalt vagyok.

-          Te vagy az a fickó, aki átadta nekem Qhuinnt – mondta Blay, mialatt ülőhelyzetbe tornázta magát. Némileg feszélyezte, hogy míg ő az ágyon fetreng, a másik kettő szó szerint őrt állt felette.

-          Így van – biccentett V.

-          Tehát beépültél?

-          Nem engedhettük el őt egyedül. Igazság szerint mindig csoportosan dolgozunk, mert így nagyobb biztonságban érezzük magunkat. De ezt később is ráérünk megbeszélni. – Ránézett az órájára. – A kocsi előállt. Indulnunk kell.

-          Én nem… - Blay készen állt arra, hogy tiltakozni kezd, de a vágya azonmód el is halt. Nem akart megbízni ezekben az emberekben, de azt el kellett ismernie, hogy Qhuinn-nek számtalan alkalma és nyilván még annál is több eszköze lett volna arra, hogy megölje őt, mégsem tette. Még ha ennyiből is állt a kapcsolatuk, még ha számukra nem is adatott több pár kellemes óránál, akkor sem tagadhatta, hogy vonzódott a férfihoz, és hitte, hogy szándékosan nem ártana neki.

Így hát Blay összeszedte a holmiját, és sóhajtva megállt V előtt.

-          Mi lesz a csapatommal? – bökött a továbbra is ájult emberek felé.

-          Pár óra, és magukhoz térnek. Semmi bajuk sem lesz.

-          Esküszöl?

-          Megesküszöm Wrath, Wrath fia életére – hajolt meg kicsit a férfi, Blay pedig megelégedett ezzel. Bár arról persze fogalma sem volt, ki a fene lehet az a Wrath.

És milyen jó lett volna, ha soha nem is tudom meg, futott át Blay agyán a röpke gondolat, mikor Vishous és Qhuinn bevezette abba az elképesztően fényűző kastélyba, ahol ezek szerint a bandájuk székelt. Blay összevont szemöldökkel nézelődött. Sehogy sem fért a fejébe, hogy élhetnek normális férfiak ilyen csillogó-villogó körülmények között. Ha jól látta, a lépcsőkorlát is aranyból volt, nem is beszélve arról a hatalmas csillárról, ami magasan a fejük fölött himbálózott. Vishous suttogott valamit Qhuinn fülébe, vetett egy figyelmeztető pillantást Blay irányába, aztán felkocogott a lépcsőn az emeletre, és el is tűnt a folyosón.

-          Mi ez a hely? – kezdte meg halkan a kérdezősködést.

-          A testvériség központja.

-          Miféle testvériség? – Qhuinn keresztbe fonta a karját a mellkasán, de közelebb sétált a másikhoz.

-          Emlékszel, hogy V azt mondta, testvérek vagyunk?

-          Emlékszem.

-          Ez nem azt jelenti, hogy ugyanazon apa nemzett, vagy ugyanazon anya szült minket – magyarázta a férfi. – Vértestvérek vagyunk, mert mindketten a testvériséget szolgáljuk.

-          Ez valami szekta? – Qhuinn kivillantotta éles fogait. Blay érdekes módon már ettől is képes lett volna felizgulni.

-          Ha az elméd így akarja magyarázni, akkor felőlem lehetünk szekta is. De ezt majd a hozzáértők elmagyarázzák neked.

-          Qhuinn? – hangzott fel ekkor egy csodálatosan dallamos hang az emelet felől, mire mindkét férfi odakapta a tekintetét. Blay soha életében nem vonzódott a szebbik nemhez, de azt el kellett ismernie, hogy ez a nő páratlan szépség volt. Hosszú haját kontyba tornyozta a feje tetején, könnyű ruhája uszályként lebegett mögötte, ahogy lesietett a lépcsőn. Aztán Qhuinn karjaiba vetette magát.

Blay úgy tett, mintha a lába alatt kirajzolódó mintázatot nagyon érdekesnek tartaná, közben pedig próbálta visszatuszkolni szívének összetört darabjait a mellkasába. Csodálkozott, hogy vére még nem festette vörösre a csempét.

-          Hála az Őrzőnek, hogy épségben hazatértél! Minden nap imádkoztam érted.

-          Köszönöm, Layla. – Blay megengedett magának egy lopott pillantást, amivel igazolta is a sejtéseit; azok ketten lehengerlően néztek ki együtt. – Ő itt Blaylock Morgan. – A nő tekintete ekkor felé fordult, Blay pedig biccentett neki.

-          Helló.

-          Miattad történt ez az egész? – kérdezte a nő meglepően éles hangon.

-          Nem tudom, mire gondolsz.

-          Qhuinn miattad volt kénytelen veszélybe sodorni magát? – Blay futólag a másik férfira nézett.

-          Nekem egy percig sem tűnt úgy, hogy veszélyben érzi magát. Sőt – tette hozzá némileg provokatívan, mire Qhuinn nyaka elvörösödött, Layla azonban ebből semmit sem vett észre.

-          Meddig marad itt?

-          Amíg Wrath jónak látja. – Layla felhúzta arisztokratikusnak tűnő orrát.

-          Szóval akkor már nem a te felelősséged, igaz?

-          Nos… - kezdte volna Qhuinn.

-          Neked csak annyi volt a feladatod, hogy épségben idehozd, nem?

-          Igen, de…

-          Akkor nincs értelme tovább a közelében maradnod. – Blay összetört szíve újabb csapást volt kénytelen elviselni, bár halványan még élt benne a remény, hogy Qhuinn ellentmond a nőnek.

-          Layla, ez nem ilyen egyszerű. Ha Wrath úgy találja jónak, akkor továbbra is együtt kell dolgoznom Blay-jel. Talán rám vár a feladat, hogy kiképezzem.

-          Qhuinn – folytatta a nő mit sem törődve a férfi érveivel, majd jól kiszámított drámaisággal felsóhajtott. – Ki a fontosabb neked? Ez az idegen, akit alig pár napja ismersz, vagy én… és a születendő gyermeked?