Wicked game 4. fejezet

Az újabb fejezet, némi +18-as jelenettel kiegészítve. ;) :)

Mielőtt a srác aggodalmaskodni kezdhetett volna azon, hogy valaki meglátja őket, Raphael megfogta a karját, és magával vonta egy közeli házig. Kinyitotta az apró kaput, felment a lépcsőn, majd egy szépen megmunkált kulcsot húzott elő a zsebéből.

-          Ki lakik itt? – érdeklődött Simon az előszobában állva.

-          Én. Illetve akkor laktam itt, amikor még ember voltam. – Simon meglepve bámészkodott az ízléses nappaliban, majd követte Raphaelt a lépcsőn felfelé. És közben persze nem bámulta a fenekét. Dehogyis.

A falon természetesen képek sorakoztak nem csak róla, hanem a családja minden tagjáról.

-          Nem fájdalmas? – kérdezte egyszer csak, mire Raphael visszafordult.

-          Minden egyes nap maga a pokol. De épp ezért jó. Így sosem fog megkopni az emlékük.

Simon maga sem tudta, mire számított pontosan – bársonyfüggönyre, selyemágyneműre -, ehelyett Raphael egykori szobája visszafogott volt, tele poszterekkel és videójátékokkal. A vámpír azonban nem állt meg itt; odasétált a szekrényhez, majd kinyitotta, és a ruhákat félretolva felfedett egy átjárót.

Az ifjú árnyvadász már egészen lemondott arról, hogy még bármi meglepheti, de az egyenletbe persze nem kalkulálta bele Raphaelt.

A túloldalon található szoba már inkább illett egy vámpírhoz, és nem egy halandóhoz; gyertyák, bársony, selyem, és egy hatalmas franciaágy.

Pár pillanatig semmi sem történt, így Simon megfordult.

-          Neked kell megtenned a kezdő lépést – mondta a vámpír. – Én nem fogok rád erőltetni semmit. Tedd, amit te akarsz.

Simon a lelke mélyén úgy gondolta, hogy ez a meccs már rég eldőlt. Talán akkor, amikor Raphael megmentette. Talán akkor, amikor elmenekült az akadémiára. Mindenesetre elege volt. Elege volt abból, hogy az árnyvadászok folyton megmondták neki, mit csináljon. Hogy folyton úgy néztek rá, mintha sajnálnák. Hogy egyszer sem érezte közülük valónak magát. Persze nem mentegetőzni akart…

Áthidalta a távolságot, és megcsókolta Raphaelt, mert az jó volt. Élvezte. Élvezte, hogy a másik nem várt tőle semmit, hogy hagyta, had vegye birtokba a száját, később pedig a testét. Simon számára ez nagyon furcsa volt… nem szokott ahhoz, hogy ő irányítson, de ha mégis megesett, folyton attól tartott, hogy jön valaki, aki jobban tudja, és szépen félretolja. Raphael viszont némán nézett fel rá még akkor is, amikor Simon elhúzódott, és lesegítette róla a zakóját. Aztán kigombolta az ingét, és mikor feltárult előtte a szőrtelen, márványos mellkas, a szíve gyorsabb dobogásra váltott. A vámpír minden bizonnyal érzékelte izgatottságát, de továbbra sem szólt. Csak nézte, és Simon számára ez éppen elég volt. A srác sosem vonzódott a férfiakhoz; még azt sem találta vonzónak, amikor Jace és Alec közelében volt, jóllehet ezt Jace sosem hitte el neki. Raphael viszont más volt. Talán az alvilági státusza tette, Simon nem tudta… de nyugalmat érzett mellette, és azt, hogy ott van, ahol lennie kell. Árnyvadász létére egy vámpír karjaiban.

-          Láthatlak? – érdeklődött Raphael meglepően gyengéden, mikor ő maga már meztelenül feküdt a hatalmas ágyon.

Simon elszakította tekintetét a másik merev szerszámáról, és a szemébe nézett. Vágyat látott és kíváncsiságot, meg persze némi dacot is. Elmosolyodott, aztán lehúzta magáról a könnyű árnyvadász öltözéket. Raphael szeme elismerően elkerekedett, ami szintén újdonság volt. Simon nem volt kifejezetten büszke a testére, mégis jólesett neki a vámpír reakciója. Ahogy végigfeküdt a testén, enyhén megborzongott, de korántsem a hidegtől. Most Raphael vonta magához egy csókra, aztán kezét a hátára csúsztatta, majd egyre lejjebb, a fenekéig. Simon a másik szájába nyögött, aztán kettejük közé nyúlt, és átfogta Raphael lüktető farkát. Persze ez a testrésze sem volt olyan forró, Simon mégis imádta az érzést, ahogy a selymes hús siklott az ujjai között.

Valószínűleg vissza kellett volna rettennie, de az, hogy egy férfival hempereg, közel sem volt olyan sokkoló, mint néhány egyéb dolog, ami mostanában történt vele.

Simon feloldódott a pillanatban. Úgy mozogtak együtt, mintha mindig ezt csinálták volna, és amikor eljött az ideje a behatolásnak, Raphael villámgyorsan és készségesen fordult meg. Simon lassan végigcsókolta a hátát, az oldalát, majd aprókat harapott a fenekébe, amiket aztán gyúrni kezdett.

Honnan tudom, mit kell csinálni?, töprengett el futólag, mikor síkosítóval bekent ujjal körözött Raphael bejárata körül. Mintha nem is én lennék.

De ő volt. Ő volt az, aki elfeküdt a másik hátán, majd óvatosan beigazította magát a testébe. Ő volt az, aki nyögött és nagyokat lökött. Ő volt az, aki felhúzta a vámpírt a térdeire, és kérlelhetetlenül döngetni kezdte. Raphael ellentartott neki, és káromkodások szaladtak ki a száján. Aztán Simon előrenyúlt, hogy kezelésbe vegye a másik farkát, aki erre hátravezette a kezét, és beletúrt Simon hajába. Hörögve közeledtek a beteljesülés felé, összekapaszkodva, aztán a végső pillanatban mindketten megfeszültek…

Pár perccel később Simon nagy nehezen elszakította magát Raphael testétől. Mikor egymás szerébe néztek, világossá vált, hogy ez bizony nem egyszeri alkalom volt.