Subscribe:

Labels

2018. július 8., vasárnap

Wicked game 11. fejezet


Íme a következő fejezet! :)



Simon szíve egyre nehezebbé vált, ahogy a lakhelyéhez közeledett. A kései – vagy épp korai – óra ellenére még mindenütt világosság volt, a hangzavarról nem is beszélve. Simon komótosan csukta be maga után az ajtót, aztán a tanácsteremhez sétált.

-          … akárhányszor is folytatjuk le ezt a vitát.
-          Mert nem vagy hajlandó engedni.
-          Ezt igazán nem vetheted a szememre továbbra is… láttad, mi történt, nem igaz? – Csend. – Ron feldühödött, és joggal. Az a vámpír csinált valamit az agyával…
-          Miért tette volna?
-          Hogy kiprovokáljon egy támadást, és saját magát állíthassa be áldozatnak. És ezt el is érte. – Sóhaj. – Hajlandó vagyok tárgyalni bizonyos alvilágiakkal, de sem a tündérek, sem a vámpírok nem tartoznak közéjük.

Simon ezt az örömteli pillanatot választotta a betoppanásra, mire a legtöbb szempár felé villant. Robert még fel is pattant.
-          Itt is van! Magyarázattal tartozol, Lovelace! Az angyal felesküdött utódaként a vámpírok oldalára álltál egy testvéreddel szemben. Mire véljem ezt?
-          Senkinek sem vált volna a javára egy bunyó, főleg az árnyvadászoknak nem. Egyel kevesebb tag, egyel több papírmunka. – Simon érezte, hogy ez a nyegle hangnem nem lesz megfelelő, de magabiztosnak érezte magát; mintha Raphael egy része vele tartott volna.
-          Kígyót melengettünk a keblünkön? – dámázott a férfi.
-          Abbahagynád már ezt? – forgatta a szemét Isabelle. – Tudatában vagy annak, hogy ha az alvilágiak összefognak ellenünk, akkor végünk?
-          Mégis miért fognának össze?
-          Nem is tudom, talán azért, mert az Inkvizítor nem hajlandó nyitni feléjük? – Isabelle farkasszemet nézett az apjával, aki végül visszaült a helyére. Simon már ezt a kis lépést is sikerként könyvelte el, úgyhogy sietve ki is fordult a helyiségből.

Mikor egy forró zuhannyal később visszatért a szobájába, Claryt az ágyán heverészve találta. Simon nem zavartatta magát, bemászott a takaró alá, és lehunyta a szemét. Clary megszokott illata körbevette, és tudta ugyan, hogy az alvás tettetésével nem fogja lerázni, de Simont most az egyszer feszélyezte a lány jelenléte. Főleg, mivel sejtette, hogy kényes kérdésekre számíthat.

-          Nem akarlak zaklatni… de Izzy a másik szobában bámulja a falat, és azon rágódik, vajon egy alvilági miatt szakítottál-e vele.
-          Azért szakítottam vele, mert sajnos már nem vagyok belé szerelmes.
-          De másvalakibe igen? – Mikor egy mély sóhaj után Simon végül megszólalt, nagyon meg kellett válogatnia a szavait.
-          Clary, tudod, hogy sokat jelentesz nekem, ugye?
-          Igen.
-          Nem kell vigyáznod rám, vagy… beleszólnod az életemre. Én sem teszem ezt veled.
-          De hát legjobb barátok vagyunk! Az a dolgunk, hogy beleszóljunk egymás életébe! Én mindig kikérem a véleményed… te viszont egyre inkább eltávolodsz tőlem. És azt akarod mondani, hogy ennek nem Raphael az oka? – Simon összeszorította a szemét.
-          Ennek az árnyvadászok szabályai az oka.
-          Hallottál tőlem valaha olyat, hogy elítéltem akár egy alvilágit is? Még a tündéreket sem! – Clary most már igazán dühösnek tűnt. – Csak úgy el kellene fogadnom, hogy kirekesztesz az életedből? Hogy eldobsz mindent, amit közösen átéltünk? – Csalódás áradt belőle. – Szakítottál Isabelle-lel, rendben. Kevesebb időt töltesz velünk, fájt, de lenyeltem. Viszont egyikőnk sem érdemli tőled ezt a bánásmódot.

Egyedül maradva a srác persze elismerte, hogy nem vezérelte mindig az önzetlenség, főleg az utóbbi időben. De a francba is, megtette, amit tudott! Egyáltalán nem is akart ennek a világnak a tagja lenni… hiszen ott kellett hagynia a családját. Ha már viszont itt volt, igyekezett alkalmazkodni… khm, rendben, ez nem mindig sikerült a legjobban. De nem csak ő gondolta úgy, hogy ez a rendszer megérett a cserére.

Álmatlanul hánykolódott egy darabig, aztán felhívta Raphaelt.
-          Helló, árnyvadászom. – Simon azonnal jobban érezte magát. – Nem tudsz aludni?
-          Valami olyasmi.
-          Felidegesítettek?
-          Mm.
-          Csak nem rámutattak, hogy önzőn viselkedsz? – Csend. – Te is így gondolod?
-          Nem… tudom. – Mocorgott kicsit. – Jól érzem magam veled… ahogy Izzyvel sosem. De az is eszembe jutott… hogy miért olyanokhoz vonzódom, akikről pontosan tudom, hogy elérhetetlenek… Clary mindig csak a barátjának tekintett, Izzy egy harcos istennő, te pedig…
-          A legszexibb vámpírvezér, akit valaha látott a világ? – segítette ki Raphael. – Impozáns lista egyébként. Féltékenynek vagy büszkének kellene inkább lennem?
-          Ha te féltékeny lennél, akkor nekem mit kellene éreznem? Szerintem a klánod fele megvolt neked…
-          Köszönöm, ez hízelgő – nevetett Raphael. – Nem mindig voltam ilyen vonzó.
-          Fantasztikus – gúnyolódott Simon, aztán eltöprengett. – Talán fel kellene bukkannom a bolyban a pengéimmel, és elbeszélgetni velük…
-          Határozottan imponáló lenne – vallotta be Raphael. – De térjünk vissza a hívásod okára… - Valaki hozzá szólhatott. – Micsoda? Mikor? És hol? Tudnak már róla? – A másik hangjából áradó sürgetés átsugárzott Simon testébe. Felült az ágyban. – Rendben, szedd össze őket, és azonnal indulunk. Mennem kell – mondta Simonnak.
-          Mi történt? Az egyik vámpírod?
-          Igen… - Hallgatott egy keveset, mintha azon töprengett volna, mennyit mondjon el. – A tieid is érintettek. – A srác szíve összeszorult.
-          Ron. Csak ő lehetett ilyen hülye…
-          Szólj nekik – javasolta Raphael, miután lediktálta a címet, aztán bontotta a vonalat.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése